-
Lockhart! Gyerünk már! Ébredj! –
szólítgat az edző.
-
Effie, mozgasd meg a lábad!
Hallod? Mozgasd meg a lábad! – Tisztán hallom Bailey nyugtalan, mégis utasító
hangját.
A nevét akarom
mondani, de az agyam és a szám nem működik együtt. Próbálom mozgatni a lábam,
érzem, hogy megrándul, de ettől az oldalamba hatalmas fájdalom nyilall. Valaki
felkiált:
-
Mozog a lába!
-
Jól van, ügyes vagy – mondja Bailey
csendesen. Egészen közel hajolhat hozzám, mert a fülem mellett hallom a
hangját.
Óvatosan kinyitom a szemem. Bailey csillogó kék szemei
aggodalmasan tekintenek le rám, miközben gyengéden a hajamat simogatja.
Elmosolyodik, ahogy találkozik a tekintetünk. Azt hittem, nem jön ki a meccsre
a veszekedésünk után. Meg akarok szólalni, de nem mozog a szám, mintha bezártak
volna a fejembe. Fel akarok ülni, de a világ körbefordul velem, így
visszazuhanok a földre.
-
Maradj veszteg! – szól rám az edző
megint. - Hozzák már azt a rohadt hordágyat! Hívta valaki a mentőket?
Meg akarom kérdezni, hogy minek ekkora felhajtás, szólni
akarok, hogy ne hívják a mentőket, mert jól vagyok, de a számon csak nyögés és
nyöszörgés jön ki. Nem sokkal később, érzem a földön lévő dobogásból, hogy
egyre több ember mozog körülöttem.
-
Fel fogunk emelni – figyelmeztet
az edző, de időm sincs felkészülni.
Amikor valaki megfog a karom alatt, egy másik férfi pedig
a lábamnál, hogy feltegyenek a hordágyra, a mellkasomba ismét iszonyatos
fájdalom sugárzik. Összeszorítom a szememet, mert a fájdalomtól könnyezni
kezdek. Azt hiszem, felordítok.
-
A fenébe is, lassabban! – kiabál
rájuk J. J.
-
Miss Lockhart, hall engem?
Benjamin Noake vagyok, orvos. – Bólintok, de a szememet csukva tartom. Túl nagy
fájdalom járja át a testemet, minden egyes levegővételért meg kell küzdenem.
Leveszik rólam a cipőmet és a térdzoknikat is.
Akárhányszor megmozdítják a lábam, fájdalom hasít az oldalamba.
-
Ezt érzi? – kérdezi az orvos. Egy ponton
nyomást érzek a talpamon, így bólintok. – Rendben. Nagyon jó. És ezt érzi? – Most
a combomon érzek nyomást.
-
Érzem. - Ez az első szó, ami végre
értelmesen hagyja el a számat.
-
A gerince nem sérült. Tegyenek rá
nyakmerevítőt – ad az orvos határozott utasításokat. – Ki tudja nyitni a
szemét? – Ismét hozzám beszél, a hangja sokkal nyugodtabb és kedvesebb. Teszem,
amit kér. Egy apró zseblámpával világít a szemembe.
-
Nem homályos a látása?
-
Nem, tisztán látok – válaszolom.
Bailey és J. J.
pár lépésre tőlem, az orvos mögött állnak. J. J. karba tett kézzel, egyik lábáról
a másikra dülöngélve toporog, és feszülten a körmét rágja. A lány, aki
fellökött, rémülten néz rám, a csapattársaimról nem is beszélve. Mind nagyon
ijedtnek tűnnek.
-
Érez szédülést? – szólít meg megint az orvos.
-
Kicsit fáj a fejem, ahol
beütöttem. – A hangom erőtlen nyöszörgés csak. Fel akarom emelni a karom, hogy
odanyúljak a sajgó részhez a fejemen, de a doki visszafogja a kezem.
-
Csak nyugodtan. Meg tudja mondani
a nevét? – kérdezi Dr. Noake.
-
Elisabeth. A Lockhartot már tudja.
– Elmosolyodik a válaszomon.
-
A látása rendben van, a pupillái
reagálnak, nem érzékenyek a fényre, nem dezorientált – hadarja a
mentőápolóknak. - Most megvizsgálom az oldalát, rendben, Elisabeth? – fordul
vissza hozzám.
Megijedek, mert még a levegővétel is fájdalmas. Nem
akarom, hogy hozzám érjen. Hideg kezet érzek a hasam alján, amitől visszatartom
a levegőmet. Nem látom, mit csinál velem az orvos, de hallom, ahogy az olló
szétvágja a mezem anyagát. Szétnyitja a felsőm, ami alatt csak a
sportmelltartómat viselem. Az eget bámulom. Nem tudom hányan állnak körülöttem,
de azt kívánom, bárcsak mindenki elhúzna a fenébe.
-
J. J... – nyögöm ki reszelősen, és
ráemelem kétségbeesett tekintetem. Hála égnek érti, hogy mit akarok.
-
Gyerünk emberek, adjatok már neki
egy kis levegőt.
Senki nem mer ellenkezni vele, és hamarosan szét is
szélednek a körém gyűlt játékosok. Bailey-re pillantok, aki összeráncolt
szemöldökkel nézi a testem. Igaz, hogy nagyon fáj, de az arckifejezését látva
valószínűleg csúnya is.
-
Be kell vinnünk. Ezt meg kell
röntgenezni – hadarja Dr. Noake a körülötte sürgölődő mentősöknek. - A fejéről
pedig készítsenek CT-ét. Meglátjuk, mit mutat. Lehet, kell MRI is. – Elhallgat,
hogy leírjon néhány dolgot a papírjára, aztán visszatérdel mellém, és habár
kedvesen, mégis hivatalos hangon kezd el beszélni.
-
Miss Lockhart?
-
Eff… Effie. - Beszéd közben bennem
reked a levegő.
-
Effie. Most beviszünk a kórházba,
hogy megvizsgáljuk a fejedet, hogy nem-e érte az agyadat valamilyen sokk.
Megröntgenezik az oldaladat, hogy megnézzük a bordáid állapotát, rendben?
Ígérem, hogy nem fog fájni egyik sem.
-
Jó. Rendben. – A hangom síróssá válik, de csak
a fájdalom miatt.
Felemelnek a hordággyal. A lelátón éljenezni kezdenek,
hogy még élek. Hurrá nekem. Levisznek a pályáról, át a kapun az iskola mögé,
majd betesznek a mentőbe.
-
Vele megyek! – hallom J. J. aggódó
hangját, de az orvos visszafogja.
-
Csak családtag mehet vele, sajnálom.
-
Én… a bátyja vagyok – mondja
Bailey.
Az orvos gyanakvóan végigméri, biztosan tudja, hogy csak
hazudik, mégis türelmetlenül int neki, hogy szálljon be. Bailey azonnal beugrik
mellém.
-
Effie, csak nem egy könnycseppet
látok ott a szemed sarkában? – cukkol J. J. Természetesen tudja, hogy nem
szoktam sírni.
-
Amint lábra tudok állni, szétrúgom
a segged ezért a beszólásért – mondom harciasan, de a hangom csak erőtlen
suttogás csak. J. J. játékosan elneveti magát.
-
Nem lehet olyan nagy baj a
fejeddel, ha máris visszatért a sziporkázó humorod. – Majdnem elnevetem magam,
de az oldalamba nyilalló fájdalomtól felszisszenek.
-
J. J.! – szakít minket félbe
Bailey aggódó hangja. - Próbáld te is elérni George-dzsot, aztán gyere utánunk
a St. Trinitybe.
Becsapják a mentőajtót, mire lehunyom a szememet. Bailey
a tenyerébe veszi a kezemet, az övé olyan meleg. Egy hordágyhoz vagyok
szíjazva, hogy ne tudjak mozogni, a nyakamon merevítő, a mezemet pedig
szétvágták a mellemig, miközben Bailey itt ül mellettem, és a kezemet
szorongatja. Mi lehet még ennél rosszabb? Hát a szédülés. Forog velem minden.
Bailey gyengéden megsimogatja a homlokomat. Az ápoló beköt egy infúziót.
Elfordítom a fejem, amikor beleszúr a karomba. Sosem bírtam a tűket. Bailey egy
pillanatra sem engedi el a kezem, és a hüvelyujjával simogatja a tenyerem.
-
Totálisan őrült vagy, ugye tudod?
– mondja megrovón, de a hangjában mosoly bujkál.
Kinyitom a szemem, mire rám mosolyog.
-
Rohadtul megijesztettél mindenkit.
-
Legalább nyertünk? – kérdezem,
mire felnevet.
-
Lehet, hogy eltörött a bordád, és
legalább agyrázkódásod van, te meg azért aggódsz, hogy nyert-e a csapat? Őrült
vagy!
-
A rögbiben nincs én, csak mi!
-
Hát jelenleg én szarok a többiekre, itt most csak te számítasz – hangsúlyozza. Majdnem elnevetem magam, de örülök,
hogy így aggódik értem.
~
-
Elisabeth-nek hívnak, ugye? –
kérdezi az egyik ápoló, miközben kiemelik a hordágyamat a mentőből.
-
Igen – sóhajtom.
-
Most elviszünk CT vizsgálatra.
Utána pedig megröntgenezik a bordáidat.
Felszisszenek, amikor a hordágy kerekei kinyílnak, és
lezökkennek a földre. Sietősen tolnak be az épületbe. Végig Bailey aggódó arcát
nézem, ahogy előre meredve, nagyokat lépve jön a hordágy mellett. Kinyújtom a
karom, és a teste mellett lógó kezéért nyúlok. Hazudnék, ha azt mondanám, nem
vagyok megijedve. Nincsenek túl jó tapasztalataim a kórházakkal. Bailey rám
néz, és átfogja az én apró kezemet, ami eltűnik a tenyerében. Biztosan látja a
szemeimben, hogy félek. Az egyik ápoló belök egy lengőajtót, mire megállunk.
-
Ide nem jöhet be vele – mondja
határozottan Bailey-nek. Riadtan nézek rá, még mindig fogjuk egymás kezét.
-
Miért nem? Nem látják, hogy meg
van ijedve?! – kiabálja magából kikelve.
-
Sajnálom, ez a szabály – mondja
neki az egyik mentős, és elállja az útját.
Az egyik betegszállító tovább tolja a hordágyamat, ezzel
elszakítva minket egymástól.
-
Lucas! – mondom a nevét
kétségbeesetten, és közel járok hozzá, hogy elsírjam magam.
-
Effie, nyugodj meg. Kint várlak,
rendben? Ott leszek kint és várok rád… - A hangja elhal, ahogy a kétszárnyú
ajtó becsapódik mögöttem.
Egyedül vagyok. Tehetetlen vagyok. Rémület fog el,
fogalmam sincs, mit fognak csinálni velem. Túl sok rossz emlékem van a
kórházban töltött időkről. Alig tudok mozogni, és erős fájdalmaim vannak.
Áttesznek egy másik ágyra, az oldalamba maró fájdalomtól kifolyik a szememből néhány
könnycsepp. Idegenek rohangálnak körülöttem, egymáshoz beszélnek, de nem értek
semmit, mert az egész egy összemosódott mormolás csak. Betolnak egy gépbe, ahol
mozdulatlanul kell feküdnöm. A hangos gépzúgástól megint megfájdul a fejem.
A mellkasröntgen rettenetes tortúra, akármit is mondott a
doki korábban arról, hogy nem fog fájni. A doktornő, aki a vizsgálatot végzi,
és az ápolónő alig tudnak lábra állítani. Vetkőztetni kezdenek deréktól fölfelé.
Mivel képtelen vagyok felemelni a karom, a sportmelltartómat úgy kell levágni
rólam. Némán kínlódom végig, ahogy megszabadítanak a ruháimtól.
-
Biztosan nem terhes, ugye? –
kérdezi a doktornő, miközben beállítanak a röntgengép elé.
-
Nem – motyogom.
Alig kapok levegőt a kicsavart póz miatt, amiben végig kell
állnom, míg a gép végez velem. A kórterem ablaküvegében látom, hogy az oldalam
tiszta kék és zöld folt. Ahol a lány feje az oldalamnak ütődött, ott be is
vérzett.
Amikor végeznek az
összes vizsgálattal, amit Dr. Noake kért, visszavisznek egy betegszobába. A nővér
azt mondta, nemsokára kaphatok fájdalomcsillapítót. A röntgen után rám adtak
egy kockás kórházi hálóinget, amiben egyenesen röhejesen festhetek. Nyöszörögve
fekszem fel a betegágyra, az ápoló próbál segíteni. Nem tudtam, hogy az ember
ennyi fájdalmat képes elviselni. Gondolom, van ennél rosszabb is, de jelenleg
elég ramatyul érzem magamat. A nővér magamra hagy, amíg jelzi az orvosnak, hogy
készen vannak az eredményeim, azt ígérte, hoz fájdalomcsillapítót is. Behunyom
a szemem, teljesen kimerültem. Próbálok megnyugodni, mert a kapkodó levegővételek
cseppet sem segítenek, de a fájdalom lassan elviselhetetlenné kezd válni.
-
Effie! – hallom meg a nevemet,
mire kipattannak a szemeim.
Bailey aggódó arca jelenik meg az ajtóban. Felcsillan a
szeme, amikor meglát. Eléggé úgy tűnik, hogy eddig engem keresett a kórtermek
között. A fáradtságtól remeg a kezem, ahogy felé nyúlok. Bailey két lépéssel az
ágyamnál terem, a keze közé fogja az enyémet, és megölel.
Felszisszenek a
fájdalomtól, mire elenged.
-
Ne haragudj. Csak baromira
aggódtam. Nem mondtak odakint semmit. – A hangja szinte remeg a
nyugtalanságtól.
-
Mi az a kezedben? – kérdezem,
amikor elhúzódik.
-
Azt kérték, töltsem ki az
adataidat, amíg várok. Eff, komolyan el kell beszélgetnünk, mert a neveden
kívül nem tudok rólad semmit. – Halványan elnevetem magamat, de torz grimaszba
fullad az egész az oldalamba nyilalló fájdalomtól.
Végre Dr. Noake jelenik meg az ajtóban, a kezében csatos
mappával. Átfutja a szemével a papírokat, mielőtt megszólalna:
-
Nos, Effie, itt vannak a
röntgenfelvételeid.
Azzal felkattint egy lámpát, mire a falon lévő tábla
kivilágosodik. A doki felcsúsztatja a röntgenfelvételeket a táblára. A
bordáimon elsőre törés nem látszódik, de a koponyámról készült felvételekről
nem tudok semmit sem leolvasni.
-
A bordáid szerencsére csak
megzúzódtak, nem látok törést, viszont az agyrázkódásod súlyosabb, mint
gondoltam. Főleg, hogy ez már nem az első komoly fejsérülésed. - Bailey
hirtelen rám kapja a tekintetét, de az orvos folytatja. - Az agyad minden egyes
sokkhatáskor sérülést szenved. Az
idegpályák érzékenyek, a neuronok nem képesek regenerálódni. – Egy pillanatra
elhallgat. - Miss Lockhart… Effie! Remélem, tudod, hogy miről beszélek. –
Bólintok. Sajnos tudom.
A gyomrom kavarogni kezd, de mielőtt kidobnám a taccsot,
a doki folytatja.
-
Az biztos, hogy éjszakára bent
kell tartanunk további megfigyelésre. A jó hír, hogy közben elértük a gyámod, vagyis
a bátyád – hangsúlyozza, majd szúrós
szemmel Bailey-re néz. – A holnap reggeli első géppel repül vissza. Szükségünk
lesz néhány aláírásra a további vizsgálatokhoz, mivel még kiskorú vagy. Van
valaki, akit értesíteni tudunk, míg ő ideér?
-
Nincsen – mondom.
-
Majd én itt maradok vele, amíg a
családja ideér – erősködik Bailey, mire a doki egy kis hezitálás után biccent.
-
Látom, a fiúdnak nem lehet csak
úgy nemet mondani – mondja Dr. Noake viccesen, mire Bailey és én kínosan
elszakítjuk egymásról a tekintetünket. – A papírokat töltsék ki, kelleni fog a
betegfelvételhez. Effie-nek pedig szigorúan pihennie kell – mondja, aztán
végignéz rajtunk, mint két csínytevőn. Megfájdult a fejem a sok információtól.
Semmire sem vágyom, csak lefeküdni és aludni.
Miután az orvos kimegy, egy ápoló ad néhány
fájdalomcsillapítót és egy pohár vizet, majd megint megszúrja a kezem, és beköt
egy másik infúziót. Fáj, amikor megbök a tűvel, ezért oldalra fordítom a fejem,
és összehúzom a szemöldököm. Bailey gyengéden az arcomra teszi a kezét, és
megsimogat. Amikor az ápoló elmegy, az ágyam mellé húz egy széket. Valami altatót
is tehettek a folyadékba, mert a szemeim hirtelen ólomsúlyúak lesznek. Bailey
ismét megfogja a kezemet. A tenyere
kellemesen melegíti a jéghideg ujjaimat. Lecsukódik a szemem, de próbálom ismét
kinyitni, habár csak nehézkesen megy a dolog. Bailey a hajamat cirógatja,
amitől végre megnyugszom egy kicsit.
-
Szóval milyen adatok kellenek? –
kérdezem viccesen.
-
Öhm, nem is tudom – mondja
zavartan, majd felveszi az ágy melletti szekrényről a mappára csatolt lapokat.
– Mikor születtél?
-
Április negyedikén. Kilencvenkilencben
– mondom, és ásítani akarok, de bennem reked a levegő.
-
El sem hiszem, hogy eddig nem
tudtam, hogy mikor születtél.
-
Semmi gond, eddig sosem került
szóba – nyugatom meg.
-
Londonban? – kérdezi.
-
Ühüm.
-
Mi a szüleid neve?
-
Azt nem kell be… beírnod – szuszogom.
- Kell lennie olyan résznek, hogy gondviselő gyám. Írd be George-dzsot. –
Miután egy ideig nem kérdez semmit, ránézek, miközben ő engem néz. – Kell még
valami?
-
Nem, a többit majd kitalálják
maguktól. Pihenned kell.
-
Köszönöm, hogy itt maradtál velem
– mondom álmatagon.
-
Semmiség.
-
Sajná… sajnálom, hogy kiabáltam
ve… veled – sóhajtozom. A levegőm többször is bennreked a tüdőmben a
fájdalomtól.
-
Én is sajnálom.
-
Ne haragudj rám – kérem, de a
hangom egyre inkább elhal.
-
Nem haragszom, Effie. Iszonyú
bátor voltál ma, de most pihenj. Próbálj meg aludni.
Lehunyom a szemem. Félig az ébrenlét és az álom között
lebegek, amikor meghallom J. J. hangját,
de a gyógyszer már hatni kezdett, így nem tudok megszólalni vagy
kinyitni a szemem.
-
Hé, haver – suttogja. – Minden
oké?
-
Alszik – súgja vissza Bailey.
Hallom, ahogy megölelik egymást, és megütögetik a másik hátát.
-
Hogy van?
-
Zúzódás van a bordáin, de nem
törött el. – J. J. megkönnyebbülten
felsóhajt. - Viszont a feje… az orvos szerint komplex agyrázkódása van.
-
A fenébe is! Esküszöm, amikor
megláttam, hogy a földre zuhan, azt hittem…
-
Tudom, én is megijedtem.
-
Ha meglátom Jean Abbottot,
kitekerem a nyakát – mondja harciasan J. J. - Figyelj, hívd fel Asht. Engem
keresett, azt mondta nem ér el téged. Totál ki volt akadva.
-
Nem akarok most vele beszélni,
amúgy is lemerült a telefonom…
De a többit már nem hallom, mert sötétség ereszkedik rám.
v
Amikor felébredek, valaki fogja a kezemet, de biztos,
hogy nem Bailey az, mert nem olyan meleg a tenyere, mint neki szokott. Az első
dolog, amire figyelmes leszek, az egy csipogó hang, ami gondolom, a
szívverésemet jelzi. Amikor kinyitom a szemem, egy másik szobában vagyok.
Először kissé homályos előttem a kép, de lassan minden kitisztul. George hajol
fölém, és kedvesen mosolyog rám.
-
Hé, húgi. Jó reggelt – suttogja,
aztán megpuszilja a homlokom.
A fejem eléggé húz, gondolom a gyógyszer
mellékhatása. Körbenézek a szobában.
Bailey a falnál lévő kanapén alszik, a feje a vállára csuklott. George követi a
tekintetem.
-
Itt volt egész éjszaka. Julie és
én jöttünk az első géppel. Nemrég értünk ide. Hogy van a fejed? – Megsimogatja
az arcomat, és tüzetesen végignéz rajtam.
-
Jobban, azt hiszem. – A hangom
rekedtes.
Julie két műanyag kávéspohárral a kezében lép be az ajtón.
Elmosolyodik, amikor meglátja, hogy ébren vagyok. Leteszi az ágyam melletti kis
asztalra a poharakat, George mellé áll, és megsimogatja a hajamat. Bailey is
mocorogni kezd a kanapén, majd hatalmasat nyújtózkodik. El sem hiszem, hogy
egész éjszaka itt maradt velem. Komótosan az ágyamhoz csoszog, nagyon fáradtnak
tűnnek a szemei. George a vállára teszi a kezét.
-
Nem tudom, hogyan fogom meghálálni
a fáradságod, hogy itt voltál vele végig.
-
Nem fáradtam. Nem hagytam volna
magára – mondja, miközben a szemembe néz.
-
A szüleid biztosan aggódnak érted.
Nyugodtan hazamehetsz. Egész este fent voltál, aludnod kéne – mondja neki
George.
-
Jól vagyok – válaszolja
határozottan.
Dr. Noake lép be a szobába csatos mappával a kezében,
ezzel megszakítva a beszélgetést.
-
Effie, örülök, hogy felébredtél –
mondja jókedvűen. - Megkérném az urakat, hogy hagyják el a szobát, amíg
megvizsgálom a kisasszonyt. A hölgy maradhat – néz Julie-ra.
A bátyám és Bailey kimennek a szobából.
-
Hogy érzed magad? – fordul felém
az orvos derűsen.
-
Jobban – válaszolom.
-
Meg tudod mondani, milyen nap van
ma?
-
Péntek van. Október tizenhatodika.
-
Helyes. Fel tudsz állni? – Bólintok.
Az oldalam szúr, ezért meg kell kapaszkodnom az ágy szélében, de ha lassan is,
azért felállok. – Szédülés? Hányinger? – kérdezi.
-
Csak kicsit fáj a fejem.
Dr. Noake a hajam alá
csúsztatja a kezét, és az ujjaival megvizsgálja a fejem hátulját.
-
A becsapódás miatt keletkezett egy
duzzanat, de pár nap múlva le fog lohadni. Nem kell aggódni. Meg tudnád fogni a
tollam? – kéri, majd felém nyújtja. Nem értem, ezzel meg mit akar, de elveszem
tőle. – Ügyes. A motoros képességeiddel semmi gond, ez jó jel.
-
Mennyi idő még helyre jövök? A
következő meccsünk két hét múlva lesz – mondom türelmetlenül.
-
Sajnálom, de azt hiszem, rossz
hírem van. Ez már a második súlyos agyrázkódásod volt. Most mindennél fontosabb
a pihenés. Jövő héten visszajössz egy MRI-re, és akkor meglátjuk, hogy állnak a
dolgok odabent.
-
És akkor újra játszhatok?
-
Sajnálom, Effie, de nem
hiszem. Az agyrázkódás komoly dolog.
Ilyenkor gyakorlatilag az agyad a koponyádnak ütődik. A CT nem mutatott vérzést,
de ez még nem jelenti azt, hogy nem kell komolyan venni a dolgot.
Lerogyok az ágyam szélére.
-
Öt éves korom óta rögbizek, és
most azt mondja, nem léphetek pályára? – Az, hogy ez letör, enyhe kifejezés.
-
Csak egy időre, ígérem. – Hát
ettől sem lesz jobb kedvem. - Szóval, most hazamehetsz, de csak egy
feltétellel. Ha erős fejfájást észlelsz, jelzed, ha gond van a koncentrálással,
figyelemmel, szólsz! És nem utolsó sorban, pihenés, minél több. Áll az alku?
-
Áll - válaszolom letörten.
-
Remek. Még meghallgatom a
szívverésed, és megvizsgálom az oldalad, rendben?
A hátamra teszi a sztetoszkópját, és mélyeket kell
lélegeznem. Az oldalam még mindig kék-lila foltos, de kapok rá néhány színes
ragasztó szalagot, amik összetartanak.
-
Néhány nap múlva eltűnik a véraláfutás.
Rendbe fogsz jönni, de ne terheld túl magad. Van valamilyen
gyógyszerallergiája? – kérdezi Julie-tól az orvos.
-
Nem, nincsen, viszont tejallergiája
van már csecsemő kora óta.
-
Értem – mondja a doki, miközben
lejegyzi a mondottakat a papírjára. - Ha fáj az oldalad, nyugodtan szedjél
paracetamolt, az majd segít. Jövő héten várlak vissza.
Aztán Julie-hoz lép, és elindulnak kifelé.
-
Fontos, hogy ne hagyják magára,
mindig legyen vele valaki, legalább a következő negyvennyolc órában. Éjszaka
ébresszék fel pár óránként és… - Nem hallom, hogy mit mond még neki az orvos,
de talán jobb is.
Kimennek a folyosóra, így George is csatlakozik hozzájuk.
Miután eltűnnek, Bailey visszaoson a szobába.
-
Minden oké? – néz rám aggódva,
gondolom, látszik rajtam, hogy nincs épp jó kedvem.
-
Nem játszhatok. Kispadra ültettek.
Engem! Kiraktak a csapatból! – mondom felháborodottan.
-
Effie! Nem raktak ki a csapatból.
Játszhatsz még. Játszani is fogsz! De azután, hogy hatalmasat estél, örülj,
hogy még egyben vagy. Mindenkit nagyon megijesztettél.
-
Máskor is estem már el, így megy
ez. Te is tudod, hogy ez a játékaink alapja. Néha elzúgunk, és ennyi!
-
Effie, te nem csak elzúgtál. Hanem
elájultál, és kis híján kitörted a nyakad – korhol. Csüggedten lehajtom a
fejem. – Hé, gyerünk, Effie! – unszol, hogy nézzek rá. – Hogy van a fejed?
-
Jól. Kicsit fáj, de hazamehetek,
csak George-nak alá kell írnia pár papírt.
-
Az szuper. Figyelj, az orvos
szerint ez már nem az első komoly fejsérülésed volt. Mikor szerezted a másikat?
-
Nem érdekes. Már régen volt. – Megrántom
a vállam, és elfordítom a fejem. – J. J. már elment? Vagy csak álmodtam, hogy
itt volt? – terelem el a szót.
-
Nem, tényleg itt volt. Olyan éjfél
fele hazament aludni.
-
Köszönöm, hogy itt maradtál egész
este.
Bailey elmosolyodik, mire
a szívem megint kalapálni kezd.
