Kötődés - Epilógus

Egy hónappal később

Óvatos kopogás érkezik a bejárat felől. Tudom, hogy ő az. Csendesen kinyitom az ajtót, és szinte hangtalanul osonok ki a házból.

-            Hogy ment? – kérdezi Lucas suttogva, pedig már mindketten a kocsijában ülünk.

-            Egész jól. Nekik is tetszett a búcsú beszédem.

-            Elengedett?

-            El. Habár azt mondta, ha nem érek haza időben, akkor megduplázza a büntetésemet. Te vagy a matek zseni. Mennyi az életfogytig tartó szobafogság duplája? – kérdezem nevetve, de Lucas továbbra sem oldódik fel. – Lehet, azt kellett volna választanom az apáddal való találkozás helyett.

-            Apám miatt ne aggódj. De… gondolod, hogy George a rossz kedvét csak nekem tartogatja? – kérdezi aggodalmasan.

-            Sajnálom, Lucas. Hidd el, meg fog békélni. Lehet, hogy nem holnap vagy a jövő héten, de idővel, hidd el, meg fog.

-            Hát ez kecsegtető – sóhajtja lehangoltan.

-            Hiába a „nincs több hazugság” szabálynak, mióta kiderült, hogy Julie terhes, George azt hiszi, túl gyorsan haladunk.   

-            De hiszen nem költözünk össze. A koleszom és a lakásod negyedórányira lesznek egymástól. Tudjuk a szabályokat, és mindet be is tartjuk.

-            Nem New York a baj, hanem Liverpool.

-            Azt ne mond, hogy megint meggondolta magát. Anya már nagyon várja, hogy találkozzatok. Ha nem…

-            Nem, nyugodj meg! – A kezére teszem az enyémet, és összefűzöm az ujjainkat. - George nem gondolta meg magát. Egyszerűen csak aggódik.

-            Felnőtt felügyelet alatt leszünk, anya házában. Te a vendégszobában. Mi mást akarhat még?

-            Tudni, hogy nem fekszel le velem – mondom határozottan, de érzem, hogy az arcom pirulni kezd. Lucas hátradönti a fejét az üléstámlának, és mélyet sóhajt.

-            De hát mindig védekezünk. Egy évtizedre való óvszerrel látott el, mióta kiderült, hogy nem szedhetsz fogamzásgátlót az agyrázkódás után. Már megesketett, hogy nem ejtelek teherbe. Mit akar még, hogy

Kötődés - 56. fejezet

Lucas

 Elveszem tőle az utolsó képet is, és megfogom mindkét kezét.

-            Nem értek egyet a terveddel, de megértem, hogy miért teszed – mondom. – Veled megyek a rendőrségre, és nem foglak magadra hagyni, rendben? Talán ők majd kitalálnak egy jobb, járhatóbb utat is arra, hogyan ne kerülj bajba a feljelentés miatt. - Effie bátortalanul biccent a fejével.

Hagyom, hogy a kezemet szorongassa, ahogy a kocsimhoz vezetem, és beültetem.  Nem szól egy szót sem, és aggaszt, ahogy falfehér arccal kifelé mered az ablakon. A tarkójára csúsztatom a kezemet, és gyengéden masszírozni kezdem. A vállai ellazulva lejjebb ereszkednek, és egy reszketeg sóhaj hagyja el a száját. Sebességbe teszem a kocsit, majd a kezéért nyúlok, és az ölembe húzva összekulcsolom az ujjainkat.

A rendőrségre vezető kocsiút alatt nem szólunk egymáshoz. Effie a fejtámlának dönti a fejét, és próbál uralkodni a kapkodó lélegzetein. Tudom, hogy helyesen cselekszik, mégis hatalmas önuralomra van szükségem ahhoz, hogy ne tapossak a fékre, és vegyek egy éles kanyart hazafelé, amiért így látom.

Miután a recepción felveszik mindkettőnk adatait, egy egyenruhás rendőr közvetlenül Ashton hadnagy irodájához kísér minket. Rettentő feszültnek érzem magamat, mégis bátorítóan próbálok mosolyogni Effie-re, amikor a rendőr kopogását követően egy női hang beinvitál minket az irodába.

-            Oh, Elisabeth – mondja az asztal mögött ülő rendőrnő kissé lehangoltan -, azt reméltem, hogy netán meggondoltad magadat a feljelentést illetően.

Feláll az asztala mögött, és lesimítja a ruhája elejét.  

-            Ön is tudja, hogy nincs más lehetőség - válaszolja Effie csüggedten.

-            Mégis, azt reméltem, meggondolod majd magadat.

-            Nem tehetem, sajnálom. – A hadnagy megértően biccent, de amikor Effie a kezemért nyúl, a tekintetével követi a mozdulatát. Meglepődötten húzza fel a szemöldökét, mintha csak most jött volna rá, hogy nem csak kettesben vannak.

-            És a fiatalember? – kérdezi, és ellépve az asztala mellett, védelmezően megindul Effie felé.

-            Lucas Bailey – mutatkozom be határozottan, és tisztelettudóan kinyújtom felé a karomat. A nő elfogadja és megrázza a felkínált kezet, de közben vizsgálódva végigfut a szemével. Próbálja eldönteni, hogy barát vagy ellenség vagyok-e.

-            Lydia Ashton hadnagy – hangsúlyozza a rangját.

-            Lucas azért van itt, hogy segítsen – töri meg Effie a kínos helyzetet. – Ugye nem gond, ha bent van ő is?

-            Talán jobb lenne, ha csak kettesben beszélnénk a dolgokról.

-            Kérem, hadd maradhasson. Szükségem van rá – Effie egyenesen Lydia szemébe néz, amitől olyan érzésem van, mintha szavak nélkül is megértenék egymást.

-            Rendben – sóhajtja a hadnagy. - Üljetek le ide – mutat az asztalával szemben lévő egyszerű, szürke székekre, de közben egyetlen pillanatra sem veszi le rólam a szemét.

Ahogy mindketten helyet foglalnunk, és arra várunk, hogy a rendőrnő előkeresse az ügy aktáit, Effie-t figyelve csak arra tudok gondolni, hogy bárcsak többet tehetnék érte. A tehetetlenség egyre