Nem sokkal a felszállás után hoznak némi üdítőt, majd
kiosztják az ebédet is. Bailey egy szempillantás alatt belapátol mindent.
Felajánlom neki a desszertemet, amit elfogad, és néhány falat után elpusztítja
azt is. Mintha csak J. J.-t látnám. Oh, jut is eszembe. Bizony tartozom a
barátomnak egy kisebb magyarázattal az előző estével kapcsolatban, de ráérek
kitalálni valami elfogadható indokot, ha már Londonban leszek.
Miután elviszik a tálcáinkat, Bailey-vel helyet
cserélünk, így ő ül az ablaknál, amíg odakint elég fény van ahhoz, hogy tudjon
rajzolni. Ceruzarajzot készít a mamájáról, emlékezetből. Néhányszor azon kapom,
hogy csak maga elé bámul, és gondolkozik.
Úgy látszik, tegnap este végre előrelépés történt a
barátságunkban, mert hónapok óta most először érzem úgy, hogy végre eltűnt
közülünk az a dolog, ami eddig elbarikádozott minket egymástól. Azt hiszem, ez
azért van, mert végre nem kell a titkainkat rejtegetnünk a másik elől, és így
egyikünket sem aggasztja tovább a bizonytalanság és a kétely. Tisztában vagyok
azzal, hogy nem fog egyik napról a másikra elmúlni az az érzés, amit Reed és a
pofon miatt érzek, de az, hogy végre Bailey is tud róla, valahogy egy mázsás
súlyt vett le a vállamról. Szerencsésnek
érzem magam, hogy ilyen közel állok hozzá, Bailey-nél jobb barátot nem is
kívánhatna magának az ember. Mindig odaadóan viselkedik velem, és minden
barátja felé áldozatkész, legyen szó bármiről is. Igazából nem is beszélünk
sokat, amíg rajzol, mégis a csend most kényelmes számomra. Megnyugtató nézni,
ahogy rajzol.
Néhány óra múlva sajnos már nincs elegendő fény ahhoz,
hogy tovább tudjon rajzolni, így akasztófát kezdünk játszani, hogy elüssük az
időt. Híres focisták neveit adjuk fel egymásnak. A legtöbbet persze néhány betű
után kitaláljuk, és hangosan nevetünk egymáson.
-
Rendben. Következő – mondom, majd
meghúzom a betűk helyét. Magamban kuncogok, ezt biztos, nem fogja kitalálni.
-
Don Hudson! – vágja rá, amikor
kész az összes vonal. Megbotránkozva nézek rá.
-
Ezt meg…?
-
Harmincöttől negyvenötig volt
szélső elkapó – vágja rá. Hitetlenkedve nézek rá, majd elnevetem magam. A
szívem hevesen kezd verni, amikor ő is hangosan felnevet.
-
Nem hiszem el, hogy ennyiből
kitaláltad! – nyavalygok.
-
Könnyű volt. Nem sok három betűs
játékos van.
-
Nem? Joe Montana , Jim Brown… –
kezdem sorolni.
-
A vezetéknevek betűinek száma nem
stimmel egyiknél sem. Amúgy meg már akkor tudtam, kire gondolsz, amikor
elkezdted meghúzni a vonalakat. Elég kifejező tud lenni az arcod.
Játékosan meglököm a vállát, aztán átadom neki a papírt.
Egy kis ideig gondolkozik, majd somolyogva meghúzza a vonalakat. Összehúzott
szemmel nézek rá.
-
’a’ - mondom randomra, mire mosolyogva
meghúzza az akasztófa alját.
-
Akkor ’e’. – Erre beír két ’e’
betűt is, mindkét névbe egyet-egyet.
-
Jerry Rice? Most komolyan? Ennyire
alábecsülöd a képességeimet? – hőbörgök. Megrántja a vállát, és csak nevet
rajtam.
Amikor az utaskísérők
elkezdik lehúzni az összes sötétítőt, befejezzük a játékot. Ahogy a gép
belsejét sötétség veszi körbe, a szemeim elnehezednek. A múlt éjszaka nem volt
részünk valami sok alvásban. Bailey elindít egy filmet, míg én lassan a
szendergésből mély álomba merülök.
Sajnos a testem hiába
hulla fáradt, az agyam nem tud pihenni, és a gondok az álmaimban kísértenek
tovább. Egy, a nyakamra szoruló kézről álmodom. Amikor felriadok, felrántom a
fejem, amit addig Bailey vállán pihentettem. Kicsit kellemetlenül érzem magam.
-
Hé, megijedtél? – súgja Bailey, és
felém fordul. – Rosszat álmodtál?
-
Nem tudom. Nem emlékszem –
hazudom. – Sajnálom, fel kellett volna ébresztened. - Megdörgölöm a szemeimet,
és megborzolom a hajamat.
Amikor feláll, hogy kimenjen a mosdóba, kinyújtóztatja a
tagjait. Látom, hogy megforgatja a vállát és a nyakát, majd megrázza a karját,
amin addig a fejem pihent. Biztosan teljesen elgémberedett szegénynek.
-
Tényleg fel kellett volna
ébresztened. Legalább egy órát aludtam, biztosan teljesen elzsibbadt a karod.
-
Nem érdekes. Alvásra volt
szükséged – mondja. Visszaveszi a pulóverét, majd eltűnik a mosdó irányában.
Mire visszaér, ismét nehéznek kezdem érezni a
szemhéjamat, és hiába próbálom nyitva tartani, az automatikusan folyton
lecsukódik.
-
Jól vagy? – kérdezi suttogva,
ahogy leül mellém. A hangja fáradt, ő sem aludt néhány óránál többet a múlt
éjszaka.
-
Igen, csak fáradt vagyok – súgom
vissza.
Lekapcsolja a képernyőjét, és leveszi a pulóverét, majd a
feje mögé gyömöszöli. Próbál elhelyezkedik, hogy ő is megpróbáljon aludni.
Hamarosan csendesen szuszogni kezd. Ahogy a lassú légzését figyelem, rajtam is
elhatalmasodik a fáradság, így az ablakhoz hajtom a fejem. A gép monoton zúgása
elhalkítja az elmémet, és sikerül ismét alvást erőltetnem magamra.
Amikor legközelebb felébredek, az oldalamon fekszem. Nem
értem, hogyan kerültem ebbe a pózba, de Bailey ölében van a fejem, és párnaként
a pulóverét a fejem alá tűrte. Érzem a hátamon a hasa egyenletes emelkedését,
és hallom is, hogy szuszogva lélegzik, ezért szinte biztos vagyok benne, hogy
alszik, mégis többször megmozdul a keze, és a karomat simogatja. Lehámozom magamról a kezét, amilyen óvatosan
csak tudom, nehogy ezzel felébresszem. Amikor felülök, látom, hogy hátravetett
fejjel alszik. A szája enyhén elnyílt, kimerültnek látszik.
Bekapcsolom a képernyőt magam előtt, és kikeresem az útra
vonatkozó adatokat. Már öt és fél órája repülünk. Bailey tovább szuszog
mellettem, de akárhogy is próbálkozom, nem sikerül visszaaludnom. Akárhányszor
lehunyom a szemem, Reedet látom. Felhúzom a lábam a mellkasomhoz, és begubózom
a takaróba, aztán csak magam elé bámulok. A lehetőségeimen gondolkozom, amiből
valljuk be, nem sok van. A legjobb, ha hallgatok arról, ami történt. Épp elég,
hogy Bailey tudja. Csak el kell kerülnöm Reedet, méghozzá jó messzire.
Inkább az ünnepekre akarok koncentrálni, és hogy végre
visszamehetek Londonba, még ha csak ilyen rövid időre is. Egészen izgatott
leszek, hogy nemsokára viszont láthatom a várost, ahol felnőttem. Még mindig
otthonomként gondolok erre a helyre. Bailey nyújtózkodása zökkent ki az
ábrándozásomból.
-
Mióta vagy fent? – kérdezi egy
hatalmasat ásítva.
-
Egy ideje…
-
Azért aludtál valamennyit? –
kérdezi.
-
Egy kicsit.
-
Effie? Miért vagy ilyen? Ha Reed…
-
Én… nem miatta - szólok közbe. -
Ne beszéljünk róla – kérem. Aztán eszembe jut, mivel is vonhatnám el erről a témáról
a figyelmét. - Oh, már korábban akartam neked mondani. Emlékszel az ócskásnál
készült képeimre?
-
Persze, emlékszem. Mi van velük?
-
Három képet lehoznak a januári
számban, a JN fotós magazinban. A cikk címe az „új nemzedék” lesz.
Bailey meglepetten egész testével felém fordul, és
hatalmas vigyor terül szét az arcán. Hirtelen megölel, én meg hezitálva a
hátára teszem a kezem. A pólója alatt érzem a bőre melegét, ahogy az izmai
megfeszülnek a hátán. Jó illata van, mint mindig. Frissen mosott ruha, a
parfümje és valami, ami ő.
-
Gratulálok! Ez akkor végül is a
belépőkártyád lehet az akadémiára – ujjong.
-
Nem akarom elbizakodni magam, de
referenciának elég jó. – Összemosolygunk. Már egészen megbarátkoztam annak a
gondolatával, hogy az akadémiára fogok járni jövőre.
Hihetetlen, de ha Bailey-vel vagyok, annak ellenére, hogy
néha veszekszünk, mindig könnyen kiránt a mélyrepülésből. Összekapni is
leginkább azért szoktunk, mert mindketten elég makacsul próbáljuk védeni a
szeretteinket, vagyis egymást.
A landolás gyorsan történik, és már csak azon kapom magamat, hogy a
kerekeken gurulunk. Várunk, amíg ránk csatlakoztatják a folyosót, ami összeköti
a gépet az épülettel. Nem engedem Bailey-nek, hogy levegye a kézi
poggyászainkat, tudom, hogy még midig fáj az oldala.
Már az összekötő folyosón is érezni, hogy odakint cseppet
sincs jó idő. Az arcomba hűvös levegő csap, és látni, hogy odakint enyhén
szemerkél az eső. Szorosan összefogom magamon a kabátomat, amíg besietünk az
épületbe. Lehet, hogy máris elszoktam ettől az időjárástól?
Felmegyünk a
mozgólépcsőn. Bailey egy másik terminálról repül majd át Liverpoolba, úgy
másfél óra múlva. Megállunk a kijelzők sokasága előtt, hogy megkeressük, hova
kell átjutnia. A kiírás szerint neki tovább kell mennie a hosszú folyosón,
nekem pedig le a mozgólépcsőn, az útlevél ellenőrző ponthoz, hogy felvegyem a
csomagjaimat, majd találkozzam Julie-val és George-dzsal.
Nem értem, miért, de idegesen toporgunk egymás előtt.
Egyikőnk sem kezdeményezi a búcsút. Meg kéne ölelnem, de a szívem annyira
zakatol, hogy biztos vagyok benne, hogy érezni fogja. A kabátjainkkal és a
hátizsákokkal a kezünkben esetlenül borulunk össze, Bailey megszorítja a karom,
én meg határozatlanul a hátára teszem a kezem, és amilyen gyorsan csak lehet,
el is húzódom tőle. Azt hiszem, ez volt az első szándékos ölelésünk, ami nem
csak azért történt, mert meg akart vigasztalni.
-
Írd majd meg, ha lesz időd, hogy
hogyan van a mamád – kérem.
-
Te pedig ígérd meg, hogy írsz,
hogy telt a karácsonyod.
-
Ígérem, írok.
-
Két hét múlva találkozunk,
rendben? – kérdezi, és a hangja reménykedő. Furcsán érzem magam attól, hogy el
kell válnunk, és ennyi ideig nem fogom őt látni.
Integetünk egymásnak, aztán ráállok a mozgólépcsőre, de
végig felé fordulok, és egymás szemébe bámulunk, amíg el nem tűnök.
Amikor már nem látom őt, megfordulok, és lelépek a
mozgólépcsőről. Szomorúan mélyet sóhajtok, de aztán emlékeztetem magam, hogy
mindössze két hétről van szó.
Ismerősként nézek szét az útlevél ellenőrző teremben,
mégis olyan érzésem van, mintha idegenként jönnék már vissza. Miután átengednek
az útlevelemmel, követem a kacskaringós folyosót, majd egyszer csak szétnyílik
előttem az ajtó, mire Julie és a bátyám, meg persze Julie szülei Rose és
Michael egyszerre felém kalimpálnak a tömegben, hogy magukra vonják a
figyelmem. Egy pillanatra hálásnak érzem magam azért, amim van.
Hagyom, hogy Rose és Michael össze-vissza puszilgassanak.
Rose szeme gyanúsan csillog, úgy szeretgetnek, mintha még mindig tizenkettő
lennék. Hihetetlen, hogy olyan régóta ismerem már őket. Julie-val hat éve már,
hogy együtt vannak a bátyámmal. Örülök, hogy a nehéz időkben találtak egymásra,
így tudom, hogy Julie tényleg szereti a bátyámat, és nem csak a pénze miatt van
vele.
Hazafele George vezet, így Rose-nak bőven van ideje
kérdezősködni. Ő és Michael kérdésekkel ostromolnak az új iskoláról, a
barátaimról és mindenről. De tényleg mindenről. Mielőtt elköltöztünk a világ
másik felére, nagyon közel álltunk egymáshoz Rose nénivel. A nagyszüleim
hiányában mindig mellettem álltak, és azt hiszem, tényleg az unokájukként tekintenek
rám. Rose végig a kezemet fogja, és összehúzott szemöldökkel, aggódva hallgatja
végig George elbeszélését a rögbis balesetemről, pedig pontosan tudom, hogy
ismer már minden részletet.
Mire a házukhoz
érünk, totál kimerültnek érzem magam, ugyanis hajnali három felé járhat már. A
nekem szánt vendégszobába vezetnek, ahol mindig is aludtam, ha náluk töltöttem
a hétvégét. Hála égnek ezután végre magamra hagynak. Ruhástul esem be az ágyba,
és szerencsére ezúttal sikerül rémálom mentes mély álomba merülnöm.
v
Reggel hason fekve ébredek fel. Még mindig a tegnapi
ruháim vannak rajtam, és a karom teljesen elgémberedett a kicsavart póztól,
amiben ki tudja, mióta feküdtem. Az első dolgom miután kivergődöm az ágyból,
hogy veszek egy jó hosszú, meleg zuhanyt, majd tiszta ruhát húzok fel. Mire
végzek, már dél fele jár az idő.
Felveszem az asztalról a telefonomat, és végre
bekapcsolom. Azonnal pityegni kezd, jelezve, hogy üzenetet kaptam, méghozzá
Bailey-től. A szívem máris élénkebb tempóra kapcsol. Leülök az íróasztalhoz, és
inkább a laptopomon nyitom meg az emailjét.
Címzett: Effie Lockhart <efflock@mail.com> Feladó:
Lucas Bailey <L.E.Bailey <blasco@dwh.com Tárgy: Boldog Karácsonyt!
Kedves Elisabeth,
megérkeztem Liverpoolba. Átkozott legyek, de az
időeltolódás miatt nem aludtam semmit. Felhívtalak volna, de nem tudtam, hogy
fent vagy-e már. Anya a helyzethez képest jól van, de elég szörnyű látni abban
a kórteremben. Mindenféle gépekre van rákötve, amik a szívritmusát figyelik. A
kézfeje csúnyán be van lilulva, mert az egyik nővér rosszul kötötte be neki az
infúziót. Azért a helyzethez képest egész jól néz ki.
Ja, tényleg is, üdvözöl téged!
Az orvos szerint nem kell megműteni a szívét, legalábbis
egyelőre, de még egy kis ideig megfigyelés alatt tartják, aztán ha minden jól
megy, újévre kiengedik. Most itthon vagyok, és száraz zabkekszet eszem. Megyek,
mert még vissza kell érnem, hogy bevigyek anyának néhány dolgot. Remélem, a te
karácsonyod jól telik.
Írj,
B.
Kétszer is elolvasom a levelét. Boldogság jár át attól,
hogy a mamája rendben van, és reménykedem, hogy ez így is marad. Sok gondot
venne le Bailey válláról, ha nem kéne ezen tovább aggódnia. Gyorsan visszaírok
neki.
Címzett: Lucas Bailey
<L.E.Bailey <blasco@dwh.com Feladó: Effie Lockhart
<efflock@mail.com> Tárgy: Ébren
vagyok!
Szuper, hogy a mamád jobban van. Remélem, újévre
kiengedik. Sajnálom, hogy a kórházban kell töltened a karácsonyt.
Itt nem sok minden történt, mondhatni nekem nem volt
gondom az alvással. Rose és Julie annyi kaját főznek, hogy abból jóllakathatnánk
a harmadik világot is. Upsz, mennem kell. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy
beavassanak a házi csokoládétorta készítés rejtelmeibe.
Ui.: Mi az E. a nevedben?
Szinte az egész napomat Julie-val és Rose nénivel kell
töltenem a konyhában. Egy pillanatra sem engednek szem elől. Rose további
kérdésekkel bombáz az új amerikai életemről, az iskoláról, a jegyeimről,
rögbiről és az újdonsült barátaimról. A telefonom a zsebemben néhányszor
rezegni kezd, de arra sincs időm, hogy megnézzem, ki írt üzenetet. Amikor a
pulyka végre a sütőbe kerül, és a szósz is készen van, végre elengednek, hogy
lezuhanyozzak, és rendbe hozzam magam a vacsora előtt. A szobámba sietek, hogy
megnézzem Bailey válaszolt-e az e-mailemre.
Címzett: Effie Lockhart <efflock@mail.com> Feladó:
Lucas Bailey <L.E.Bailey <blasco@dwh.com Tárgy: A kórházi kaja nem is rossz. Valaki szólhatott nekik, hogy
karácsony van :D
Anya és én végignéztük a kórházi dolgozók karácsonyi
műsorát. Alig tudtam visszafojtani a röhögést, bárcsak itt lettél volna, hogy
halld. Az egyik fószer olyan hamisan énekelt a kórusban, hogy időpontot kellett
kérnem a fülészetre.
Most itthon unatkozom, de este még vissza akarok menni
anyához, de részletes beszámolót várok a karácsonyi vacsorádról. Effie a
konyhában. Ez vicces! Remélem, nem kaptok mind ételmérgezést. HAHAHA
Ui.: E, mint Elliot. Tudom, béna. Lehetne inkább E, mint
Elbűvölő. :D
Címzett: Lucas Bailey
<L.E.Bailey <blasco@dwh.com Feladó: Effie Lockhart
<efflock@mail.com> Tárgy: Ételmérgezés
Kedves Lucas ’Elbűvölő’ Bailey!
Egyre bővül a neveid listája. Blasco, mint Picasso egyik
neve? Komolyan, hány névre pályázol még?
Helyzetjelentés: A pulyka és a vegapulyka is a sütőben van, és Rose néni épp a
mártást keveri csomómentesre. Az elsőt ki kellett dobni, azt hiszem, akkor volt
az első idegösszeomlása. A második pedig akkor, amikor odaégettem a csokitorta
krémjét. Upsz :S Julie szörnyen ki van
akadva, Rose folyton mindent átrendez utána, ő meg csak forgatja a szemét.
Mindegy. Próbálok nem rontani a helyzeten. Ígérem vacsi után részletes
beszámolót tartok. Ha ez is olyan lesz, mint a tavalyi, akkor nem fogunk
unatkozni.
Egy kis ízelítő a tavalyi karácsonyomból, csak hogy ne
unatkozz:
Szóval, tavaly Julie testvérének a családja is velünk
karácsonyozott, de a nővére totál begolyózott, amikor szegény Anthony (a fiuk,
aki öt éves), nem ette meg a brokkolit. A férje meg csak azt mondogatta, hogy:
„hagyd már békén azt a gyereket”, mire Jessica bepipult, és úgy lecsapta az
evőeszközeit, hogy Anthony sírni kezdett, mire Ted előhúzta a „nézd mit
csináltál ezzel a szegény gyerekkel, így sose lesz belőle normális felnőtt”
kártyát. Jessica azt ordította, hogy semmi joga beleszólni hogyan neveli a
fiukat. Mire Ted „én vagyok az apja” Jessica meg „úgy is viselkedhetnél”. Aztán
Michael azzal próbálta oldani a feszültséget, hogy elkérte a sószórót, mire Ted
azt mondta neki, „nem csak a pulyka sótlan ma este”, erre Jessica kiborult, és
elsírta magát, aztán kirohant az étkezőből.
Szegény Anthony azóta is bepisil. Idén Ted szüleinél
karácsonyoznak…
Ui.: Az Elliot nem is béna! Nekem tetszik.
Hat te aztán tudod mikor kell feldobnod a napom. Pont ma reggel 5 órakor gondolkoztam azon,hogy milyen jó lenne végre egy új rész. Szörnyen alakult a hetem, szóval igazi felüdülés volt számomra ez a rész. Effie helyében én nem igazán bánnám, ha ennyit főznének rám, hiszen csak egy dolog van amit jobban szeretek az alvásnál az pedig az evés. Ez a rész is fantörpikusra sikeredett, és hihetetlen milyen pontossággal mutatsz be mindent. Imádom olvasni, és néha néha egy-két új dolog tanulni a történetedből. És mielőtt megunnád az olvasását az újra hihetetlen hosszúra nyúlt kommentemnek azért szokás szerint kijelentem,hogy izgatottan várom a folytatást!
VálaszTörlésU.i.: a héten újra olvastam az egész történetet, és mit ne mondjak másodjára is fantörpikusan tetszett ❤️
Oké, csak hogy tudd, amiért ilyen későn válaszolok, férj fel fog négyelni, mert ki van adva hogy holnap reggel szigorúan korán kelünk. :S Nah, de vissza ide. Örülök hogy már reggel ötkor is a történet jár a fejedben :D Nemsokára ismét érkezem majd egy izgalmas fejezettel. Na de nem csigázlak fel, tudom, hogy azt nem bírod.
VálaszTörlésUi.: El sem hiszem, hogy újraolvastad az egész storyt! Hűha. Ez szuper! Köszi nagyon, hogy írtál nekem!
Ölel: Lucy S.
Nincs is jobb annál betegen, hogy hajnalban ezt olvashatom, ha már aludni nem tudok 😊 teljesen eltereli a figyelmem a fájdalmaimról, vallom, hogy a legjobb gyógyszer egy olyan olvasmány ami kikapcsolja a tér/idő érzékünket és egy másik világba repít, egy olyan világba amit imádok! És ez a mű (mert ez egy műalkotás szerintem) pont ilyen!
VálaszTörlésHálás köszönet érte, hogy ilyen szeretettel, szorgalmasan és odafigyeléssel foglalkozol az írás művészetével! És velünk, az olvasókkal, akiknek olyan minden fejezet, mint a só! (remélem ismered a sóhercegnő meséjét, arra utalok a hasonlattal)
Ja, és a bűnös büntetését nem 9 éve olvastam, hanem pár hónapja, de 9 év múlva is imádni fogom! Régóta olvasok a merengőn és sok olyan történet van, amit újra olvasok, akár évente többször is 😊 ezek is olyanok!
Szeretettel:
Laura
Kedves Laura! Örülök, hogy ezzel a fejezettel egy kicsit hozzájárulhatok a jobbulásodhoz. Nagyon, de nagyon szépen köszönöm ezeket a kedves szavakat. Teljesen elérzékenyültem tőle. Elteszem magamnak, és a nehezebb napokon ezt fogom elővenni, mert ez biztos, hogy tovább sarkall majd arra, hogy írjak!
TörlésKöszönöm, hogy velem tartasz!
Ölel: Summerrose