2017. augusztus 22., kedd

Kötődés - 29. fejezet

Megkezdődött a hoki szezon, úgyhogy az alagsorunk átváltozott hoki szurkoló barlanggá. A srácok majdnem minden délutánt nálam töltenek. Együtt írjuk meg a házit, együtt szurkolunk, együtt élünk, együtt lélegzünk. Lucas már két hete, hogy visszajött Angliából, és azóta ramatyul van, így én is. Közte és Ashley között mostanában nagyon nincsenek rendben a dolgok, ez egyértelmű. Olykor napokig morcos, és alig lehet hozzászólni. Ha csörög a telefonja, folyton félrehúzódik, és csak akkor veszi fel, amikor már senki nem hallja, aztán pedig kiállhatatlanul viselkedik.



 A mamája állapota még ingadozó, folyton reménykedik, hogy nem kell megműteni, ami nagyon rizikós beavatkozás lenne, de még egy csomó vizsgálaton kell előtte átesnie.  Próbálok lelket önteni belé, de nem könnyű, amikor bűntudatom van amiatt is, hogy Kate-tel és Biancával a háta mögött találkozgatom. Egyszerűen nem tudom, hogyan hozzam szóba. Mindenesetre elég önző vagyok hozzá, hogy megtegyem. Nem tudom, mikor fog rám omlani az összes hazugság. Ráadásul az, hogy beleszerettem, egy cseppet sem könnyíti meg a dolgot, és úgy érzem, összenyomnak a rám nehezedő gondok. És az sem segít, hogy ennyire közel állunk egymáshoz. Mindent megoszt velem az Ashley-vel kapcsolatos dolgokon kívül. Rettenetesen örülök, hogy bízik bennem ennyire, viszont szenvedek, akárhányszor megölel, vagy megfogja a kezemet.
A Reed indította pletykák pedig még mindig szájról szájra terjednek, és egyre csúnyább dolgokat tesznek hozzá. Hiába rakták ki a suliból, olyan indokkal, amit mindenki ismer, mégsem tudnak leszállni rólam. Sőt sokan pont azért utálnak, mert szerintük undorító, hogy lefeküdtem Reeddel, amikor megütött egy lányt. Amíg nem tudják, hogy én voltam az a lány, nem érdekel a dolog. Mindenesetre Elice és Mike közös erővel dolgoznak azon, hogy senki ne felejtkezzen el róla egyetlen napra sem, hogy én vagyok a suli lotyója.
Lucas minden reggel leszedegeti a felragasztgatott cédulákat a szekrényemről, még mielőtt beérnék. Tudom, hogy ő az, mert egyszer megláttam, ahogy idegesen letépi őket, és a földre dobálja. Aztán elordította magát, hogy szálljanak le rólam, mire mindenki megnémult, és döbbenten nézett rá. Nem tudja, hogy megláttam a kifakadását. Bárcsak tudnék segíteni neki valahogy. De én sem vagyok éppenséggel normális, hiszen még mindig dilidokihoz járok.

2017. augusztus 20., vasárnap

Utazunk, nyaralunk - Skócia, Glencoe; élménybeszámoló

Kedves Olvasóim! 
Tudom, hogy ez a cikk teljesen független a történetemtől, egy ideig gondolkoztam is rajta, hogy megírjam-e (de végülis ez az én blogom :D) és azért remélem, ti is érdekesnek találjátok majd.

Aki járt már az Az Író - Summerrose menüpontban, az tudja rólam, hogy több mint egy éve Skóciában élek. Már korábban is hallottam, és tudtam is, hogy a Skót Felföld (vagyis: Highlands) híresen gyönyörű. Ezért is volt már itt az ideje, hogy - habár csak egy kis részét - de végre felderítsük. 

Glencoe


Glencoe Skócia nyugati oldalán található apró falucska. Nos, nyugatról annyit kell tudni, hogy rettenetesen nedves. És amikor azt mondom nedves, akkor azt úgy értem, hogy a héten amíg ott voltunk, talán összesen tíz órát NEM esett. Azt mondják, az eszkimóknak vagy ötven szavuk van a hóra, szerintem a skótoknak legalább ennyi van az esőre :D

A kép az érkezésünk napján készült, akkor még sütött a nap. Ez volt a beetetés.

Első nap teljes napon, hétfőn, mindjárt megmásztunk egy 750 méter magas dombot, a neve: Pap of Glencoe, ami elsőre talán nem is hangzik olyan rettenetesen magasnak, de higyétek el nekem, az volt. Főként, hogy a négy óra alatt, amíg megmásztuk, folyamatosan szakadt az eső. Mondanom sem kell, hogy még a bugyimból is facsarni lehetett a vizet, mire hazaértünk. Bevallom, a sziklás csúcs mászása közben folyamatosan bőgtem, és férjnek szerelmes szavakkal és egy jó nagyadag türelemmel sikerült csak felkönyörögnie engem oda. :D

Kilátás az ablakunkból.

Második nap megcsináltuk a West Highland Way egy 25 kilométeres szakaszát, ami Kinlochliventől indult és Forth Williamben lett vége. Közben négyszer áztunk gatyáig, és négyszer száradtunk meg, de az élményért, hogy megcsináltuk, és a tájért, ami körbevett minket, újra megcsinálnám. 
West Highland Way


Harmadik napra egy lazább túrát akartunk szervezni Fort Williambe, mert már totál kivolt a lábunk, de mivel a férjem testvérének nagyon feltörte a cipő a lábát, ezért csak a következő faluba mentünk át Ballachulishba. Korábban volt ott egy kőfejtő, aminek ma már csak egy tó van a helyén. Aztán elindultunk megkeresni néhány barlangot, amit végül meg is találtunk, de egy kidőlt fa miatt nem tudtunk megközelíteni. Természetesen e közben szarrá áztunk, így utána úgy döntöttünk, beülünk egy pofás kis kávézóba. Ott ettünk fincsi meleg kaját. Aki nem tudná, vegánon vagyunk én is és a férjem is, de még a legapróbb faluban is volt valami vegán a menün, szóval hála égnek, ezzel nem volt gondunk. 

Negyedik nap végre mindenkinek viszonylag ép volt a lába, így elindultunk busszal Fort Williambe. Ez már város, úgyhogy sokkal nagyobb volt az élet is. Meglátogattuk a Highland Múzeumot, ami apró volt, de legalább odabent szárazak maradtunk. :D Végre láttunk felföldi tehenet, már nagyon rég szerettem volna egyet élőben látni. 
Highland Cow
 Ezután meglátogattunk egy Whisky főzőt, ahol befizettünk egy túrára, ami kóstolással volt egybekötve. Az enyémet megitta a férj, akinek utána eléggé csillogott a szeme. Aki nem tudná, annak mondanám, hogy csak az nevezhető Scotch Whiskynek, aminek legalább 40%-os az alkoholtartalma és minimum három évig kell tölgyfahordóban érlelni. 
Harry Potter volt a túravezetőnk
Szóval miután mind átmelegettünk, legalábbis belülről biztosan, elindultunk egy néhány kilométerre lévő kis faluba, ahol megnéztük a Neptunes Steppet, ahol épp egy vitorlás hajót engedtek szépen le. Közben Inverlochy-ban megnéztük egy régi vár romjait is, és épp akkor süvített el a gőzmozdony (erről többet is írok mindjárt).
Inverlochy romok
A visszafele út már elég nehézkesen ment, mert nagyon fájni kezdett a térdem, de délutánra végre kisütött a nap.
Este, míg a buszunkra várakoztunk, ami visszavitt Glencoe-ba, megérkezett az a gőzmozdony is, amit a Harry Potter filmekben lehet látni.
Harry Potter gőzmozdony
 Amúgy a viadukt, amin a vonat áthalad a filmben is a közelben van. 


Ötödik nap, vagyis pénteken reggel mind pihengettünk, majd délután egy órakor útnak indultunk a szakadó esőben. :D Elmentünk megnézni Hagrid Hut-ját vagy házát, amit persze már elvittek a filmesek, hiszen csak kellék volt, de azért reménykedtem benne, hogy lesz ott egy tábla vagy valami, de sajnos nem volt. Azért kedvem támadt megnézni a filmet csak ezért. Utána találtunk egy nagyon hangulatos kocsmát, és ott melegedtünk meg (ittunk). 


Összessségében nagyon jól éreztünk magunkat a folyamatos esőzés ellenére is, minden nap nagyon elfáradtunk, de nagyon sok szép helyet láttunk. A Skót Felföld (Scottish Highlands) betartotta a hozzá fűzött ígéretét, és valóban csodaszép volt. Sajnos a Ben Nevisre, Nagy Britannia legmagasabb pontjára nem sikerült felmásznunk, (mert már nem volt olyan pont a lábamban ami ne fájt volna), de ez csak még egy ok arra, hogy még visszatérjünk ide. 

2017. augusztus 18., péntek

Kötődés - 28. fejezet

Felkészültem!
Legalábbis jelenleg így érzem, habár nem vagyok benne biztos, hogy ténylegesen fel lehet-e készülni arra, amit tenni fogok. Vannak az életben dolgok, amiket nehéz megtenni. Mint például bevallani a legjobb barátodnak, hogy szerelmes vagy belé, vagy mondjuk tizenegy évesen elveszíteni a szüleidet, és túllépni a dolgon. Ez a két dolog elég messze áll egymástól, mégis a maga nemében elég bonyolult mindkettő. Biztos sokan azt mondanák, az egyik sokkal rosszabb, mint a másik, pedig jelenleg nem tudnék különbséget tenni a kettő között.
Emlékszem, úgy tizenöt évesen elolvastam egy kapcsolati terapeuta írását arról, hogy miért nehezebb elveszíteni a szüleinket felnőttkorban. Szóval azzal érvelt, hogy addigra a szüleinkkel már inkább baráti kapcsolatot alakítunk ki, és eltűnik az alá-fölérendeltség. A bölcsesség elmélyül, és rájössz, hogy az a sok hülyeség, amin tini korodban még a szemedet forgattad, azt a szüleid tényleg szeretetből tették vagy mondták, és valószínűleg megmentette az életedet egyszer-kétszer. Tudom, hogy nálam ez elmaradt, és az én mamám soha nem tudja már átadni nekem ezt a tudást, és nem tud megvédeni azoktól a hibáktól, amiket elkövettem, vagy el fogok követni, de ettől még nem fájt kevésbé az elvesztése. A mama volt az egyedüli, aki egyetlen pillantásomból a lelkembe látott, és mindig képes volt jobb belátásra bírni a bölcs szavaival. Emlékszem, ezzel szemben apám túlzottan realista volt, és mindent szarkazmussal ütött el, de nála megbocsátóbb embert még most sem ismerek. Ha tudni akartad a tutit szarságok nélkül, hát tőle megkaptad a választ őszintén, ha tetszett, ha nem. A haláluk emberségre, együttérzésre és előzékenységre tanított.  Hiába telt el azóta hét év, még most is hiányoznak minden egyes nap, és kétlem, hogy ez valaha is megváltozna.
Furcsa, de a haláluk örökre megváltoztatott engem és azt, ahogy most a világot látom. Talán soha nem lettem volna vegetáriánus és döntöttem volna el, hogy nem támogatom a céltalan öldöklést. Tudatosan próbálom elraktározni a boldog pillanatokat és emlékeket, mert most már tudom, mennyi mindent jelentenek, és hogy ezek a pillanatok mennyire múlékonyak. Talán ezért is imádok mindent lefotózni. Megtanultam azt is, hogy az, ahogy másokkal viselkedek, az hatással van az életükre, és én úgy akarok majd elmenni, hogy a szeretet, amit mások tőlem kapnak, legyen majd az örökségem számukra.
 Még mindig úgy gondolom, hogy a terapeutának nem volt igaza. Nem hiszem, hogy van olyan életkor, amiben jobb vagy rosszabb megküzdeni a szüleid halálával. Azt hiszem, ezt az dönti el inkább, hogy hogyan küzdöd le a fájdalmadat, és engeded el a haragodat. Tudom, hogy ha most nem teszem meg, amit már napok óta tervezek, akkor sosem tudnék továbblépni a dolgon.
Kate, Bianca és persze Eugene az egyetlen, aki tud róla. Eugene-t Kate segített megkeresni, ő volt az a fiú, akinek Reed akkor este eltörte az orrát. Azt mondta, segít nekem azzal, hogy elmondja, mit látott Halloweenkor. Kate hozott ma ide minket. Kint vár a kocsiban, mindketten tudjuk, hogy ezt egyedül kell elintéznem. Csak ne lenne ilyen rohadtul nehéz. Napok óta őrlődök már ezen, szörnyen érzem magam és bűntudatom van amiatt, amit tenni készülök, de nem jutott eszembe semmi jobb ötlet, amivel véget vethetek ennek az egésznek. Kate szerint természetes, ahogy most érzek, de idővel rá fogok jönni, hogy helyesen cselekszem. Nem hagyhatom, hogy másokkal is megtörténjen az, ami velem és Kate-tel, ezért kinyújtom a remegő kezemet, és lenyomom a kilincset az

2017. augusztus 13., vasárnap

Kötődés - 27. fejezet

Lucas

A házba lépve lerázom a kabátot a vállamról. Már megint teljesen megáztam. A hajamról a homlokomra csöpög a víz. Ideje lenne levágatnom, de kisebb gondom is nagyobb most annál, hogy ezen aggódjak. A konyhából mondatfoszlányok hallatszódnak ki. Apám olyan hangon beszél a telefonján, amiből arra következtetek, hogy csakis épp valamelyik aktuális barátnője lehet az. Rendben, valószínűleg Lisa. Nem is értem, miért akarja elvenni, vagy, hogy Lisa miért akar épp az apámhoz hozzámenni. Visszanyelem a haragomat, ahogy csendben a régi szobámhoz megyek, és óvatosan kinyitom az ajtót, vigyázva, nehogy megzavarjam abban, amit éppen csinál.
A szobám pontosan ugyanúgy néz ki, mint mielőtt elköltöztünk. Még az a régi Picasso önarckép is a falon van, amit tizenkét évesen raktam ki, habár már eléggé viseltes a széle. Az asztalom felett van egy kép, amin Ashley-vel egymást átkarolva állunk. Még tavaly nyáron hoztam ide magammal, mondván, így mindig együtt lehetünk.

 Emlékszem, apám mennyire odavolt érte, már a kezdetektől fogva. Vagyonos család, rangos névvel.  Tudom, hogy azért örült nekünk annyira, mert ezzel azt remélte, nem követem el az ő hibáját. Engem viszont nem érdekelt sem Ashley családjának a vagyona, sem pedig a neve. Az egyetlen dolog, ami fontos volt, hogy bármennyire is rosszul mentek a dolgok akkoriban, nekem ott volt Ashley, és végre nem voltam egyedül abban az országban, amit akkor annyira utáltam. Most viszont annak, aminek a jelennek kéne tűnnie vele, olyan távol van tőlem, mintha ez az egész egy másik életben történt volna csak meg.

2017. augusztus 8., kedd

Kötődés - 26. fejezet

A reggeli ajándékbontogatás egy kissé érdekes hangulatban telik. Amikor hazaértem, mindenki nagyon megkönnyebbültnek tűnt, de azóta totál furcsán viselkednek velem.  Senki nem tudja, mit is kéne igazából mondania, így inkább csak hallgatnak a történtekről. George félszemmel méreget, látom, hogy arra vár, hogy én kezdeményezzek, de egyelőre tiszteletben tartja a kérésemet, hogy időre van szükségem. Tudja, ha készen állok rá, hogy beszéljek vele, akkor keresni fogom. Egyelőre gondolni sem tudok a tegnap esti csetepatéra, mert az agyi kapacitásom kilencvenöt százalékát lefoglalják az érzéseim Lucas iránt.
Miután minden ajándék átadásra került, egy halom széttépkedett csomagolópapír hever körülöttem a földön. Julie szüleitől egy csomó könyvet kaptam. A tökéletesség igénye nélkül, az egyik címe: „Útmutatás lányoknak a felnőtté váláshoz”, egy másiknak meg: „Hogyan éljük túl a tinédzser kort”.  Azt hiszem, utalni próbálnak valamire… Vajon mire?
Az egy dolog, hogy úgy látszik, Rose néni totál nincs tisztában azzal, hogy elmúltam már tizennégy, de komolyan, azok az illusztrációk rémisztőek. Julie szerint azokból a lányokból lesznek a legnagyobb prostik, akik ilyen könyveket olvasnak.
Inkább úgy döntök, ideje felhívom J. J.-t. Amikor felveszi a telefont, nagyon derűs hangulatban van, és hallom Cassie kedves hangját is a háttérben.
-            Boldog karácsonyt, Eff! – kiabálja a telefonba olyan hangosan, hogy el kell tartanom a fülemtől, majd hangosan felnevetek.
-            Boldog karácsonyt! – kiabál csilingelve a háttérből Cassie is.
-            Nektek is boldog karácsonyt! – mondom lelkesen, és a rosszkedvemnek már nyoma sincs.
-            Milyen London?
-            Szuper – hazudom. - Hideg és nedves. – Erre megint hangosan felnevetnek.
-            Mikor jössz már vissza? Hiányzol nekünk! – panaszkodik J. J..
-            Holnapután repülünk haza. – Egy pillanatra megállok. Azt mondtam, haza, és most először valóban így is érzem. Igen, hazamegyek.