Kötődés - 10. fejezet

-            Lockhart! Gyerünk már! Ébredj! – szólítgat az edző.

-            Effie, mozgasd meg a lábad! Hallod? Mozgasd meg a lábad! – Tisztán hallom Bailey nyugtalan, mégis utasító hangját.

 A nevét akarom mondani, de az agyam és a szám nem működik együtt. Próbálom mozgatni a lábam, érzem, hogy megrándul, de ettől az oldalamba hatalmas fájdalom nyilall. Valaki felkiált:

-            Mozog a lába!

-            Jól van, ügyes vagy – mondja Bailey csendesen. Egészen közel hajolhat hozzám, mert a fülem mellett hallom a hangját.

Óvatosan kinyitom a szemem. Bailey csillogó kék szemei aggodalmasan tekintenek le rám, miközben gyengéden a hajamat simogatja. Elmosolyodik, ahogy találkozik a tekintetünk. Azt hittem, nem jön ki a meccsre a veszekedésünk után. Meg akarok szólalni, de nem mozog a szám, mintha bezártak volna a fejembe. Fel akarok ülni, de a világ körbefordul velem, így visszazuhanok a földre.

-            Maradj veszteg! – szól rám az edző megint. - Hozzák már azt a rohadt hordágyat! Hívta valaki a mentőket?

Meg akarom kérdezni, hogy minek ekkora felhajtás, szólni akarok, hogy ne hívják a mentőket, mert jól vagyok, de a számon csak nyögés és nyöszörgés jön ki. Nem sokkal később, érzem a földön lévő dobogásból, hogy egyre több ember mozog körülöttem.

-            Fel fogunk emelni – figyelmeztet az edző, de időm sincs felkészülni.

Amikor valaki megfog a karom alatt, egy másik férfi pedig a lábamnál, hogy feltegyenek a hordágyra, a mellkasomba ismét iszonyatos fájdalom sugárzik. Összeszorítom a szememet, mert a fájdalomtól könnyezni kezdek. Azt hiszem, felordítok.  

-            A fenébe is, lassabban! – kiabál rájuk J. J.

-            Miss Lockhart, hall engem? Benjamin Noake vagyok, orvos. – Bólintok, de a szememet csukva tartom. Túl nagy fájdalom járja át a testemet, minden egyes levegővételért meg kell küzdenem.

Leveszik rólam a cipőmet és a térdzoknikat is. Akárhányszor megmozdítják a lábam, fájdalom hasít az oldalamba.

-            Ezt érzi? – kérdezi az orvos. Egy ponton nyomást érzek a talpamon, így bólintok. – Rendben. Nagyon jó. És ezt érzi? – Most a combomon érzek nyomást.

-            Érzem. - Ez az első szó, ami végre értelmesen hagyja el a számat.

-            A gerince nem sérült. Tegyenek rá nyakmerevítőt – ad az orvos határozott utasításokat. – Ki tudja nyitni a szemét? – Ismét hozzám beszél, a hangja sokkal nyugodtabb és kedvesebb. Teszem, amit kér. Egy apró zseblámpával világít a szemembe.

-            Nem homályos a látása?

-            Nem, tisztán látok – válaszolom.

 Bailey és J. J. pár lépésre tőlem, az orvos mögött állnak. J. J. karba tett kézzel, egyik lábáról a másikra dülöngélve toporog, és feszülten a körmét rágja. A lány, aki fellökött, rémülten néz rám, a csapattársaimról nem is beszélve. Mind nagyon ijedtnek tűnnek.

-             Érez szédülést? – szólít meg megint az orvos.

-            Kicsit fáj a fejem, ahol beütöttem. – A hangom erőtlen nyöszörgés csak. Fel akarom emelni a karom, hogy odanyúljak a sajgó részhez a fejemen, de a doki visszafogja a kezem.  

-            Csak nyugodtan. Meg tudja mondani a nevét? – kérdezi Dr. Noake.

-            Elisabeth. A Lockhartot már tudja. –  Elmosolyodik a válaszomon.

-            A látása rendben van, a pupillái reagálnak, nem érzékenyek a fényre, nem dezorientált – hadarja a mentőápolóknak. - Most megvizsgálom az oldalát, rendben, Elisabeth? – fordul vissza hozzám.

Megijedek, mert még a levegővétel is fájdalmas. Nem akarom, hogy hozzám érjen. Hideg kezet érzek a hasam alján, amitől visszatartom a levegőmet. Nem látom, mit csinál velem az orvos, de hallom, ahogy az olló szétvágja a mezem anyagát. Szétnyitja a felsőm, ami alatt csak a sportmelltartómat viselem. Az eget bámulom. Nem tudom hányan állnak körülöttem, de azt kívánom, bárcsak mindenki elhúzna a fenébe.

-            J. J... – nyögöm ki reszelősen, és ráemelem kétségbeesett tekintetem. Hála égnek érti, hogy mit akarok.

-            Gyerünk emberek, adjatok már neki egy kis levegőt.

Senki nem mer ellenkezni vele, és hamarosan szét is szélednek a körém gyűlt játékosok. Bailey-re pillantok, aki összeráncolt szemöldökkel nézi a testem. Igaz, hogy nagyon fáj, de az arckifejezését látva valószínűleg csúnya is.

-            Be kell vinnünk. Ezt meg kell röntgenezni – hadarja Dr. Noake a körülötte sürgölődő mentősöknek. - A fejéről pedig készítsenek CT-ét. Meglátjuk, mit mutat. Lehet, kell MRI is. – Elhallgat, hogy leírjon néhány dolgot a papírjára, aztán visszatérdel mellém, és habár kedvesen, mégis hivatalos hangon kezd el beszélni.

-            Miss Lockhart?

-            Eff… Effie. - Beszéd közben bennem reked a levegő.

-            Effie. Most beviszünk a kórházba, hogy megvizsgáljuk a fejedet, hogy nem-e érte az agyadat valamilyen sokk. Megröntgenezik az oldaladat, hogy megnézzük a bordáid állapotát, rendben? Ígérem, hogy nem fog fájni egyik sem.

-             Jó. Rendben. – A hangom síróssá válik, de csak a fájdalom miatt.

Felemelnek a hordággyal. A lelátón éljenezni kezdenek, hogy még élek. Hurrá nekem. Levisznek a pályáról, át a kapun az iskola mögé, majd betesznek a mentőbe.

-            Vele megyek! – hallom J. J. aggódó hangját, de az orvos visszafogja.

-            Csak családtag mehet vele, sajnálom.

-            Én… a bátyja vagyok – mondja Bailey.

Az orvos gyanakvóan végigméri, biztosan tudja, hogy csak hazudik, mégis türelmetlenül int neki, hogy szálljon be. Bailey azonnal beugrik mellém.

-            Effie, csak nem egy könnycseppet látok ott a szemed sarkában? – cukkol J. J. Természetesen tudja, hogy nem szoktam sírni.

-            Amint lábra tudok állni, szétrúgom a segged ezért a beszólásért – mondom harciasan, de a hangom csak erőtlen suttogás csak. J. J. játékosan elneveti magát.

-            Nem lehet olyan nagy baj a fejeddel, ha máris visszatért a sziporkázó humorod. – Majdnem elnevetem magam, de az oldalamba nyilalló fájdalomtól felszisszenek.

-            J. J.! – szakít minket félbe Bailey aggódó hangja. - Próbáld te is elérni George-dzsot, aztán gyere utánunk a St. Trinitybe.

Becsapják a mentőajtót, mire lehunyom a szememet. Bailey a tenyerébe veszi a kezemet, az övé olyan meleg. Egy hordágyhoz vagyok szíjazva, hogy ne tudjak mozogni, a nyakamon merevítő, a mezemet pedig szétvágták a mellemig, miközben Bailey itt ül mellettem, és a kezemet szorongatja. Mi lehet még ennél rosszabb? Hát a szédülés. Forog velem minden. Bailey gyengéden megsimogatja a homlokomat. Az ápoló beköt egy infúziót. Elfordítom a fejem, amikor beleszúr a karomba. Sosem bírtam a tűket. Bailey egy pillanatra sem engedi el a kezem, és a hüvelyujjával simogatja a tenyerem.

-            Totálisan őrült vagy, ugye tudod? – mondja megrovón, de a hangjában mosoly bujkál.

Kinyitom a szemem, mire rám mosolyog.

-            Rohadtul megijesztettél mindenkit.

-            Legalább nyertünk? – kérdezem, mire felnevet.

-            Lehet, hogy eltörött a bordád, és legalább agyrázkódásod van, te meg azért aggódsz, hogy nyert-e a csapat? Őrült vagy!

-            A rögbiben nincs én, csak mi!

-            Hát jelenleg én szarok a többiekre, itt most csak te számítasz – hangsúlyozza. Majdnem elnevetem magam, de örülök, hogy így aggódik értem.

~    

-            Elisabeth-nek hívnak, ugye? – kérdezi az egyik ápoló, miközben kiemelik a hordágyamat a mentőből.

-            Igen – sóhajtom.

-            Most elviszünk CT vizsgálatra. Utána pedig megröntgenezik a bordáidat.

Felszisszenek, amikor a hordágy kerekei kinyílnak, és lezökkennek a földre. Sietősen tolnak be az épületbe. Végig Bailey aggódó arcát nézem, ahogy előre meredve, nagyokat lépve jön a hordágy mellett. Kinyújtom a karom, és a teste mellett lógó kezéért nyúlok. Hazudnék, ha azt mondanám, nem vagyok megijedve. Nincsenek túl jó tapasztalataim a kórházakkal. Bailey rám néz, és átfogja az én apró kezemet, ami eltűnik a tenyerében. Biztosan látja a szemeimben, hogy félek. Az egyik ápoló belök egy lengőajtót, mire megállunk.

-            Ide nem jöhet be vele – mondja határozottan Bailey-nek. Riadtan nézek rá, még mindig fogjuk egymás kezét.

-            Miért nem? Nem látják, hogy meg van ijedve?! – kiabálja magából kikelve.

-            Sajnálom, ez a szabály – mondja neki az egyik mentős, és elállja az útját.

Az egyik betegszállító tovább tolja a hordágyamat, ezzel elszakítva minket egymástól.

-            Lucas! – mondom a nevét kétségbeesetten, és közel járok hozzá, hogy elsírjam magam.

-            Effie, nyugodj meg. Kint várlak, rendben? Ott leszek kint és várok rád… - A hangja elhal, ahogy a kétszárnyú ajtó becsapódik mögöttem.

Egyedül vagyok. Tehetetlen vagyok. Rémület fog el, fogalmam sincs, mit fognak csinálni velem. Túl sok rossz emlékem van a kórházban töltött időkről. Alig tudok mozogni, és erős fájdalmaim vannak. Áttesznek egy másik ágyra, az oldalamba maró fájdalomtól kifolyik a szememből néhány könnycsepp. Idegenek rohangálnak körülöttem, egymáshoz beszélnek, de nem értek semmit, mert az egész egy összemosódott mormolás csak. Betolnak egy gépbe, ahol mozdulatlanul kell feküdnöm. A hangos gépzúgástól megint megfájdul a fejem.

A mellkasröntgen rettenetes tortúra, akármit is mondott a doki korábban arról, hogy nem fog fájni. A doktornő, aki a vizsgálatot végzi, és az ápolónő alig tudnak lábra állítani. Vetkőztetni kezdenek deréktól fölfelé. Mivel képtelen vagyok felemelni a karom, a sportmelltartómat úgy kell levágni rólam. Némán kínlódom végig, ahogy megszabadítanak a ruháimtól.

-            Biztosan nem terhes, ugye? – kérdezi a doktornő, miközben beállítanak a röntgengép elé.

-            Nem – motyogom.

Alig kapok levegőt a kicsavart póz miatt, amiben végig kell állnom, míg a gép végez velem. A kórterem ablaküvegében látom, hogy az oldalam tiszta kék és zöld folt. Ahol a lány feje az oldalamnak ütődött, ott be is vérzett.

 Amikor végeznek az összes vizsgálattal, amit Dr. Noake kért, visszavisznek egy betegszobába. A nővér azt mondta, nemsokára kaphatok fájdalomcsillapítót. A röntgen után rám adtak egy kockás kórházi hálóinget, amiben egyenesen röhejesen festhetek. Nyöszörögve fekszem fel a betegágyra, az ápoló próbál segíteni. Nem tudtam, hogy az ember ennyi fájdalmat képes elviselni. Gondolom, van ennél rosszabb is, de jelenleg elég ramatyul érzem magamat. A nővér magamra hagy, amíg jelzi az orvosnak, hogy készen vannak az eredményeim, azt ígérte, hoz fájdalomcsillapítót is. Behunyom a szemem, teljesen kimerültem. Próbálok megnyugodni, mert a kapkodó levegővételek cseppet sem segítenek, de a fájdalom lassan elviselhetetlenné kezd válni.

-            Effie! – hallom meg a nevemet, mire kipattannak a szemeim.

Bailey aggódó arca jelenik meg az ajtóban. Felcsillan a szeme, amikor meglát. Eléggé úgy tűnik, hogy eddig engem keresett a kórtermek között. A fáradtságtól remeg a kezem, ahogy felé nyúlok. Bailey két lépéssel az ágyamnál terem, a keze közé fogja az enyémet, és megölel. 

Felszisszenek a fájdalomtól, mire elenged.

-            Ne haragudj. Csak baromira aggódtam. Nem mondtak odakint semmit. – A hangja szinte remeg a nyugtalanságtól.

-            Mi az a kezedben? – kérdezem, amikor elhúzódik.

-            Azt kérték, töltsem ki az adataidat, amíg várok. Eff, komolyan el kell beszélgetnünk, mert a neveden kívül nem tudok rólad semmit. – Halványan elnevetem magamat, de torz grimaszba fullad az egész az oldalamba nyilalló fájdalomtól.

Végre Dr. Noake jelenik meg az ajtóban, a kezében csatos mappával. Átfutja a szemével a papírokat, mielőtt megszólalna:

-            Nos, Effie, itt vannak a röntgenfelvételeid.

Azzal felkattint egy lámpát, mire a falon lévő tábla kivilágosodik. A doki felcsúsztatja a röntgenfelvételeket a táblára. A bordáimon elsőre törés nem látszódik, de a koponyámról készült felvételekről nem tudok semmit sem leolvasni.

-            A bordáid szerencsére csak megzúzódtak, nem látok törést, viszont az agyrázkódásod súlyosabb, mint gondoltam. Főleg, hogy ez már nem az első komoly fejsérülésed. - Bailey hirtelen rám kapja a tekintetét, de az orvos folytatja. - Az agyad minden egyes sokkhatáskor sérülést szenved.  Az idegpályák érzékenyek, a neuronok nem képesek regenerálódni. – Egy pillanatra elhallgat. - Miss Lockhart… Effie! Remélem, tudod, hogy miről beszélek. – Bólintok. Sajnos tudom.

A gyomrom kavarogni kezd, de mielőtt kidobnám a taccsot, a doki folytatja.

-            Az biztos, hogy éjszakára bent kell tartanunk további megfigyelésre. A jó hír, hogy közben elértük a gyámod, vagyis a bátyád – hangsúlyozza, majd szúrós szemmel Bailey-re néz. – A holnap reggeli első géppel repül vissza. Szükségünk lesz néhány aláírásra a további vizsgálatokhoz, mivel még kiskorú vagy. Van valaki, akit értesíteni tudunk, míg ő ideér?

-            Nincsen – mondom.

-            Majd én itt maradok vele, amíg a családja ideér – erősködik Bailey, mire a doki egy kis hezitálás után biccent.

-            Látom, a fiúdnak nem lehet csak úgy nemet mondani – mondja Dr. Noake viccesen, mire Bailey és én kínosan elszakítjuk egymásról a tekintetünket. – A papírokat töltsék ki, kelleni fog a betegfelvételhez. Effie-nek pedig szigorúan pihennie kell – mondja, aztán végignéz rajtunk, mint két csínytevőn. Megfájdult a fejem a sok információtól. Semmire sem vágyom, csak lefeküdni és aludni.

Miután az orvos kimegy, egy ápoló ad néhány fájdalomcsillapítót és egy pohár vizet, majd megint megszúrja a kezem, és beköt egy másik infúziót. Fáj, amikor megbök a tűvel, ezért oldalra fordítom a fejem, és összehúzom a szemöldököm. Bailey gyengéden az arcomra teszi a kezét, és megsimogat. Amikor az ápoló elmegy, az ágyam mellé húz egy széket. Valami altatót is tehettek a folyadékba, mert a szemeim hirtelen ólomsúlyúak lesznek. Bailey ismét megfogja a kezemet.  A tenyere kellemesen melegíti a jéghideg ujjaimat. Lecsukódik a szemem, de próbálom ismét kinyitni, habár csak nehézkesen megy a dolog. Bailey a hajamat cirógatja, amitől végre megnyugszom egy kicsit.

-            Szóval milyen adatok kellenek? – kérdezem viccesen.

-            Öhm, nem is tudom – mondja zavartan, majd felveszi az ágy melletti szekrényről a mappára csatolt lapokat. – Mikor születtél?

-            Április negyedikén. Kilencvenkilencben – mondom, és ásítani akarok, de bennem reked a levegő.

-            El sem hiszem, hogy eddig nem tudtam, hogy mikor születtél.

-            Semmi gond, eddig sosem került szóba – nyugatom meg.

-            Londonban? – kérdezi.

-            Ühüm.

-            Mi a szüleid neve?

-            Azt nem kell be… beírnod – szuszogom. - Kell lennie olyan résznek, hogy gondviselő gyám. Írd be George-dzsot. – Miután egy ideig nem kérdez semmit, ránézek, miközben ő engem néz. – Kell még valami?

-            Nem, a többit majd kitalálják maguktól. Pihenned kell.

-            Köszönöm, hogy itt maradtál velem – mondom álmatagon.

-            Semmiség.

-            Sajná… sajnálom, hogy kiabáltam ve… veled – sóhajtozom. A levegőm többször is bennreked a tüdőmben a fájdalomtól.

-            Én is sajnálom.

-            Ne haragudj rám – kérem, de a hangom egyre inkább elhal.

-            Nem haragszom, Effie. Iszonyú bátor voltál ma, de most pihenj. Próbálj meg aludni.

Lehunyom a szemem. Félig az ébrenlét és az álom között lebegek, amikor meghallom J. J. hangját,  de a gyógyszer már hatni kezdett, így nem tudok megszólalni vagy kinyitni a szemem.

-            Hé, haver – suttogja. – Minden oké?

-            Alszik – súgja vissza Bailey. Hallom, ahogy megölelik egymást, és megütögetik a másik hátát.

-            Hogy van?

-            Zúzódás van a bordáin, de nem törött el.  – J. J. megkönnyebbülten felsóhajt. - Viszont a feje… az orvos szerint komplex agyrázkódása van.

-            A fenébe is! Esküszöm, amikor megláttam, hogy a földre zuhan, azt hittem…

-            Tudom, én is megijedtem.

-            Ha meglátom Jean Abbottot, kitekerem a nyakát – mondja harciasan J. J. - Figyelj, hívd fel Asht. Engem keresett, azt mondta nem ér el téged. Totál ki volt akadva.

-            Nem akarok most vele beszélni, amúgy is lemerült a telefonom…

De a többit már nem hallom, mert sötétség ereszkedik rám.

v   

Amikor felébredek, valaki fogja a kezemet, de biztos, hogy nem Bailey az, mert nem olyan meleg a tenyere, mint neki szokott. Az első dolog, amire figyelmes leszek, az egy csipogó hang, ami gondolom, a szívverésemet jelzi. Amikor kinyitom a szemem, egy másik szobában vagyok. Először kissé homályos előttem a kép, de lassan minden kitisztul. George hajol fölém, és kedvesen mosolyog rám.

-            Hé, húgi. Jó reggelt – suttogja, aztán megpuszilja a homlokom.

A fejem eléggé húz, gondolom a gyógyszer mellékhatása.  Körbenézek a szobában. Bailey a falnál lévő kanapén alszik, a feje a vállára csuklott. George követi a tekintetem.

-            Itt volt egész éjszaka. Julie és én jöttünk az első géppel. Nemrég értünk ide. Hogy van a fejed? – Megsimogatja az arcomat, és tüzetesen végignéz rajtam.

-            Jobban, azt hiszem. – A hangom rekedtes.

Julie két műanyag kávéspohárral a kezében lép be az ajtón. Elmosolyodik, amikor meglátja, hogy ébren vagyok. Leteszi az ágyam melletti kis asztalra a poharakat, George mellé áll, és megsimogatja a hajamat. Bailey is mocorogni kezd a kanapén, majd hatalmasat nyújtózkodik. El sem hiszem, hogy egész éjszaka itt maradt velem. Komótosan az ágyamhoz csoszog, nagyon fáradtnak tűnnek a szemei. George a vállára teszi a kezét.

-            Nem tudom, hogyan fogom meghálálni a fáradságod, hogy itt voltál vele végig.

-            Nem fáradtam. Nem hagytam volna magára – mondja, miközben a szemembe néz.

-            A szüleid biztosan aggódnak érted. Nyugodtan hazamehetsz. Egész este fent voltál, aludnod kéne – mondja neki George.

-            Jól vagyok – válaszolja határozottan. 

Dr. Noake lép be a szobába csatos mappával a kezében, ezzel megszakítva a beszélgetést.

-            Effie, örülök, hogy felébredtél – mondja jókedvűen. - Megkérném az urakat, hogy hagyják el a szobát, amíg megvizsgálom a kisasszonyt. A hölgy maradhat – néz Julie-ra.

A bátyám és Bailey kimennek a szobából.

-            Hogy érzed magad? – fordul felém az orvos derűsen.

-            Jobban – válaszolom.

-            Meg tudod mondani, milyen nap van ma?

-            Péntek van. Október tizenhatodika.

-            Helyes. Fel tudsz állni? – Bólintok. Az oldalam szúr, ezért meg kell kapaszkodnom az ágy szélében, de ha lassan is, azért felállok. – Szédülés? Hányinger? – kérdezi.

-            Csak kicsit fáj a fejem.

Dr. Noake a hajam alá csúsztatja a kezét, és az ujjaival megvizsgálja a fejem hátulját. 

-            A becsapódás miatt keletkezett egy duzzanat, de pár nap múlva le fog lohadni. Nem kell aggódni. Meg tudnád fogni a tollam? – kéri, majd felém nyújtja. Nem értem, ezzel meg mit akar, de elveszem tőle. – Ügyes. A motoros képességeiddel semmi gond, ez jó jel.

-            Mennyi idő még helyre jövök? A következő meccsünk két hét múlva lesz – mondom türelmetlenül.

-            Sajnálom, de azt hiszem, rossz hírem van. Ez már a második súlyos agyrázkódásod volt. Most mindennél fontosabb a pihenés. Jövő héten visszajössz egy MRI-re, és akkor meglátjuk, hogy állnak a dolgok odabent.

-            És akkor újra játszhatok?

-            Sajnálom, Effie, de nem hiszem.  Az agyrázkódás komoly dolog. Ilyenkor gyakorlatilag az agyad a koponyádnak ütődik. A CT nem mutatott vérzést, de ez még nem jelenti azt, hogy nem kell komolyan venni a dolgot.

Lerogyok az ágyam szélére.

-            Öt éves korom óta rögbizek, és most azt mondja, nem léphetek pályára? – Az, hogy ez letör, enyhe kifejezés.

-            Csak egy időre, ígérem. – Hát ettől sem lesz jobb kedvem. - Szóval, most hazamehetsz, de csak egy feltétellel. Ha erős fejfájást észlelsz, jelzed, ha gond van a koncentrálással, figyelemmel, szólsz! És nem utolsó sorban, pihenés, minél több. Áll az alku?

-            Áll - válaszolom letörten.

-            Remek. Még meghallgatom a szívverésed, és megvizsgálom az oldalad, rendben?

A hátamra teszi a sztetoszkópját, és mélyeket kell lélegeznem. Az oldalam még mindig kék-lila foltos, de kapok rá néhány színes ragasztó szalagot, amik összetartanak.

-            Néhány nap múlva eltűnik a véraláfutás. Rendbe fogsz jönni, de ne terheld túl magad. Van valamilyen gyógyszerallergiája? – kérdezi Julie-tól az orvos.

-            Nem, nincsen, viszont tejallergiája van már csecsemő kora óta.

-            Értem – mondja a doki, miközben lejegyzi a mondottakat a papírjára. - Ha fáj az oldalad, nyugodtan szedjél paracetamolt, az majd segít. Jövő héten várlak vissza.

Aztán Julie-hoz lép, és elindulnak kifelé.

-            Fontos, hogy ne hagyják magára, mindig legyen vele valaki, legalább a következő negyvennyolc órában. Éjszaka ébresszék fel pár óránként és… - Nem hallom, hogy mit mond még neki az orvos, de talán jobb is.

Kimennek a folyosóra, így George is csatlakozik hozzájuk. Miután eltűnnek, Bailey visszaoson a szobába.

-            Minden oké? – néz rám aggódva, gondolom, látszik rajtam, hogy nincs épp jó kedvem.

-            Nem játszhatok. Kispadra ültettek. Engem! Kiraktak a csapatból! – mondom felháborodottan.

-            Effie! Nem raktak ki a csapatból. Játszhatsz még. Játszani is fogsz! De azután, hogy hatalmasat estél, örülj, hogy még egyben vagy. Mindenkit nagyon megijesztettél.

-            Máskor is estem már el, így megy ez. Te is tudod, hogy ez a játékaink alapja. Néha elzúgunk, és ennyi!

-            Effie, te nem csak elzúgtál. Hanem elájultál, és kis híján kitörted a nyakad – korhol. Csüggedten lehajtom a fejem. – Hé, gyerünk, Effie! – unszol, hogy nézzek rá. – Hogy van a fejed?

-            Jól. Kicsit fáj, de hazamehetek, csak George-nak alá kell írnia pár papírt.

-            Az szuper. Figyelj, az orvos szerint ez már nem az első komoly fejsérülésed volt. Mikor szerezted a másikat?

-            Nem érdekes. Már régen volt. – Megrántom a vállam, és elfordítom a fejem. – J. J. már elment? Vagy csak álmodtam, hogy itt volt? – terelem el a szót.

-            Nem, tényleg itt volt. Olyan éjfél fele hazament aludni. 

-            Köszönöm, hogy itt maradtál egész este.

Bailey elmosolyodik, mire a szívem megint kalapálni kezd.