Lucas
Megkövülve nézem, ahogy a barátaim beültetik Effie remegő
testét egy taxiba. Campbell gyilkos tekintettel néz rám. Egy ideje tudja,
hogyan érzek Effie iránt, és azt is, hogy mit veszíthetek, ha Ashley rám
haragítja az apámat. Szerencsém van, hogy J. J. még nem jött rá, különben most
sokkal rosszabbul néznék ki, amiért bántottam Effie-t. Campbell elfordítja
rólam a tekintetét, és egy perc múlva már egyedül és teljesen magányosan állok
a járda közepén. Egy reménytelen idióta vagyok. Effie minden szava igaz volt.
Féltem egyedül lenni, azért is volt olyan kényelmes, hogy Ashley ott volt
mellettem. Nem számított, a dolgok mennyire rosszak voltak körülöttem, ő mindig
velem akart lenni. Soha nem lett volna szabad hagynom, hogy a dolgok eddig
fajuljanak közöttünk Effie-vel. Ha ellen tudtam volna állni, ha lenne egy csepp
akaraterőm, akkor mindez nem történt volna meg. Utálom magamat, amiért miattam
szomorú, amikor már épp elég bánat érte az életében. Mégis képtelen voltam nem
elképzelni olyan módon, ahogy sosem lett volna szabad. Annyira ártatlanul
nézett, el sem tudja képzelni, hogy milyen hatással van rám. Ezért most azt
hiszi, egy tuskó vagyok, mint azok a fiúk, akikkel eddig dolga volt. És még én
akartam lenni az, aki többet ad neki annál. Bárcsak ne érezném magamat ennyire
szabadnak, ha vele vagyok. Bárcsak
elmondhattam volna neki, hogy azért muszáj Ashley-vel maradnom, mert különben
az apám bosszúból megvonná a támogatását, amire szükségünk van, amíg anya fel
nem gyógyul. De egyértelműen közölte velem, hogy ő nem érez még csak hasonlót
sem, mint én. Ezért is veszem rá magamat, hogy megmozduljak, és fogjak egy
taxit Ashley-hez.
Addig kopogok a háza ajtaján, amíg résnyire ki nem nyitja
azt. Tudom, hogy a szülei már elutaztak arra az orvosi szimpóziumra, amire az
apám is hivatalos.
-
Neked aztán van bőr a képeden
idejönni – mondja mérgesen. Tehát tényleg tudja, Brook nem hazudott.
-
Esküszöm, hogy csak táncoltunk. –
A hangom szánalmasan hangzik.
-
Hát persze – mondja szarkasztikusan.
– És arra is esküszöl, hogy csak véletlenül vonszoltad be magaddal a fiúmosdóba,
igaz?
-
Részegek voltunk – jövök a
kifogással. – Mind azok voltunk, csak részegen táncoltunk. Részegen összevissza
táncol az ember azzal, aki éppen körülötte van.
-
Ez más, te is tudod. – Ashley
szája megremeg. – Tudom, hogy vannak érzéseid iránta.
Tagadnom kéne az egészet, és azt mondani, hogy téved, de
képtelen vagyok megtenni.
-
A ma este előtt már épp kezdtem
azt hinni, hogy kezdenek jobbra fordulni a dolgok. Azt reméltem, hogy mindent vissza tudunk majd
csinálni olyanra, mint ami régen volt, de te képtelen vagy rá. El sem hiszem,
hogy lehettem ennyire ostoba!
-
Ne sírj, kérlek – mondom olyan
gyengéden és csitítóan, amire csak képes vagyok. Utálom látni, hogy Ashley arca
miattam könnyáztatta.
-
Neked aztán könnyű ezt mondani –
sír fel. – Te vagy az, aki továbblépett.
-
Ne mond ezt! Mi csak…
megváltoztunk. Nem akartalak bántani ezzel a dologgal. Nem akartam, hogy így
alakuljanak a dolgok – mondom őszintén. Még ha nem is vagyok már szerelmes
belé, azért rosszat és fájdalmat nem akarok neki okozni.
-
És megérte?