Kötődés - 24. fejezet

Nem sokkal a felszállás után hoznak némi üdítőt, majd kiosztják az ebédet is. Bailey egy szempillantás alatt belapátol mindent. Felajánlom neki a desszertemet, amit elfogad, és néhány falat után elpusztítja azt is. Mintha csak J. J.-t látnám. Oh, jut is eszembe. Bizony tartozom a barátomnak egy kisebb magyarázattal az előző estével kapcsolatban, de ráérek kitalálni valami elfogadható indokot, ha már Londonban leszek.

Miután elviszik a tálcáinkat, Bailey-vel helyet cserélünk, így ő ül az ablaknál, amíg odakint elég fény van ahhoz, hogy tudjon rajzolni. Ceruzarajzot készít a mamájáról, emlékezetből. Néhányszor azon kapom, hogy csak maga elé bámul, és gondolkozik.

Úgy látszik, tegnap este végre előrelépés történt a barátságunkban, mert hónapok óta most először érzem úgy, hogy végre eltűnt közülünk az a dolog, ami eddig elbarikádozott minket egymástól. Azt hiszem, ez azért van, mert végre nem kell a titkainkat rejtegetnünk a másik elől, és így egyikünket sem aggasztja tovább a bizonytalanság és a kétely. Tisztában vagyok azzal, hogy nem fog egyik napról a másikra elmúlni az az érzés, amit Reed és a pofon miatt érzek, de az, hogy végre Bailey is tud róla, valahogy egy mázsás súlyt vett le a vállamról.  Szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen közel állok hozzá, Bailey-nél jobb barátot nem is kívánhatna magának az ember. Mindig odaadóan viselkedik velem, és minden barátja felé áldozatkész, legyen szó bármiről is. Igazából nem is beszélünk sokat, amíg rajzol, mégis a csend most kényelmes számomra. Megnyugtató nézni, ahogy rajzol.

Néhány óra múlva sajnos már nincs elegendő fény ahhoz, hogy tovább tudjon rajzolni, így akasztófát kezdünk játszani, hogy elüssük az időt. Híres focisták neveit adjuk fel egymásnak. A legtöbbet persze néhány betű után kitaláljuk, és hangosan nevetünk egymáson.

-            Rendben. Következő – mondom, majd meghúzom a betűk helyét. Magamban kuncogok, ezt biztos, nem fogja kitalálni.

-            Don Hudson! – vágja rá, amikor kész az összes vonal. Megbotránkozva nézek rá.

-            Ezt meg…?

-            Harmincöttől negyvenötig volt szélső elkapó – vágja rá. Hitetlenkedve nézek rá, majd elnevetem magam. A szívem hevesen kezd verni, amikor ő is hangosan felnevet.

-            Nem hiszem el, hogy ennyiből kitaláltad! – nyavalygok.

-            Könnyű volt. Nem sok három betűs játékos van.

-            Nem? Joe Montana , Jim Brown… – kezdem sorolni.

-            A vezetéknevek betűinek száma nem stimmel egyiknél sem. Amúgy meg már akkor tudtam, kire gondolsz, amikor elkezdted meghúzni a vonalakat. Elég kifejező tud lenni az arcod.

Játékosan meglököm a vállát, aztán átadom neki a papírt. Egy kis ideig gondolkozik, majd somolyogva meghúzza a vonalakat. Összehúzott szemmel nézek rá.

-            ’a’ - mondom randomra, mire mosolyogva meghúzza az akasztófa alját.

-            Akkor ’e’. – Erre beír két ’e’ betűt is, mindkét névbe egyet-egyet.

-            Jerry Rice? Most komolyan? Ennyire alábecsülöd a képességeimet? – hőbörgök. Megrántja a vállát, és csak nevet rajtam.

Amikor az utaskísérők elkezdik lehúzni az összes sötétítőt, befejezzük a játékot. Ahogy a gép belsejét sötétség veszi körbe, a szemeim elnehezednek. A múlt éjszaka nem volt részünk valami sok alvásban. Bailey elindít egy filmet, míg én lassan a szendergésből mély álomba merülök.

Sajnos a testem hiába hulla fáradt, az agyam nem tud pihenni, és a gondok az álmaimban kísértenek tovább. Egy, a nyakamra szoruló kézről álmodom. Amikor felriadok, felrántom a fejem, amit addig Bailey vállán pihentettem. Kicsit kellemetlenül érzem magam.

-            Hé, megijedtél? – súgja Bailey, és felém fordul. – Rosszat álmodtál?

-            Nem tudom. Nem emlékszem – hazudom. – Sajnálom, fel kellett volna ébresztened. - Megdörgölöm a szemeimet, és megborzolom a hajamat.

Amikor feláll, hogy kimenjen a mosdóba, kinyújtóztatja a tagjait. Látom, hogy megforgatja a vállát és a nyakát, majd megrázza a karját, amin addig a fejem pihent. Biztosan teljesen elgémberedett szegénynek.

-            Tényleg fel kellett volna ébresztened. Legalább egy órát aludtam, biztosan teljesen elzsibbadt a karod.

-            Nem érdekes. Alvásra volt szükséged – mondja. Visszaveszi a pulóverét, majd eltűnik a mosdó irányában.

Mire visszaér, ismét nehéznek kezdem érezni a szemhéjamat, és hiába próbálom nyitva tartani, az automatikusan folyton lecsukódik.

-            Jól vagy? – kérdezi suttogva, ahogy leül mellém. A hangja fáradt, ő sem aludt néhány óránál többet a múlt éjszaka.

-            Igen, csak fáradt vagyok – súgom vissza.

Lekapcsolja a képernyőjét, és leveszi a pulóverét, majd a feje mögé gyömöszöli. Próbál elhelyezkedik, hogy ő is megpróbáljon aludni. Hamarosan csendesen szuszogni kezd. Ahogy a lassú légzését figyelem, rajtam is elhatalmasodik a fáradság, így az ablakhoz hajtom a fejem. A gép monoton zúgása elhalkítja az elmémet, és sikerül ismét alvást erőltetnem magamra.

Amikor legközelebb felébredek, az oldalamon fekszem. Nem értem, hogyan kerültem ebbe a pózba, de Bailey ölében van a fejem, és párnaként a pulóverét a fejem alá tűrte. Érzem a hátamon a hasa egyenletes emelkedését, és hallom is, hogy szuszogva lélegzik, ezért szinte biztos vagyok benne, hogy alszik, mégis többször megmozdul a keze, és a karomat simogatja.  Lehámozom magamról a kezét, amilyen óvatosan csak tudom, nehogy ezzel felébresszem. Amikor felülök, látom, hogy hátravetett fejjel alszik. A szája enyhén elnyílt, kimerültnek látszik.

Bekapcsolom a képernyőt magam előtt, és kikeresem az útra vonatkozó adatokat. Már öt és fél órája repülünk. Bailey tovább szuszog mellettem, de akárhogy is próbálkozom, nem sikerül visszaaludnom. Akárhányszor lehunyom a szemem, Reedet látom. Felhúzom a lábam a mellkasomhoz, és begubózom a takaróba, aztán csak magam elé bámulok. A lehetőségeimen gondolkozom, amiből valljuk be, nem sok van. A legjobb, ha hallgatok arról, ami történt. Épp elég, hogy Bailey tudja. Csak el kell kerülnöm Reedet, méghozzá jó messzire. 

Inkább az ünnepekre akarok koncentrálni, és hogy végre visszamehetek Londonba, még ha csak ilyen rövid időre is. Egészen izgatott leszek, hogy nemsokára viszont láthatom a várost, ahol felnőttem. Még mindig otthonomként gondolok erre a helyre. Bailey nyújtózkodása zökkent ki az ábrándozásomból.

-            Mióta vagy fent? – kérdezi egy hatalmasat ásítva.

-            Egy ideje…

-            Azért aludtál valamennyit? – kérdezi.

-            Egy kicsit.

-            Effie? Miért vagy ilyen? Ha Reed…

-            Én… nem miatta - szólok közbe. - Ne beszéljünk róla – kérem. Aztán eszembe jut, mivel is vonhatnám el erről a témáról a figyelmét. - Oh, már korábban akartam neked mondani. Emlékszel az ócskásnál készült képeimre?

-            Persze, emlékszem. Mi van velük?

-            Három képet lehoznak a januári számban, a JN fotós magazinban. A cikk címe az „új nemzedék” lesz.

Bailey meglepetten egész testével felém fordul, és hatalmas vigyor terül szét az arcán. Hirtelen megölel, én meg hezitálva a hátára teszem a kezem. A pólója alatt érzem a bőre melegét, ahogy az izmai megfeszülnek a hátán. Jó illata van, mint mindig. Frissen mosott ruha, a parfümje és valami, ami ő.

-            Gratulálok! Ez akkor végül is a belépőkártyád lehet az akadémiára – ujjong.

-            Nem akarom elbizakodni magam, de referenciának elég jó. – Összemosolygunk. Már egészen megbarátkoztam annak a gondolatával, hogy az akadémiára fogok járni jövőre.

Hihetetlen, de ha Bailey-vel vagyok, annak ellenére, hogy néha veszekszünk, mindig könnyen kiránt a mélyrepülésből. Összekapni is leginkább azért szoktunk, mert mindketten elég makacsul próbáljuk védeni a szeretteinket, vagyis egymást.

A landolás gyorsan történik, és már csak azon kapom magamat, hogy a kerekeken gurulunk. Várunk, amíg ránk csatlakoztatják a folyosót, ami összeköti a gépet az épülettel. Nem engedem Bailey-nek, hogy levegye a kézi poggyászainkat, tudom, hogy még midig fáj az oldala.  

Már az összekötő folyosón is érezni, hogy odakint cseppet sincs jó idő. Az arcomba hűvös levegő csap, és látni, hogy odakint enyhén szemerkél az eső. Szorosan összefogom magamon a kabátomat, amíg besietünk az épületbe. Lehet, hogy máris elszoktam ettől az időjárástól?

 Felmegyünk a mozgólépcsőn. Bailey egy másik terminálról repül majd át Liverpoolba, úgy másfél óra múlva. Megállunk a kijelzők sokasága előtt, hogy megkeressük, hova kell átjutnia. A kiírás szerint neki tovább kell mennie a hosszú folyosón, nekem pedig le a mozgólépcsőn, az útlevél ellenőrző ponthoz, hogy felvegyem a csomagjaimat, majd találkozzam Julie-val és George-dzsal.

Nem értem, miért, de idegesen toporgunk egymás előtt. Egyikőnk sem kezdeményezi a búcsút. Meg kéne ölelnem, de a szívem annyira zakatol, hogy biztos vagyok benne, hogy érezni fogja. A kabátjainkkal és a hátizsákokkal a kezünkben esetlenül borulunk össze, Bailey megszorítja a karom, én meg határozatlanul a hátára teszem a kezem, és amilyen gyorsan csak lehet, el is húzódom tőle. Azt hiszem, ez volt az első szándékos ölelésünk, ami nem csak azért történt, mert meg akart vigasztalni.

-            Írd majd meg, ha lesz időd, hogy hogyan van a mamád – kérem.

-            Te pedig ígérd meg, hogy írsz, hogy telt a karácsonyod.

-            Ígérem, írok.

-            Két hét múlva találkozunk, rendben? – kérdezi, és a hangja reménykedő. Furcsán érzem magam attól, hogy el kell válnunk, és ennyi ideig nem fogom őt látni.

Integetünk egymásnak, aztán ráállok a mozgólépcsőre, de végig felé fordulok, és egymás szemébe bámulunk, amíg el nem tűnök.

Amikor már nem látom őt, megfordulok, és lelépek a mozgólépcsőről. Szomorúan mélyet sóhajtok, de aztán emlékeztetem magam, hogy mindössze két hétről van szó.

Ismerősként nézek szét az útlevél ellenőrző teremben, mégis olyan érzésem van, mintha idegenként jönnék már vissza. Miután átengednek az útlevelemmel, követem a kacskaringós folyosót, majd egyszer csak szétnyílik előttem az ajtó, mire Julie és a bátyám, meg persze Julie szülei Rose és Michael egyszerre felém kalimpálnak a tömegben, hogy magukra vonják a figyelmem. Egy pillanatra hálásnak érzem magam azért, amim van.

Hagyom, hogy Rose és Michael össze-vissza puszilgassanak. Rose szeme gyanúsan csillog, úgy szeretgetnek, mintha még mindig tizenkettő lennék. Hihetetlen, hogy olyan régóta ismerem már őket. Julie-val hat éve már, hogy együtt vannak a bátyámmal. Örülök, hogy a nehéz időkben találtak egymásra, így tudom, hogy Julie tényleg szereti a bátyámat, és nem csak a pénze miatt van vele.

Hazafele George vezet, így Rose-nak bőven van ideje kérdezősködni. Ő és Michael kérdésekkel ostromolnak az új iskoláról, a barátaimról és mindenről. De tényleg mindenről. Mielőtt elköltöztünk a világ másik felére, nagyon közel álltunk egymáshoz Rose nénivel. A nagyszüleim hiányában mindig mellettem álltak, és azt hiszem, tényleg az unokájukként tekintenek rám. Rose végig a kezemet fogja, és összehúzott szemöldökkel, aggódva hallgatja végig George elbeszélését a rögbis balesetemről, pedig pontosan tudom, hogy ismer már minden részletet.

Mire a házukhoz érünk, totál kimerültnek érzem magam, ugyanis hajnali három felé járhat már. A nekem szánt vendégszobába vezetnek, ahol mindig is aludtam, ha náluk töltöttem a hétvégét. Hála égnek ezután végre magamra hagynak. Ruhástul esem be az ágyba, és szerencsére ezúttal sikerül rémálom mentes mély álomba merülnöm.

v   

Reggel hason fekve ébredek fel. Még mindig a tegnapi ruháim vannak rajtam, és a karom teljesen elgémberedett a kicsavart póztól, amiben ki tudja, mióta feküdtem. Az első dolgom miután kivergődöm az ágyból, hogy veszek egy jó hosszú, meleg zuhanyt, majd tiszta ruhát húzok fel. Mire végzek, már dél fele jár az idő.

Felveszem az asztalról a telefonomat, és végre bekapcsolom. Azonnal pityegni kezd, jelezve, hogy üzenetet kaptam, méghozzá Bailey-től. A szívem máris élénkebb tempóra kapcsol. Leülök az íróasztalhoz, és inkább a laptopomon nyitom meg az emailjét.

Címzett: Effie Lockhart <efflock@mail.com>   Feladó: Lucas Bailey <L.E.Bailey <blasco@dwh.com Tárgy: Boldog Karácsonyt!

Kedves Elisabeth,

megérkeztem Liverpoolba. Átkozott legyek, de az időeltolódás miatt nem aludtam semmit. Felhívtalak volna, de nem tudtam, hogy fent vagy-e már. Anya a helyzethez képest jól van, de elég szörnyű látni abban a kórteremben. Mindenféle gépekre van rákötve, amik a szívritmusát figyelik. A kézfeje csúnyán be van lilulva, mert az egyik nővér rosszul kötötte be neki az infúziót. Azért a helyzethez képest egész jól néz ki.

Ja, tényleg is, üdvözöl téged!

Az orvos szerint nem kell megműteni a szívét, legalábbis egyelőre, de még egy kis ideig megfigyelés alatt tartják, aztán ha minden jól megy, újévre kiengedik. Most itthon vagyok, és száraz zabkekszet eszem. Megyek, mert még vissza kell érnem, hogy bevigyek anyának néhány dolgot. Remélem, a te karácsonyod jól telik.

Írj,

 B.

Kétszer is elolvasom a levelét. Boldogság jár át attól, hogy a mamája rendben van, és reménykedem, hogy ez így is marad. Sok gondot venne le Bailey válláról, ha nem kéne ezen tovább aggódnia. Gyorsan visszaírok neki.

Címzett:  Lucas Bailey <L.E.Bailey <blasco@dwh.com  Feladó: Effie Lockhart <efflock@mail.com> Tárgy: Ébren vagyok!

Szuper, hogy a mamád jobban van. Remélem, újévre kiengedik. Sajnálom, hogy a kórházban kell töltened a karácsonyt.

Itt nem sok minden történt, mondhatni nekem nem volt gondom az alvással. Rose és Julie annyi kaját főznek, hogy abból jóllakathatnánk a harmadik világot is. Upsz, mennem kell. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy beavassanak a házi csokoládétorta készítés rejtelmeibe.

Ui.: Mi az E. a nevedben?

Szinte az egész napomat Julie-val és Rose nénivel kell töltenem a konyhában. Egy pillanatra sem engednek szem elől. Rose további kérdésekkel bombáz az új amerikai életemről, az iskoláról, a jegyeimről, rögbiről és az újdonsült barátaimról. A telefonom a zsebemben néhányszor rezegni kezd, de arra sincs időm, hogy megnézzem, ki írt üzenetet. Amikor a pulyka végre a sütőbe kerül, és a szósz is készen van, végre elengednek, hogy lezuhanyozzak, és rendbe hozzam magam a vacsora előtt. A szobámba sietek, hogy megnézzem Bailey válaszolt-e az e-mailemre.

Címzett: Effie Lockhart <efflock@mail.com>   Feladó: Lucas Bailey <L.E.Bailey <blasco@dwh.com Tárgy: A kórházi kaja nem is rossz. Valaki szólhatott nekik, hogy karácsony van :D

Anya és én végignéztük a kórházi dolgozók karácsonyi műsorát. Alig tudtam visszafojtani a röhögést, bárcsak itt lettél volna, hogy halld. Az egyik fószer olyan hamisan énekelt a kórusban, hogy időpontot kellett kérnem a fülészetre.

Most itthon unatkozom, de este még vissza akarok menni anyához, de részletes beszámolót várok a karácsonyi vacsorádról. Effie a konyhában. Ez vicces! Remélem, nem kaptok mind ételmérgezést. HAHAHA

Ui.: E, mint Elliot. Tudom, béna. Lehetne inkább E, mint Elbűvölő. :D

Címzett:  Lucas Bailey <L.E.Bailey <blasco@dwh.com   Feladó: Effie Lockhart <efflock@mail.com> Tárgy: Ételmérgezés

Kedves Lucas ’Elbűvölő’ Bailey!

Egyre bővül a neveid listája. Blasco, mint Picasso egyik neve? Komolyan, hány névre pályázol még?

Helyzetjelentés: A pulyka és a vegapulyka is a sütőben van, és Rose néni épp a mártást keveri csomómentesre. Az elsőt ki kellett dobni, azt hiszem, akkor volt az első idegösszeomlása. A második pedig akkor, amikor odaégettem a csokitorta krémjét. Upsz :S  Julie szörnyen ki van akadva, Rose folyton mindent átrendez utána, ő meg csak forgatja a szemét. Mindegy. Próbálok nem rontani a helyzeten. Ígérem vacsi után részletes beszámolót tartok. Ha ez is olyan lesz, mint a tavalyi, akkor nem fogunk unatkozni.

Egy kis ízelítő a tavalyi karácsonyomból, csak hogy ne unatkozz:

Szóval, tavaly Julie testvérének a családja is velünk karácsonyozott, de a nővére totál begolyózott, amikor szegény Anthony (a fiuk, aki öt éves), nem ette meg a brokkolit. A férje meg csak azt mondogatta, hogy: „hagyd már békén azt a gyereket”, mire Jessica bepipult, és úgy lecsapta az evőeszközeit, hogy Anthony sírni kezdett, mire Ted előhúzta a „nézd mit csináltál ezzel a szegény gyerekkel, így sose lesz belőle normális felnőtt” kártyát. Jessica azt ordította, hogy semmi joga beleszólni hogyan neveli a fiukat. Mire Ted „én vagyok az apja” Jessica meg „úgy is viselkedhetnél”. Aztán Michael azzal próbálta oldani a feszültséget, hogy elkérte a sószórót, mire Ted azt mondta neki, „nem csak a pulyka sótlan ma este”, erre Jessica kiborult, és elsírta magát, aztán kirohant az étkezőből.

Szegény Anthony azóta is bepisil. Idén Ted szüleinél karácsonyoznak…

Ui.: Az Elliot nem is béna! Nekem tetszik.