Kötődés - 54. fejezet

-            Miről beszél? – kérdezem értetlenül, és elhúzom tőle a kezemet.

-            Seth Reed feljelentést akar tenni ellened, amiért betörted az orrát. A csapatommal kidolgoztunk néhány különböző forgatókönyvet, ami neked és Mr. Reednek is működhet, és úgy néz ki, sikerült egyezségre jutnunk az ügyvédeivel. – Lydia elnézően néz rám, de ez mit sem változtat azon, amit most érzek.

-            Ez meg mit jelent?

-            Azt jelenti, Elisabeth, hogy Mr. Reed eltekint a testi sértéstől, és nem emel ellened vádat, ha te hasonlóképp teszel. Ha beleegyezel, akkor az egész dolog érvénytelen lesz, és mindketten szabadon távozhattok.

Hogyan történhetett meg az, hogy ide kerültem? Lydia az asztalra hajol, és lehalkítja a hangját:

-            Ez egy kis város, Elisabeth, és mi jobb szeretünk barátokat mintsem ellenségeket szerezni. Fogadd el az ajánlatot, és szabadon távozhatsz.

Hogyan fogadhatnám el azt, hogy Reedet büntetlenül elengedik azok után, amit velem tett? Nem lehet, hogy ezt is megússza! Nem lehet igaz, hogy csak így megússza, hogy bántott, csak mert gazdag és vannak kapcsolatai. Hát ezért az alku?

-            Hiába emelnék vádat ellene, soha nem kerülne börtönbe, igaz? Valószínűleg még csak közmunkát sem kapna.

 Látom a rendőrnőn, hogy neki sem tetszik, amit mondok, de helyeslően biccent a fejével.

-            Valószínűleg ez történne. - Lydia elmélyíti a hangját, ahogy folytatja. - Pénz beszél. A jó ügyvédek drágák, de elintézik, amit kell.

Végre bízni kezdtem abban, hogy ha őszinte leszek, és mindent bevallok, akkor végre helyrerázódnak a dolgok, és Reed megkapja méltó büntetését azért, amit tett. De nem is állhatnék messzebb a valóságtól. Reedet el fogják engedni, azok után, hogy

megfenyegetett. Hogy megvert. Hogy megalázott.

Képtelen vagyok gondolkodni. A fejem hasogatásától nem tudok másra koncentrálni csak arra, hogy végre véget érjen ez a rémálom.

-            Rendben. Nem emelek vádat. – A szavak égetik a torkomat. Összeszorítom a markomat, amit felsértett a beton, amikor Reed felpofozott, és elestem. – Elfogadom az alkut! – mondom sokkal határozottabban.

-            Tudom, hogy mit jelent ez neked. És hidd el, nekem sem tetszik – mondja Lydia sokkal nyugodtabban. – De legalább szabadon távozhatsz. Nem kerül nyilvántartásba az ügy, nem lesz hatással a jövődre.

-            Mi lesz a képpel? – kérdezem, és vetek egy pillantást a közöttünk heverő fotóra.

-            Mindent elkövetünk, hogy eltűntessük őket. A fiúk már dolgoznak rajta, de az éjszaka közepén korlátozott a kapacitásunk. Holnap egy egész csapatot ráállítunk az ügyre, ígérem. – Azzal visszacsúsztatja a képet a borítékba, mintha ezzel a dolgot semmissé lehetne tenni. - Addig is, van valaki, akit felhívhatunk? Van hova hazamenned? – kérdezi, és együttérzőn néz rám.

Mivel George és Julie nincsenek a városban, ezért megkérem, hogy hívja fel Lucast. El sem tudom képzelni, mit hihet, mi történt velem. A telefonom és a kocsim, gondolom, még mindig a suli előtt van. Lydia megígéri, hogy előkeríti nekem őt.

Amíg arra várok, hogy Lucas eljöjjön értem, alá kell írnom egy nyilatkozatot, amiben megígérem, hogy nem emelek vádat Reed ellen, majd a kezembe nyomnak egy hasonló okmányt, amiben Reed állítja rám vonatkozóan ugyanezt. Legszívesebben ordítanék dühömben és tehetetlenségemben, hogy ennyivel megússza, de annyira fáradt és kimerült vagyok, hogy be kell látnom, egyelőre mást nem tehetek. Majd holnap, tiszta fejjel újraveszem a lehetőségeimet. Addig is, semmi másra nem vágyom csak, hogy Lucas végre megöleljen.

Lydia elbúcsúzik tőlem, én pedig megköszönök neki mindent, amit értem tett. A bejárati ajtóhoz közel egy műanyag széksor közepére ülök le, és a papírmásolatokat szorongatva várakozom.

Amikor az ajtó kinyílik, Lucas ziháló mellkassal lép be rajta. A tekintete zavart. Körbekapja a fejét, és amikor észrevesz, a remegő kezét a hajába fúrja, és a plafonra emeli a tekintetét. Egy hatalmas megkönnyebbült sóhajt tör ki belőle. Mielőtt egyetlen lépést is tehetne felém, az üvegfal mögött várakozó rendőr kijön a fülkéből, és közénk áll.

-            A vádat megszüntettük ellened. Szabadon távozhatsz. Csak előtte ezt alá kell még írnod – mondja, és meglenget előttem egy papírt.

-            Miféle vádat? – kérdezi Lucas felháborodva.

-            Később elmondom – válaszolom karcos hangon, és gyorsan aláírom a papírokat. Látom Lucasszon, hogy nem sok tartja vissza, hogy válaszokat kezdjen el követelni.

A rendőr magunkra hagy, de Lucas nem jön ide hozzám, nem ölel meg, nem mond semmit, csak némán elfordul, és durván kilöki maga előtt az ajtót.

Szótlanul követem a kocsijáig, pedig a szívem olyan erősen zakatol, hogy remeg a kezem, ahogy az ajtókilincsért nyúlok. Lucas beül a kormány mögé, de nem nyúl a kulcsokért, csak bámul mereven előre. A vállait feszülten felhúzza, a keze pedig úgy szorítja a kormányt, hogy az ujjai belefehérednek. A mellkasa egyre gyorsabb ütemben emelkedik, majd zuhan vissza, ahogy a légzése zihálássá erősödik.

-            Sajnál… - a hangom elcsuklik, mielőtt kimondhatnám, amit akarok.

Lucas nem mond semmit. A némasága megijeszt. A szememet ellepik a könnyek, de küzdök, hogy ne sírjam el magamat. Lucas a kulcsért nyúl, és beindítja az autót.

Amikor leparkol a lakása előtt, kiszállok a kocsiból, de ő nem követ. Lélegzetvisszafojtva várom, és némán imádkozom azért, hogy jöjjön utánam. Amikor meghallom, hogy becsapja maga mögött a kocsiajtót, kifolyik a szememből egy sor könnycsepp. Lehajtott fejjel, némán várom, hogy kinyissa az ajtót. A kezem és a lábam úgy remeg, mint a kocsonya. Lucas viselkedése megijeszt, és a kimerültség is közrejátszik abban, hogy kontrollálatlanul reszketek. Lassan és zajtalanul csukom be a bejárati ajtót, és amikor megfordulok, Lucas mérgesen meredő szemeivel találom szemben magamat.

-            Kérlek, mondj valamit – töröm meg a fülsüketítő csendet.

Lucas továbbra is néma marad, mintha meg sem hallott volna. Felém lendíti a kezét, de félúton a levegőben hirtelen megáll.  Mélyről jövő, tehetetlenségtől dühös nyögés tör fel a torkából. Egy pillanatra megrémít. Aztán a keze ismét lendül. Nem húzódom el, csak behunyom a szemem. Üssön csak meg, hiszen megérdemlem. Ehelyett Lucas az ujjait gyengéden a hajamba csúsztatja, és a mellkasához húz. Hogy is gondolhattam, hogy képes lenne megütni? Mégis mi bajom van? Érzem az arcomon a testének a forróságát. Erősen küzdök, hogy ne sírjam el magamat.

-            Mégis mit képzeltél, mit csinálsz?! – Az arcát a hajamba fúrja, és élesen beszívja az illatom. 

Aztán hirtelen eltol magától, és elfordul tőlem. Úgy látszik, jelenleg a haragja irányítja a cselekedeteit. A lábam megremeg a váratlan érzéstől, hogy meg kell tartanom a saját súlyomat, úgy érzem, össze fogok csuklani. Beletelik egy pillanatba, hogy visszanyerjem az egyensúlyom. Keresem a tekintetét, de Lucas nem akar rám nézni.

-            Felfogtad egyáltalán, hogy a rendőrségről hoztalak el?! – kiált fel indulatosan.

-            Én csak… - kezdeném, de Lucas azonnal közbevág.

-            Hazudtál nekem, Effie! Hazudtál, annak ellenére, hogy megígérted, nem teszed. Tisztában vagy azzal, hogy az elmúlt hat órában megjártam miattad a pokol legmélyét? Kértelek, hogy ne találkozz vele, de hallgattál rám?

-            Én…

-            Nem, Effie, rohadtul nem hallgattál rám! Sőt, ami azt illeti, hazudtál nekem! MEGINT! És ezért most bevittek a rohadt rendőrségre!

-            Meg tudom magyarázni – mondom elcsukló hangon, ami szinte suttogásként hat a kiabálása után.

-            Hát akkor tessék, magyarázd meg! – mondja gúnyosan. – Mindenki csak azt várja, hogy végre megmagyarázd, hogy hogy a jó büdös francba kerültél ma este a rendőrségre. De kezdhetnéd talán mindjárt azzal, hogy megmagyarázod ezt! – Kinyújtja felém a telefonját, amin az a mocskos kép jelenik meg, ami idáig juttatott.

Nyelni próbálok, de a torkomat szorongató gombóc nem mozdul. A tenyerem izzadni kezd, és erős késztetést érzek, hogy a ruhámhoz dörzsöljem, de helyette ideges merevségbe feszülök.

-            Reed csinált rólam egy képet – kezdem, majd megköszörülöm a torkomat. Úgy érzem, a szám teljesen kiszáradt. – Még a születésnapomon. – Lucas a kanapéhoz megy, és szó szerint lerogy rá. Mindkét kezét a hajába fúrja, és hátradöntött fejjel a plafont bámulja. – Megfenyegetett, hogy ha nem találkozom vele, akkor szétküldi a képet.

-            És mond, megérte? – kérdezi Lucas keserűen, de én csak értetlenül nézek rá. Felemeli a fejét, és egyenesen rám néz, amitől gyöngyözni kezd a homlokom. – Lefeküdni vele azért a képért. Megérte? – Lucas hangja mély és gúnyos. Rázni kezdem a fejemet.

-            Én nem… nem feküdtem le vele – dadogom kétségbeesetten. Nem gondolhatja ezt.

-            Mond, miért hinnék neked? Annyiszor hazudtál már, most miért mondanál igazat? – kérdezi, a hangja fáradt és elkeseredett.

-            Lucas, nem feküdtem le vele! Tudod, hogy sosem tennék ilyet. Reed és Mike ezért küldte szét a képet a neten. - Lucas ledobja maga mellé a telefonját, és élesen felnevet.

-            Ezért vittek be? – kérdezi hitetlenkedve.

-            Nem – válaszolom, és szégyenkezve lehajtom a fejem, mielőtt fojtatnám. - Jake hívta ki őket, amikor Reed és Mike rám szállt.

-            Rád szálltak? Rád szálltak?! – ismételgeti felháborodva.

-            Ez csak…

-            Meg se próbáld letagadni, hogy Reed bántott téged! – figyelmeztet. – Azt ígérted, hogy többé a közelébe sem mész.

-            Reed bosszúval fenyegetőzött. Csak meg akartam állítani – mondom elkeseredetten. – Azt hittem, hogy helyre tudom hozni a dolgot.

-            Akkor miért emeltek ellened vádat?- Fájdalmasan felsóhajtok, mielőtt válaszolok. Erőt veszek magamon, Lucasnak joga van tudnia mindent. Látszólag amúgy is pengeélen táncolok nála.

-            Betörtem Reed orrát. Az ügyvédei ezt használták fel ellenem. Ha vádat emelek ellene, akkor letartóztatnak, és őrizetbe vesznek testi sértésért. Így viszont…

-            …megússza – fejezi be helyettem Lucas hidegen, mire biccentek. – És mi van a képekkel?

-            Eldobható telefonról küldték, nem lekövethető. Nincs semmi bizonyíték arra, hogy ő tette. De ha…

-            Ha mi, Effie? Hát nem volt már elég? Nem keveredtél már így is épp elég bajba? Meddig akarsz még hazudozni? – kérdezi, és indulatosan felugrik a kanapéról, mire rémülten nézek rá.

-            De, ez az igazság – sietek a válasszal.

-            Az igazság az, Effie, hogy hazudtál nekem, és ezért hatalmas bajba sodortad magadat. Mindezt azért, mert képtelen vagy megbízni bennem.

-            Én bízom benned, Lucas – mondom sírva.

-            Én nem, Effie, ÉN nem bízom benned! Honnan tudjam egyáltalán, hogy amit most elmondtál, az igaz? Hogy nem megint csak egy újabb hazugságot hallgattam végig?

-            Az igazat mondom, Lucas, hinned kell nekem – könyörgök neki, és képtelen vagyok tovább visszafogni a könnyeimet. - Sajnálom, tudom, hogy elszúrtam – tárom ki a karjaimat elkeseredetten.

-            Ez nem elég! Hát nem látod, hogy ez már nem elég?

A szavaitól a szívem a gyomromig süllyed. Egy pillanatra levegőt sem kapok. Riadtan kapom rá a tekintetemet, de nem néz rám, hanem csak elfordítja a fejét. Addig araszolok hátrafelé, amíg a hátam az ajtónak nem nyomódik. Úgy érzem, össze fogok csuklani.

-            Mi… mit akarsz ezzel mondani? – kérdezem remegő hangon. – Sza… szakítani akarsz?

-             Nem tudom – mondja elgyötörten.

-            Miért olyan nehéz erre válaszolnod? – kérdezem elfojtott hangon.

-            Mert nem tudom a választ! – csattan fel. - Időre van szükségem. – A kezébe temeti az arcát, majd erősen dörzsölni kezdi azt.

-             Mennyi időre? – kérdezem, de közben a szememből az arcomra folyik a könnyem.

-            Mit számít, amikor néhány hónap múlva visszamész Angliába, és megkezded az egyetemet? – A szavai megdöbbentenek. Aztán a felismerés mellbe vág. A határidő ma éjfél volt. A RISD-től egyáltalán nem érkezett levél, még elutasító sem. Még annyira sem voltam nekik fontos, hogy elutasítsanak. De hát ezt akartam, vagy nem? Hogy ne nekem kelljen döntenem.

 Szinte fizikailag érzem, ahogy minden, ami fontos nekem, kicsúszik a kezem közül itt, közvetlenül előttem.

Némán állunk a szoba két végében, mintha ez is azt tükrözné, hogy jelenleg mekkora űr van közöttünk.

Lucasnak nincs rám szüksége. Sőt, én csak hátráltatom, ez tisztán látszik. A felismerés, hogy nem kellek neki, és hogy elutasít, rettenetesen fáj, de így lesz a legjobb. Túl sok volt a hazugság. Addig feszítettem a bizalmát, amíg az meg nem tört. Kate-nek végig igaza volt.

Szeretném, ha még egyszer megölelhetném őt, hogy később legyen valami, amibe kapaszkodhatok, de olyan csalódottan néz rám, hogy nem merek közeledni hozzá. Végignézem az arcát, és megpróbálok némán elbúcsúzni tőle.

Az idő lelassul körülöttem. Fázni kezdek. Remeg a kezem. Sírni kezdek.  A könnyeim némán folynak le az arcomon. Lucas a szemembe néz. Némán rázza a fejét, próbál küzdeni értünk, de látom, hogy nem tud mibe kapaszkodni. Könnyesek a szemei. A gyönyörű kék szemei.  

v   

Ahogy kiszállok a kocsimból, megcsapja az arcomat a hűvös tavaszi levegő. Lucas visszavitt a suli előtt parkoló kocsimhoz, hogy hazajuthassak. Még csak rám sem nézett, amikor elhajtott. Ahogy a bejárati ajtóhoz lépek, felkapcsolódik a mozgásérzékelő lámpa. Olyan fáradt vagyok, hogy amikor megpróbálom kinyitni az ajtót, a kulcsom kiesik a kezemből, és lepattanva az ereszről, begördül a járda melletti bokor alá, a faháncs közé. Majdnem elsírom magamat kínomban. Lehetek még ennél is szerencsétlenebb? Ahogy szétsöprögetem a kezemmel a faháncsot, feltűnik, hogy az ereszcsatorna alá valami be van szorulva.  Egy boríték az. Már egy ideje ott lehet, mert a szélei gyűröttek, és a fehér papír megszürkült a kosztól. Megremeg a kezem, ahogy a levélért nyúlok, és kirángatom az eresz mögül. Nekem van címezve. Feladó után kutatok, az ujjammal próbálom letörölgetni a port, hogy ki tudjam venni az írást. Sokként ér, amit látok.

Feltépem a borítékot, és kirángatom belőle a levelet. Kétszer is elolvasom az első sort, mire a szavak értelmet formálnak a fejemben.

„ Kedves Miss Lockhart,

Örömmel tájékoztatjuk, hogy felvételt nyert a Rhode Island-i Művészeti Egyetem fotográfia szakára.”

A levél három héttel ezelőttre van dátumozva. Három hétig ott volt az egyetemi felvételi levelem a RISD-ről az ereszünk mögött. Annyira vártam, annyira vártuk ezt a levelet, közben végig itt volt egy karnyújtásnyira. Ha nem szúrtam volna el a dolgokat, most együtt örülnénk Lucasszal. Körülnézek az utcán, de minden csendes és nyugodt. Nincs senki, akivel örülhetnék. Magamra maradtam.

A ház néma, a csend nyomasztó. Fáj a fejem, szédülök. Leülök az ajtó előtt a földre, és a mellkasomhoz húzom a lábamat. Ráz a hideg. De nem a levegő hűvös, a hideg belőlem jön. A kezem közé hajtom a fejem, és a halántékomat kezdem masszírozni. A levegő fájdalmasan bennreked a mellkasomban. Behunyom a szemem, és azt kívánom, bárcsak felriadnék, és rájönnék, hogy ez csak egy rossz álom. De nem történik semmi. És a mellkasomban a szúró fájdalom egyre csak nő. Mintha valaki rajta ülne, és nem kapnék levegőt. Sírni kezdek, hangosan és elkeseredetten, és az elkövetkező három napban elapadhatatlanul folynak a könnyeim.