Lucas
Elveszem tőle az utolsó képet is, és megfogom
mindkét kezét.
-
Nem
értek egyet a terveddel, de megértem, hogy miért teszed – mondom. – Veled
megyek a rendőrségre, és nem foglak magadra hagyni, rendben? Talán ők majd kitalálnak
egy jobb, járhatóbb utat is arra, hogyan ne kerülj bajba a feljelentés miatt. -
Effie bátortalanul biccent a fejével.
Hagyom, hogy a kezemet szorongassa, ahogy a kocsimhoz vezetem, és beültetem.
Nem szól egy szót sem, és aggaszt, ahogy
falfehér arccal kifelé mered az ablakon. A tarkójára csúsztatom a kezemet, és
gyengéden masszírozni kezdem. A vállai ellazulva lejjebb ereszkednek, és egy
reszketeg sóhaj hagyja el a száját. Sebességbe teszem a kocsit, majd a kezéért
nyúlok, és az ölembe húzva összekulcsolom az ujjainkat.
A rendőrségre vezető kocsiút alatt nem szólunk egymáshoz. Effie a
fejtámlának dönti a fejét, és próbál uralkodni a kapkodó lélegzetein. Tudom,
hogy helyesen cselekszik, mégis hatalmas önuralomra van szükségem ahhoz, hogy
ne tapossak a fékre, és vegyek egy éles kanyart hazafelé, amiért így látom.
Miután a recepción felveszik
mindkettőnk adatait, egy egyenruhás rendőr közvetlenül Ashton hadnagy
irodájához kísér minket. Rettentő feszültnek érzem magamat, mégis bátorítóan
próbálok mosolyogni Effie-re, amikor a rendőr kopogását követően egy női hang beinvitál
minket az irodába.
-
Oh,
Elisabeth – mondja az asztal mögött ülő rendőrnő kissé lehangoltan -, azt
reméltem, hogy netán meggondoltad magadat a feljelentést illetően.
Feláll az asztala mögött, és lesimítja a ruhája elejét.
-
Ön is
tudja, hogy nincs más lehetőség - válaszolja Effie csüggedten.
-
Mégis,
azt reméltem, meggondolod majd magadat.
-
Nem
tehetem, sajnálom. – A hadnagy megértően biccent, de amikor Effie a kezemért
nyúl, a tekintetével követi a mozdulatát. Meglepődötten húzza fel a
szemöldökét, mintha csak most jött volna rá, hogy nem csak kettesben vannak.
-
És a
fiatalember? – kérdezi, és ellépve az asztala mellett, védelmezően megindul
Effie felé.
-
Lucas
Bailey – mutatkozom be határozottan, és tisztelettudóan kinyújtom felé a
karomat. A nő elfogadja és megrázza a felkínált kezet, de közben vizsgálódva
végigfut a szemével. Próbálja eldönteni, hogy barát vagy ellenség vagyok-e.
-
Lydia
Ashton hadnagy – hangsúlyozza a rangját.
-
Lucas
azért van itt, hogy segítsen – töri meg Effie a kínos helyzetet. – Ugye nem
gond, ha bent van ő is?
-
Talán
jobb lenne, ha csak kettesben beszélnénk a dolgokról.
-
Kérem,
hadd maradhasson. Szükségem van rá – Effie egyenesen Lydia szemébe néz, amitől
olyan érzésem van, mintha szavak nélkül is megértenék egymást.
-
Rendben
– sóhajtja a hadnagy. - Üljetek le ide – mutat az asztalával szemben lévő egyszerű,
szürke székekre, de közben egyetlen pillanatra sem veszi le rólam a szemét.
Ahogy mindketten helyet
foglalnunk, és arra várunk, hogy a rendőrnő előkeresse az ügy aktáit, Effie-t
figyelve csak arra tudok gondolni, hogy bárcsak többet tehetnék érte. A
tehetetlenség egyre
jobban megőrjít. Megdörzsölöm a tarkómat, hogy némiképp enyhítsem a bennem növekvő feszültséget. Effie anélkül, hogy rám nézne a kezemért nyúl, mire összefűzöm az ujjainkat. A testtartásából, és hogy nem néz rám, tudom, hogy nem büszke arra, hogy kölcsönvette a bátorságom egy darabját. Megszorítom a kezét, hogy jelezzem, mellette vagyok. Az, hogy végre képes segítséget kérni és elfogadni azt csak még inkább megerősít abban, hogy mennyire erős. Az érzés, hogy meg akarom őt védeni mindentől sohasem abból eredt, hogy gyengének gondoltam. Sőt, a határozottsága miatt szerettem bele, azért ahogy a gyógyulását létraként használta fel. Minden egyes lépcsőfokkal messzebb jutott a fájdalmas múltjától, amíg szépen lassan bátrabbá és felszabadultabbá nem vált. Nincs semmi kételyem afelől, hogy egyedül is eljutotta volna idáig. Megtalálta volna az útját, hogy megállítsa Reedet akár vele vagyok, akár nem.
jobban megőrjít. Megdörzsölöm a tarkómat, hogy némiképp enyhítsem a bennem növekvő feszültséget. Effie anélkül, hogy rám nézne a kezemért nyúl, mire összefűzöm az ujjainkat. A testtartásából, és hogy nem néz rám, tudom, hogy nem büszke arra, hogy kölcsönvette a bátorságom egy darabját. Megszorítom a kezét, hogy jelezzem, mellette vagyok. Az, hogy végre képes segítséget kérni és elfogadni azt csak még inkább megerősít abban, hogy mennyire erős. Az érzés, hogy meg akarom őt védeni mindentől sohasem abból eredt, hogy gyengének gondoltam. Sőt, a határozottsága miatt szerettem bele, azért ahogy a gyógyulását létraként használta fel. Minden egyes lépcsőfokkal messzebb jutott a fájdalmas múltjától, amíg szépen lassan bátrabbá és felszabadultabbá nem vált. Nincs semmi kételyem afelől, hogy egyedül is eljutotta volna idáig. Megtalálta volna az útját, hogy megállítsa Reedet akár vele vagyok, akár nem.
Amikor Ashton hadnagy
előhúzza a borítékból annak a képnek a másolatát, amit Reed és Mike
terjesztenek, érzem, hogy az izmaim megmerevednek. Effie meg sem moccan, de az
ölében tartott kezét olyan szorosan fogja marokba, hogy az ujjai fehéredni
kezdtek. Tanácstalannak érzem magam, nem tudom, hogy hogyan segíthetnék neki
megnyugodni. Azért vagyok itt, hogy támaszt nyújtsak neki, ha szüksége van rá,
de tudom, hogy ő akarja megvívni a saját harcait. Hátradőlök a székben, ezzel
is kivonva magamat a beszélgetésből. Nem fogom őt zavarba hozni azzal, hogy
azelőtt közbelépnék, hogy ő bármilyen módon megkérne rá.
-
Le
fognak tartóztatni? – bukik ki belőle a kérdés, ami már egy ideje emészthette.
-
Nem,
Elisabeth. Addig nem, amíg Mr. Reed meg nem teszi a feljelentést, és a bíró meg
nem ítéli, hogy szükséges-e a letartóztatásod vagy védekezhetsz szabadlábon.
-
Szóval
akkor ma este még hazamehetek?
-
Nagy valószínűséggel
igen. Figyelj, Elisabeth. Könnyű testi sértésért nem feltétlenül ítélnek majd
börtönbüntetésre, főként figyelembe véve, hogy Seth Reed maga is bűntényt
követett el ellened. Ráadásul az őt letartóztató rendőrökkel is agresszívan
viselkedett. Viszont szükséged lesz egy jó védőügyvédre.
-
Az
nem gond – mondja Effie magabiztosan, mintha már előre kigondolta volna ezt a
részt. – Nemrég megkaptam az örökségemet. Az elég lesz arra, hogy fizetni
tudjam az ügyvédet.
-
Effie,
nem hiszem, hogy az örökségedet fel kéne használnod erre. A szüleid azt a
jövődre gondolva hagyták rád – mondom elfojtott hangon. Lydia egyetérthet a
véleményemmel, ugyanis már nem néz rám gyilkos tekintettel.
-
Talán
segítene, ha belevonnád a bátyádat is a dolgokba – mondja Lydia. - Tudom, hogy
nagykorú vagy, de most minden segítség jól jöhet.
-
George
csak holnap este ér haza. Személyesen akarom elmondani neki a dolgot. Csak azt
remélem, lesz rá alkalmam.
-
Ne
szaladjunk előre ennyire. Amíg nem tudunk többet, felesleges spekulációkba bonyolódni.
– Effie biccent, de tudom, hogy rettentően aggódik a bizonytalan jövője miatt. –
Viszont szeretném, ha még egyszer végigmennénk annak az estének az
eseménysorain. Kérlek, ne hagyj ki semmilyen részletet. Bármilyen apró momentum
a segítségünkre lehet. Rendben? – kérdezi a hadnagy, ahogy szétteríti maga
előtt a dokumentumokat.
Effie mereven megfeszül,
érzem, hogy a keze megremegett egy pillanatra. Aggódva rákapom a szememet.
Lehet, hogy érzékelte, hogy nem akarok beleszólni a dolgok menetébe, de ettől
még hallani fogok mindent. Dolgokat, amiket talán nem akarna, hogy tudjak?
Mielőtt bármit tehetnék vagy mondhatnék, Effie vesz egy mély levegőt, a
tekintetét egy pillanatra a mennyezetre emeli, hogy erőt gyűjtsön, majd láthatóan
megborzong. Amikor újra beszélni kezd, a hangja hideg, de szenvedélyes, tárgyias
mégis törékeny.
-
Reed
azzal az indokkal hívott oda aznap este, hogy megtorolja, amiért felfüggesztették,
mert feljelentettem az iskolasegítőnél, miután felpofozott Halloween estéjén.
Azzal fenyegetett, hogy szétküldi ezt a képeket, ha nem teszem, amit mond.
Amikor megmondtam neki, hogy nem félek tőle, megragadott a karomnál fogva, és
magához rántott. A hajamba markolt, hogy satuban tarthasson.
A lábaimban lévő izmok
megfeszülnek a testemet átjáró dühtől. Effie szemei élettelenül néznek előre,
ahogy a fejében felidézi azt a szörnyű éjszakát.
-
Sanders
készített rólunk egy képet. Elküldték Lucasnak, hogy bánthassák vele. Jake, a
harmadik fiú, aki kihívta a rendőrséget, próbálta megállítani őket, de addigra
Reed és Mike túlságosan belelendültek a dologba. Részegek voltak, és bosszúra
szomjasak. Ellenkezni akartam, de Reed a torkomra szorította a kezét. – A
hangja elcsuklik, de megköszörüli a torkát, és tovább folytatja. - Nem kaptam
levegőt. Csak szabadulni akartam, ezért hátravetettem a fejemet, akkor
törhettem be az orrát. Nem akartam bántani, de tennem kellett valamit – hadarja
kétségbeesetten. - Sikerült
kiszabadulnom a szorításából, de mielőtt elérhettem volna a kocsimat, Sanders
elkapott, és a bokámnál fogva a földre rántott. Reed azt akarta, hogy
könyörögjek a bocsánatáért. Amikor ellenkeztem, megütött. A földre estem. Ami
ezután történt, az egy kissé zavaros a fejemben. Valamelyikük felrángatott a
földről, aztán Reed megint fojtogatni kezdett, de ekkor megérkeztek a rendőrök.
Ide hoztak, és a többit már tudja.
Egy kövér könnycsepp folyik
ki a szeméből, mégsem sír. Mintha csak a lelke végre felszabadult volna a teher
alól, amit eddig magában hordozott. Erősebb, mint ahogy valaha is láttam, és
összetörtebb, minthogy azt képes leszek valaha is elviselni.
A vallomása után a csend úgy
zuhan ránk, mint az angol eső. A szívem heves dobolása a mennydörgés, Effie
fájdalma pedig egy villám erejével csapódott belém. Bárcsak kitörölhetném az
összes rossz emléket az életéből. Azon kapom magamat, hogy küzdenem kell azért,
hogy a helyemen maradjak. Pedig legszívesebben az ölembe húznám és megölelném,
csókolnám, bármit megtennék, amivel elterelhetem a figyelmét a fájdalmas
emlékekről.
Effie hosszú pillanatokig
lehajtott fejjel ül, a levegővételei szaggatottak és elkínzottak, de amikor
ismét felemeli a fejét, és Ashton hadnagyra néz, a tekintete magabiztos. Az
állkapcsa megfeszül, ahogy beszélni kezd:
-
Hagytam,
hogy megfenyegessen, hogy fojtogasson, hogy megüssön, de azt nem fogom hagyni,
hogy büntetlenül megússza.
Egy
pillanatra felém fordul, és mintha a szemeivel azt kérné tőlem, hogy értsem őt
meg. Elmondott mindent, amit korábban még meghallgatni sem voltam hajlandó,
amikor magára hagytam a fájdalmában.
-
Nem
úszhatja meg – suttogja el a szavakat, mindnek jelentőséget adva.
Ashton hadnagy megköszörüli
a torkát, de nem emeli fel a szemét az asztalon lévő papírokból. Szórakozottan
rakosgatja az iratokat egymásra. Tudom, hogy rá is hatással voltak Effie
szavai, akárcsak rám. A lábaim mintha elfelejtették volna, hogyan kell
működniük, megremegnek, ahogy felállok a székemből, majd letérdelek Effie elé. A
szemei könnyesek, de a tekintete szinte ragyog, ahogy szerelmesen rám néz. A
kezem remeg, ahogy az arcára teszem a tenyerem.
-
Annyira
sajnálom. – A hangom megtörik. Effie az arcán tartott kezemre helyezi apró
tenyerét, majd elfordítja a fejét, hogy a tenyerembe csókolhasson.
Effie
Ki gondolta volna, hogy alig
tizenöt perc ekkora változást képes eredményezni egy ember életében. Ahogy
beléptem ebbe a szobába, tudtam, hogy nem lesz könnyű érzelmileg, de nem
gondoltam volna, hogy fejben átélni a korábbi gyötrelmeket ennyire kimerítő
lesz. Senki sem kényszerített rá, mégis megtettem. Őszintén, köntörfalazás
nélkül. De most, hogy Lucas itt térdel előttem, és a bocsánatomat kéri
rájöttem, hogy a múlt nem csak rám van hatással.
Nem azért tettem, hogy ezzel
őt bántsam. Nem azért mondtam el, mert kegyetlenül tudatni akartam vele, hogy
min mentem át. Sőt, ha lett volna választásom, azt akartam volna, hogy Lucasnak
sose kelljen hallania a történetemet arról az estéről. Nem akarom, hogy az én
terheimet is cipelnie kelljen, amikor megvan a maga keresztje. Már így is
többel tartozom neki, mint amit valaha is képes leszek viszonozni. Egyszerűen csak képtelen voltam leállni. Ki
kellett végre öntenem magamból azt, ami eddig a testemet mérgezte, hogy végre
képes legyek meggyógyulni. Meg akarom mondani neki, hogy nincs semmi, amiért elnézést
kellene kérnie, de Ashton hadnagy izgatott hangja belém fojtja a szót.
-
Azt
hiszem, megtaláltam a kulcsot az ügy nyitjához – mondja, miközben összerendezi
az előtte heverő iratokat. - De ehhez szükségem van mindkettőtök segítségére – mutat
ránk a kezében tartott tollával.
-
Bármit,
ha az segíthet – szólal meg Lucas.
-
Elisabeth,
azt mondtad, hogy Mike Sanders készített rólatok egy képet, igaz?
-
Igen,
így volt. De a mobil nem az övé, hanem Reedé volt – magyarázom zavartan. Nem
értem, mi köze ennek az ügyhöz.
-
És
ugyanezzel a készülékkel küldték szét a rólad készült képeket is?
-
Igen.
Mike ugyanazt a telefont használta. De nem értem, hogy…
-
Lucas,
megvan még a telefonodban ez a kép?
-
Persze.
Meg kell, hogy legyen – mondja, miközben visszaül a mellettem lévő székre.
Zavartan előhúzza a mobilját a nadrágja zsebéből, és átnyújtja a hadnagynak. –
Reed üzenetet is küldött aznap este a számról.
-
Nagyszerű.
Ha az informatikusaink képesek lesznek visszavezetni a két kép eredetét arra a
készülékre, ami Seth Reed tulajdonában van, akkor nem kell felmondanod a
korábbi megállapodásotokat, miszerint egyikőtök sem tesz feljelentést testi
sértés miatt. Seth Reedet és Mike Sanderst rágalmazásért elő fogják állítani. Az
új törvény szerint a mások megaláztatására és bántására használt intim tartalmú
képek továbbadása és terjesztése bűncselekmény, és ezért akár két év börtönt is
kaphatnak. Habár minden eset más, a körülmények csak tovább súlyosbítják a
helyzetüket. A zsarolásért már akár öt év is kiszabható.
-
Akkor
ez azt jelenti… azt, hogy… - dadogom.
-
Még
nem mondhatok semmi biztosat. – Lydia hangja nyugodtabbra vált. - Először az
informatikusaink át kell nézniük ezt a készüléket, hogy meglegyen a kapcsolat. De
ha bebizonyosodik, hogy Seth Reed telefonjáról küldték el a képet, és az még
mindig a tulajdonában van, akkor nincs az az ügyvéd, aki felmentethetné.
Lucas és én szinte egyszerre
kapjuk egymás felé a fejünket. Felugrik a székéből, és engem is magával húzva
hevesen megölel. Megkönnyebbülten karolom át a nyakát. Lucas magához préselve
elemel a földtől. Ashton hadnagy torokköszörülése rángat vissza minket a
valóságba, mire Lucas azonnal letesz. Lydia felé fordulunk, de Lucas közben a
derekamnál fogva az oldalához húz.
-
Az
ünneplés előtt várjuk meg, mit mondanak a szakemberek, rendben? – mondja
szigorúan, de miután biccentünk, ő sem tud elfedni egy apró mosolyt a szája
sarkában megbújni.
Ashton hadnagy Lucas telefonjával
a kezében hagyja el a helyiséget, így kettesben hagy minket.
-
Tudtam,
hogy minden rendben fog jönni – suttogja Lucas, ahogy magához szorítva a
hajamat és a hátamat simogatja.
-
Hallottad,
még semmi sem biztos.
~
Több mint két órája ülünk
Ashton hadnagy irodájában, aki még mindig nem tért vissza. Az első tizenöt perc
felhőtlen boldogsága hamar végeláthatatlanul nyomasztó várakozássá alakult át.
Egyik percben még épp meggyőzöm magam, hogy minden rendben lesz, míg a
következőben már egy képzeletbeli börtöncellában ülök. A folyosóról beszűrődő
legkisebb nesz hallatán is azonnal felkapjuk a fejünket. Lucas egy pillanatra
sem engedte el a kezemet, de az arckifejezése minden egyes múló perccel
aggodalmasabbá válik. Rettegek, hogy mi lesz, ha a rendőrnő legközelebb már
bilinccsel a kezében tér vissza. A bizonytalanság okozta nyomás elviselhetetlenné
kezd válni, és hiába próbálom elfojtani a sírást, egy kósza könnycsepp mégis
kiszökik a szemhéjam alól.
-
Hé,
ne sírj – mondja Lucas gyengéden, és letörli az arcomról a könnyeket.
-
Szerinted
mennyi idő, míg kiderítenek valamit? És mi lesz, ha közben Reed megszabadult a
telefontól, és ez is csak egy újabb zsákutca?
-
Akkor
azt is megoldjuk. Hiszen hallottad, a hadnagy szerint nem biztos, hogy
letartóztatnak.
-
Félek
– mondom ki őszintén. Ahogy Lucas magához ölel, az egész lényemet hála járja
át. Hihetetlen érzés, hogy van itt velem valaki, akiben bízhatok, és aki segít
átvészelni bármi is várjon rám.
-
Ha a
telefonból nem is derül ki semmi, akkor sem fognak itt tartani. Akárhogy is, te
meg én együtt megyünk innen el. Nem foglak magadra hagyni – mondja
magabiztosan, mire enyhén biccentek, és a mellkasára fektetem az arcomat. Az
egyenletes szívdobogása egy kissé ellazít.
Amikor az ajtó váratlanul kitárul, mindketten
egész testünkkel a belépő alak felé fordulunk. A szívem olyan erővel dübörög a
mellkasomban, hogy attól szédülés fog el. Ashton hadnagy arca semmit sem árul
el. Némán int a székek felé. Feszülten várom, hogy végre megszólaljon.
-
Sikerült
némi előrelépést tennünk az ügyben – mondja, miközben leül a székében.
Kihúzom magamat, igyekszem
megérteni a rendőr beszédet.
-
Előrelépést?
Lydia előredől, és az
asztalra helyezi mindkét kezét.
-
Egy csapat
épp úton van Mr. Reed otthonához. Beletelt egy kis időbe, de sikerült
házkutatási parancsot kérnünk.
Az információ, amit a
hadnagy éppen közölt, lehetőségek százait indítja szabadjára a fejemben.
-
Szóval,
ha…
-
A
képek ugyanarról a készülékről lettek szétküldve, mint amiről Lucas üzenetet
kapott. Ha Reednél van a telefon, előzetes letartóztatásba kerül. Te pedig
szabadon távozhatsz.
A szoba hirtelen forogni
kezd velem. Minden zaj megszűnt, csak a fülemben lévő csengő zúgást és a saját
ziháló lélegzetemet hallom. Úgy érzem,
mintha levélvágó hangyák masíroznának végig a gerincemen. A bőröm összehúzódik,
és feláll a szőr a tarkómon. Lucas vállamra simuló, meleg keze rángat vissza a
valóságba. Szédülten fordítom felé kábult tekintetemet. A mosoly az arcán
szinte fülig ér. Hiába parancsolok magamra, mégis reménykedni kezdek. Talán
mégsem kell lemondanom az egyetemről, a jövőmről, de ami a legfontosabb, Lucas
és én együtt maradhatunk. A szék megnyikordul alattam, amikor belezuhanok. Nem
akarok reménykedni. Ennyire közel a megoldáshoz, rettentő csalódás lenne, ha
kihúznák alólam a szőnyeget.
A hadnagy övére csatolt
rádió recsegni kezd, majd egy mély férfihang szólal meg a másik oldalon. Lydia
lecsatolja a készüléket, és megindul az ajtó felé, közben a szájához emelve
beszélni kezd:
-
Itt
Ashton hadnagy. Van már valami hír? – kérdezi, de még azelőtt kilép az
irodából, hogy a másik oldalon lévő rendőr megszólalhatna.
Olyan mereven ülök a
székemben, mint egy keményre edzett acélrúd. Lucas ádámcsutkája idegesen ugrál
fel-le. A szája megremeg, de mielőtt bármit mondhatna, felé fordulok.
-
Köszönöm,
Lucas. Nélküled nem bírtam volna végigcsinálni. – Az arcomra teszi a kezét, és
gyengéden megcsókolja a számat.
-
De igen,
Effie. Nélkülem is elég erős vagy.
Amikor Lydia visszatér a
szobába, már nem igyekszem annyira elhúzódni Lucastól.
-
Megvan
a mobiltelefon. Seth Reed előzetes letartóztatásban úton van az őrsre – mondja
izgatottan, ahogy becsukódik mögötte az ajtó.
Meggörnyedek az információ
következményeitől. Egy teljesen új érzés vette át a megkönnyebbülés helyét. A
bűntudat. Úgy szorítja a torkomat, mint Reed vasmarka.
-
Mi
lesz most vele? – kérdezem.
-
Behozzák
ide, hogy felvegyük a vallomását, és kikérdezzük az ügyről. Aztán a bírósági
meghallgatásig előzetesben tartjuk.
-
És…
-
Elisabeth
– állít meg Ashton hadnagy -, most menjetek szépen haza. Holnap délután a
bátyáddal együtt várlak titeket, hogy megbeszéljük az ügy részleteit. Addig
pihenj, rendben? – A szavai inkább utasítások mintsem kérés.
Nem emlékszem, hogy
mondtam-e bármit is válaszul. Arra sem, hogy elbúcsúztam-e tőle, vagy hogy
hogyan hagytam el az épületet. Képtelen vagyok másra gondolni, minthogy Reedet
le fogják tartóztatni. Börtönbe kerül miattam. A bűntudat olyan erősen szorítja
a mellkasomat, hogy alig kapok levegőt. Megint érzem Reed kezét a torkomra
szorulni. A vállaim remegni kezdenek, ahogy próbálom visszafojtani a sírást.
Lucas besegít a kocsiba. Nem kérdezi meg hogy jól vagyok-e, tudja, hogy nem.
Beindítja az autót, és elhajtunk a rendőrőrs elől. Helyesen akartam cselekedni,
de tényleg ez volt a helyes út? Bűntudat gyötör, mégis rettentő dühös vagyok
egyszerre. Össze vagyok zavarodva. Lucas
az egyetlen, aki megérti, mi történik most velem, legalábbis egyelőre. Arra még
gondolni sem akarok, hogy holnap George elé kell állnom, és elmondanom neki
mindent, ami eddig történt.
A műszerfalat bámulom, de a
szememet ellepő könnyektől egyre inkább elhomályosodik előttem minden. Bárcsak
elfelejthetném ezt az egész estét. Nem akarok arra gondolni, hogy megütött, sem
azokra az ocsmány dolgokra, amikkel megfenyegetett, hogy mit tesz velem, ha
beszélek. Mérgesen ökölbe szorítom a kezemet. Hogy merészelt hozzám érni? Hogy
mert megütni? Gyűlölöm, amiért így érzek miatta.
Lucas kisegít a kocsiból.
Megkönnyebbülök, amikor látom, hogy a lakásához hozott. Nem akarom, hogy
magamra hagyjon. Amikor felnézek rá, ő fájdalmasan néz vissza rám. Letörli az
arcomról a könnyeimet, és óvatosan megcsókolja a számat. Átöleli a derekam, és
felvezet a lépcsőkön. Amint beérünk a lakásába, bezárja mögöttünk az ajtót.
-
Bocsáss
meg, hogy akkor este otthagytalak a parkolóban – mondja elkínzottan, ahogy
felém fordul.
Nem akarom, hogy magát
hibáztassa. Jogosan volt rám mérges, hiszen hazudtam neki. Ne fogom hagyni,
hogy még ezt a terhet is magára vegye. Nem is tudom szavakba önteni, hogy
mennyire hálás vagyok neki, hogy végig mellettem állt. Akárhányszor megtörtem,
ő mindig ott volt, hogy segítsen, mind barátként, mind a szerelmemként.
-
Lucas,
nem csináltál semmi rosszat. Minden okod megvolt dühösnek lenni rám. Nekem épp
elég, hogy ma este végig velem maradtál.
-
Nem
voltam ott veled, amikor Reed fájdalmat okozott.
-
Az
nem a te hibád, amit Reed velem tett. Ne hibáztathatod magadat mindenért. Én
jutattam őt börtönbe, nem te – mondom a könnyeimmel küszködve.
-
Miről
beszélsz?
-
Te is
ott voltál, hallottad, nem? Reed miattam előzetesben van. Börtönbe zárják –
emelem fel a hangom, ami egyre feldúltabb.
-
Nem,
bébi. Nem miattad – mondja gyengéden, és a testemet magához vonva átölel. Még
sosem szólított így. Az új, bensőséges becenév kizökkent egy pillanatra.
Lucas a kanapéhoz húz, és
leültet maga mellé. Nem akarok Reedre gondolni, vagy a fájdalomra, amit okozott.
Lucas aggodalmasan néz rám, én pedig közelebb hajolok hozzá. A kezemet a hajába
csúsztatom, és szenvedélyesen megcsókolom. Hezitálva csókol csak vissza, de nem
hagyom, hogy elhúzódjon tőlem. Azt akarom, hogy elfelejtesse velem a
fájdalmamat. Utálom magamat azért, hogy most is az jár a fejemben, ami azon az
estén történt. Önző módon azt akarom, hogy megszabadítson az emlékektől. A
nyakát kezdem csókolgatni, közben az inggombjaival bajlódom, de mielőtt sikerülhetne
kioldanom, Lucas lefogja a kezemet, és a vállamnál fogva eltol magától.
-
Effie,
miért csinálod ezt? – kérdezi zavartan.
-
Kérlek,
szükségem van erre. Nem akarok rá gondolni. Kérlek. – Ismét az ingnyakára
csúsztatom a tenyerem.
Lucas lefogja a csuklómat,
és teljes testével elhúzódik tőlem. Idegesen felpattan a kanapéról, és a
tarkóján lévő haját markolászva fel-le kezd járkálni.
-
Effie,
mi van veled? – torpan meg előttem. - Egész úton hozzám sem szóltál, tudom,
hogy valami nincs rendben. Beszélj hozzám, kérlek. Mondd el, hogy mi a baj –
néz rám kétségbeesetten.
-
Nem
tudom, mi a baj! – tör ki belőlem a válasz. – Azt hittem, ha sikerül elérnem,
hogy megbüntessék, majd minden rendben lesz, de nem lett. Bűntudatom van, hogy miattam
kerül börtönbe, de közben meg gyűlölöm azért, mert megütött. Mintha még mindig
érezném az arcomon az ütést, érzem a nyakamon, hogy kiszorítja belőlem a
levegőt – hadarom hisztérikusan, és a nyakamat kezdem tapogatni.
-
Effie,
nyugodj meg – kéri, és visszaülve mellém lefogja a kezemet. – Tudom, hogy össze
vagy zavarodva, de minden rendben van. Itt vagyok veled – mondja nyugodt,
magabiztos hangon, és magához húzva szorosan átölel. Behunyom a szememet, és a
légzésére koncentrálok, ami azonnal megnyugtat. – Sajnálom, hogy így érzel –
mondja, ahogy elhúzódik, és az arcomat kezdi simogatni. – De Reed jogosan
került letartóztatásra. Nem a te hibádból, hanem azért mert bántott téged.
Az agyam tudja, hogy amit
mond, az mind igaz, de a szívem nem tudja ezt ilyen könnyedén elfogadni. A
vállára teszem a kezemet, és megint megcsókolom.
-
Kérlek,
segíts – súgom az ajkai közé.
Lucas továbbra is fájdalmasan néz rám, de
amikor újra megcsókolom, visszacsókol.
A csípőmre csúsztatja a
kezét, és a szoknyámba markol, mire felsóhajtok. Felállok, közben őt is
magammal húzom. Egy pillanatra sem akarok elszakadni tőle. A szobája felé
kezdek araszolni, közben az ingje gombjaival bajlódom. A hátam a folyosó
falának nyomódik, ahogy Lucas hozzám préselődik. A keze a fenekemre csúszik, és
belém markolva felkap a csípőjére. A lábammal átkulcsolom a derekát. Érzem,
hogy mennyire kíván. Végigcsókolja az arcomat és az államat, de amikor a
nyakamra szorítja a száját, képtelen vagyok levegőt venni. Megfeszülök, és
mozdulatlanná dermedek. Lucas elhúzódik a bőrömtől, és a vállgödrömbe fúrja az
arcát. Elkínzottan kapkodja a levegőt. Elengedi a combomat, így lassan
visszaereszkedem a lábamra.
-
Sajnálom,
nem megy – mondja elgyötörten. – Segíteni akarok, de nem így. Mindent megtennék
azért, hogy enyhítsem a fájdalmad, de nem úgy, hogy közben azt érzem, azzal,
hogy megérintelek, csak őt juttatom az eszedbe.
A szememet elöntik a könnyek
a szavaitól. Lucas magához húz, és szorosan átölelve a fejemre hajtja az övét. A
mellkasához fúrom az arcomat, és a pólóját markolva sírni kezdek. Az egyik
kezével a hajamat, a másikkal pedig a hátamat simogatja. Amikor csillapodik a
zokogásom, megfogja a karomat, és eltol magától, hogy a szemébe nézhessek.
-
Sajnálom,
hogy ilyenre kértelek – mondom szégyenkezve.
-
Effie,
mindenben melletted akarok állni, segíteni akarok neked, de szerelemből akarok
veled lefeküdni, érted? Azt akarom, hogy tudd, hogy azért érek hozzád, mert
örömet szeretnék szerezni neked. És szeretném, ha te is ezért akarnál velem
lenni. Bánt, hogy magadat hibáztatod, és hogy szomorú vagy, mert rohadtul nem
ezt érdemelnéd. Rettentő nehéz végignéznem, hogy neked is végig kell ezen
menned. – Idegesen a hajába markol. - Nem tudom, mivel tehetném jobbá, vagy
hogy helyes-e megtennünk azt, amire kérsz. Ugyanolyan tehetetlennek érzem
magam, mint amikor… - végül idegesen elharapja a mondat végét, és lebiccenti a
fejét.
-
Mint
amikor Kate volt bajban? – kérdezem, de Lucas kerüli a tekintetem. Az arcára
teszem a kezemet, és gyengéden kérem, hogy nézzen rám. Elgyötörten emeli rám az
óceán kék szemeit, de végül aprót biccent a fejével.
Bele sem gondoltam, hogy
benne milyen érzéseket kelthet az, amit Reed tett. Hiszen végig kellett néznie,
ahogy a testvére szenved miatta. És most ugyanez történik velem is. Értem, hogy
miért érzi úgy, hogy nem volt képes megakadályozni, hogy megismétlődjön a múlt.
-
Sajnálom,
annyira sajnálom. Ha nem találkozom vele, akkor…
-
Nem
mond ezt! Soha többé ne kérj bocsánatot azért, amit Reed tett. Értetted? Soha! - mondja feldúltan, és erősen a karomba
kapaszkodik.
-
Értettem
– válaszolom elnyelve a könnyeimet.
Lucas szeméből fájdalom
tükröződik rám. Képtelen vagyok megszólalni, ezért csak a karjába simulok, és a
mellkasára fektetem a fejemet. Olyan szorosan ölelem, hogy a karom is
belesajdul. Annyira szeretem, hogy az már szinte fáj. El sem hiszem, hogy a
bizalmatlanságom és a hazugságok ellenére is velem akar most lenni.
Végigcsókolom a nyakát, az állát, és lábujjhegyre emelkedve a száját. Meg
akarom vigasztalni.
-
Nem
is tudod, hogy mennyire büszke vagyok rád amiatt, hogy megmerted tenni ezt a
lépést – suttogja a fülembe. - Hogy feladtál volna mindent, csakhogy helyesen
cselekedj. Végig erős tudtál maradni, és semmi okod arra, hogy bűntudatot
érezz. Te vagy a legbátrabb ember, akit ismerek, és ez az egyik a rengeteg ok
közül, amiért annyira szeretlek. Tudom, hogy nem lehetett könnyű közel engedned
magadhoz a szüleid halála után, de köszönöm, hogy velem vagy és hogy szeretsz.
Nem szabad hagynom, hogy
Reed beférkőzze magát a fejembe. Nem fogom engedni, hogy elrontsa azt, ami
Lucas és köztem van. Ha Lucas képes volt továbblépni azon, amit Reed a
nővérével tett, nekem is képesnek kell lennem elengedni a félelmemet. Nem
akarom, hogy ez az este, amit még kettesben tölthetünk Lucasszal, Reedről
szóljon.
-
Nagyon
szeretlek, remélem, tudod. Te vagy nekem a legfontosabb a világon – suttogom a
fülébe.
-
Én is
szeretlek, Effie. Mindennél jobban. Ezért is szeretném, ha most vennél egy
meleg zuhanyt. Segíthet, hogy megnyugodj és ellazulj. Aludnod kell.
-
Nem
akarok egyedül maradni.
-
Nem
vagy egyedül. A hálóban fogok várni rád, rendben? Ott foglak várni – mondja, és
finoman eltűri a hajamat a fülem mögé. – Menj – súgja a fülembe, amitől jóleső
borzongás fut végig a gerincemen.
Nehézkesen, de sikerül elszakadnom
tőle, és a fürdőbe megyek. Azt remélem, hogy a víz majd lemossa rólam a
bűntudatot. Gyorsan megmosakodom, majd megszárítkozva magam köré csavarom a
törölközőt. Felveszem a földről a ruhakupacot, és a mellkasomhoz szorítva
elindulok Lucas hálószobája felé. Ahogy belépek, hirtelen furcsán idegessé
válok. A térdem megremeg az emlékektől. Még időm sem volt megemészteni a
délután történteket. Lucas az ágy szélén ül, és amikor felnéz rám, a szeme a
meztelen lábamról idegesen az arcomra ugrik.
-
Ezek
itt tiszták – mondja a mellette lévő ruhákra mutatva, majd idegesen felugrik az
ágyáról. – Vedd fel őket. Addig én… én… - zavartan az ajtó felé mutat. Még
látom, ahogy a hajába markolva eltűnik a fürdőben.
Amikor meghallom a zuhany
zubogását, elengedem a törölközőt, és felveszem a Lucas illatú ruhákat. Egy
ideig az ágya szélén ücsörögve várok rá, de a víz még negyed óra múlva sem áll
el. Fázósan bújok be a takaró alá. Korábban ugyanez az anyag ölelte körbe a
testünket, amikor szeretkeztünk. Hihetetlen, hogy reggel óta mekkora fordulatot
vett az életem. Azt hittem, hogy Lucas sosem fogja megbocsátani, hogy hazudtam
neki, most pedig itt fekszem az ágyában. Lehunyom a szememet, és azon
gondolkozom, hogy milyen lesz egyetemre járni. Egy új városban, egy új helyen. A
Brown gyakorlatilag az utca másik oldalán lesz csupán. Ha akarjuk, minden egyes
nap együtt lehetünk majd. Felocsúdok a merengésből, amikor Lucas felemeli a
takarót, és óvatosan becsúszik mellém. A meztelen felsőteste a hátamhoz simul.
-
Fent
vagyok – suttogom, és megfordulok a karjaiban.
A szemem hamar hozzászokik a
sötétséghez. Lucas áthatóan néz rám, a szeme ide-oda ugrál az arcom különböző
pontjaira.
-
Nem
is tudod, hogy mennyire hálás vagyok, hogy itt vagy velem. Nélküled nem tudnám végigcsinálni
– suttogom, és az arcára teszem a tenyeremet.
Lucas a hátamra fordít, és az
oldalamhoz húzódva fölém helyezkedik. A karjára támaszkodik, hogy a szemembe
tudjon nézni.
-
Effie,
erősebb vagy, mint azt gondolnád. Korábban is túlélted, és most is így lesz. Higgy
magadban.
Nem hagyja, hogy válaszoljak
neki, azonnal a számra tapasztja az ajkait. Ahogy a nyelve a számba siklik, a
meleg tenyere a csípőmről a hasamra simul. A jóleső érzéstől felsóhajtok, és
remegve engedem ki a levegőt. Összerezzenek, amikor a szája a nyakamra kúszik. Az
izmaim akaratlanul is megfeszülnek, és az ujjaim a karjára szorulnak. Megint
kapkodni kezdem a levegőt. Lucas elhúzódik tőlem, hogy rám nézhessen.
-
Emlékszel?
Azért érek hozzád, hogy örömet okozzak neked, mert szeretlek. – A szavaitól
ismét ellazulok. – Bízol bennem, bébi? – kérdezi gyengéden, mire kinyitom a
szememet, hogy rá tudjak nézni.
-
Mindennél
jobban – suttogom, és felemelem a fejemet, hogy megcsókolhassam. – Tetszik,
hogy így szólítasz – sóhajtom a csókunkba. Érzem, hogy Lucas elmosolyodik.
A keze lassan lecsúszik az
oldalamon. Mivel nincs rajtam melltartó, az ujjai végigsimítanak a mellem
szélén. Szaggatottan sóhajtozok, ahogy a tenyerét a combom belső felére
csúsztatja, hogy szétnyissa a lábaimat. Rám hengeredik, a lábait az enyémek
közé fekteti, így az ágyékunk egymáshoz préselődik. Belenyöszörgök a csókunkba
a hihetetlen érzéstől, ami végigfut rajtam. Amikor a keze végigsimít a
nyakamon, nem rándulok össze, és nem gondolok a rossz dolgokra, mert bízom
benne. Azért ér hozzám, mert szeret.
Leveszi rólam a pólómat, és
amikor visszaereszkedik rám, végigsimítja az orrát az enyém mellett. Ellazulok,
ahogy végigcsókolja a mellemet és a hasamat. Hagyom, hogy a keze és tekintete
bejárja a testemet. Jóleső nyöszörgéssel jelzem, hogy mennyire jó, és hogy
mennyire élvezem azt, amit velem csinál. A hátát simogatom, és amikor a
csípőjére simítom a tenyerem jólesően sóhajt fel. Elraktározom az emlékezetembe
ezt a pontot, hogy tudjam, szereti, ha ott érintem meg. Szenvedéllyel csókol
meg újra. Az arcomat simogatja, ahogy egymás szemébe mélyedünk. Nem akarom
többé lehunyni a szemem és elbújni előle. Látni akarom, hogy mennyire
szerelmesen néz rám, és azt akarom, hogy rajtam is lássa, mennyire szeretem őt.
Vágyakozva néz rám, miközben
kihúzza az éjjeliszekrényének a fiókját. Az óvszer zacskójának zörgése
izgatottá tesz. Vajon most is fájni fog? Nem hagyom, hogy a félelmem felülkerekedjen
rajtam. Csak érezni akarom azt, amit az első alkalommal. Akarom, hogy az enyém
legyen, és hogy én az övé lehessek.
-
Szeretlek
– súgja az ajkaim közé, ahogy a combjaimat szétfeszítve a lábaim közé
helyezkedik.
A csípőmre szorítja a kezét,
közben az ajkát az enyémhez préseli. Élesen beszívom a szájából kiáramló
levegőt, amikor határozottan belém hatol. A felvillanó fájdalom szinte azonnal
gyönyörbe csap át. Mindketten jólesően sóhajtunk fel. A nyakhajlatomra szorítja
a száját, ahogy lassan mozogni kezd. A vállába kapaszkodva követem a mozdulatait.
Erősebben markol a combomba, és feljebb húzza a lábamat a csípőjén. A fejemet
hátrafeszítve hagyom, hogy a nyakamra szorítsa a száját, és gyengéden beszívja
a bőrömet. A csókjainkkal próbáljuk megvigasztalni a másikat. El akarom venni
az évek óta érzett fájdalmát amiatt, amit Reed a nővérével tett, és tudom, hogy
ő is feledtetni akarja velem a fájdalmas múltamat. Összefűzi először az egyik,
majd a másik kezemen is az ujjainkat, és a fejem fölé szorítja mindkét karomat.
Egy pillanatra sem engedi el a tekintetemet. A szemeiben ott van benne minden,
amire valaha is szükségem lehet. A bizalom, az őszinteség és az örökké tartó
szerelme. Attól, ahogy rám néz, annyira kívánatosnak érzem magam. Sosem
gondoltam korábban, hogy valaki képes lesz ezt éreztetni velem. Tudom, hogy mindennél
fontosabb vagyok neki, ahogy ő is nekem. Könnyek lepik el a szememet, mire szenvedélyesen
az ajkai után kapok. Bízom benne, és ezt a csókommal akarom bizonyítani neki.
Megszorítja az összekulcsolt
kezünket, és a korábbi óvatoskodásának nyoma sincs, amikor tétovázás nélkül,
hevesen belém furakszik. Az éjszaka csendjét fojtott nyögések és az ágy ritmikus
nyikorgása tölti meg. Lucas nem áll meg egy pillanatra sem, erősen löki felém a
csípőjét, minden egyes mozdulatával teljesen kitölt. Képtelen vagyok
kontrollálni magamat, artikulálatlanul nyöszörgöm. Elengedi a kezemet, és a
testem alá fúrja a karját, hogy még szorosabban ölelhessen magához. A hajába
markolok, a másik kezemmel pedig a korábbi érzékeny ponton kezdem simogatni. A
teste remegni kezd, élvezem, hogy én is örömet tudok okozni neki. Átkarolom a
lábammal a derekát, mire a keze a csípőmbe markol, ahogy megpróbál még közelebb
húzni magához. A szemhéjai lecsukódnak, a teste megremeg, ahogy a
nyakhajlatomhoz csuklik a feje. A teste lassan elernyedve rám nehezedik, érzem
a mellkasában doboló szívét. Felemeli a fejét, és óvatosan, mégis szenvedélyesen
csókol meg újra. Legördül rólam, és mellém fekszik. Levegőt is alig kapok,
amikor az oldalamra fordít, és a mellkasát a hátamhoz préseli. Eltűri a hajamat
a nyakamból, és a fülem mögötti érzékeny részt kezdi csókolgatni, miközben a
csípőmbe markolva belém csúszik. Lassan mozog, majd egyre gyorsabban. Addig
ringatózunk, míg a párnába markolva fel nem kiáltok a gyönyörtől.
Fáradtan ernyedek el a
karjaiban. Lucas maga felé fordít, az egyik karját a fejem alá, a másikat pedig
a csípőmre teszi. Finoman simogatja az oldalamat, amíg a nap fel nem kel. Akárhogy
küzdök, a kimerültségtől egyre nehezebbé válik nyitva tartani a szememet, majd a
kialvatlanság urrá lesz rajtam, és édes, álomtalan álomba merülök.
~
Arra ébredek, hogy csörög a
telefonom. Felveszem az éjjeliszekrényről, de a képernyője sötét marad. Rájövök,
hogy nem is engem hívnak. Lucas telefonja a tegnap szanaszét hagyott ruháinkon
hever, és J. J. képe villog a képernyőjén. Félig kihajolok az ágyból, hogy fel
tudjam venni a földről. Odaadom Lucas kezébe, aki mérgesen morogva megérinti a
képernyőt, majd a karjával eltakarja a szemét. Visszabújok az oldalához, és
lehunyom a szememet.
-
Minden
rendben. Itt van nálam. – J. J. mély, morgó hangját hallom beszélni a másik
oldalon, de a szavai kivehetetlenek. Biztosan aggódott már értem, a tegnapi
megmagyarázatlan eltűnésem miatt. – Még nem tudja. – Lucas elveszi a karom a
mellkasáról, és felül. A mellemre húzom a takarót, és aggódva követem a
mozdulatát. – Nem, nem kell. Később beugrom érte. Oké, akkor később. – Ezzel
leteszi a telefont. A mellkasomhoz szorítom a takarót, és várom, hogy felém
forduljon, de nem teszi.
-
Valami
baj van? – töröm meg a feszült csendet.
-
Nem,
nincs. Vagyis, talán – motyogja.
-
Ezt
hogy érted? – Felém fordul, aztán gyengéden elmosolyodik, ahogy rám néz.
-
Annyiszor
elképzeltem már, hogy egy nap majd melletted ébredek fel. – A hajamat finoman a
fülem mögé tűri. Felsóhajtok ettől a gyengéd gesztustól. – Gyönyörű vagy, bébi.
– Most már tudom, hogyan érezheti magát, ha a keresztnevén szólítom. Szégyenlősen
elmosolyodom, de rájövök, hogy Lucas tudatosan használja ezt a becenevet, csak
mert ki akar térni a korábbi kérdésem elől.
-
Miért
kell J. J.-hez átmenned? – kérdezem.
-
Mert
nála vannak a cuccaim. - Értetlenül nézek rá, várom, hogy folytassa. – Míg
külön voltunk, apám felmondta az albérletemet.
-
Hogy
mi? – kiáltok fel megütközve.
-
Egyszerűen
már nem fizeti tovább – mondja, és megrántja a vállát, mintha nem is lenne
olyan nagy dolog.
-
És
Mrs. Wyndham csak úgy ki fog rakni? – kérdezem enyhén felháborodva.
-
Nem,
de nem várhatom el tőle, hogy ingyen itt lakhassak egész nyáron. Tudom, hogy
szüksége van arra a kis plusz bevételre.
-
És J.
J.-nél fogsz lakni, azért vannak ott a cuccaid?– kérdezem aggódva.
-
Nem.
Vagyis… egy ideig igen – válaszolja, és felveszi az alsónadrágját a földről,
magára rántja, és elkezdi szedegetni a ruháit a földről.
-
Egy
ideig? – kérdezem, de válasz helyett eltűnik a fürdőben. Felmarkolom a földről
az ingjét, és összefogva magam előtt gyorsan utána sietek.
-
Lucas?
Kinél fogsz lakni? – A viselkedése miatt a legrosszabbra kezdek gondolni.
Lehet, hogy Ashley-hez költözik? Nem, ez őrültség.
-
De ne
akadj ki, rendben? – mondja aggódva. Hezitálva bólintok, de a lábam remegni
kezdett. – Visszamegyek anyához, Angliába.
-
Mi…
micsoda? – Szinte érzem, ahogy a fejemből kimegy a vér. Hátrálni kezdek, amíg a
hideg csempének nem ütközik a hátam.
-
Effie!
Effie, nyugodj meg. Még itt vagyok – mondja, és elém lépve az arcomra teszi a
tenyerét. – Csak a nyárról van szó. És már van egy tervem arra, hogyan lehetünk
együtt.
-
Terved?
– kérdezem sírástól remegő hangon, és az arcomra pottyan egy könnycsepp.
-
Ne
sírj – kéri gyengéden, és megcsókolja a homlokom. – Azt akarom, hogy velem
gyere. Legalábbis néhány hétre.
-
Nem
érted, Lucas. George biztosan nem fog elengedni, miután elmondom neki az
igazságot Reedről és a rendőrségről. Örülhetek, ha nem küld zárdába az életem
hátralévő részére. – Lucas beharapja a
száját, de így sem tudja elrejteni a mosolygását, amit a szavaim váltottak ki
belőle.
-
Hidd
el, csapnivaló apáca lennél – mondja viccesen, és végignéz a testemen. A fehér
ingje épp csak eltakarja a fenekemet.
Durcásan elfordítom a
fejemet, és hagyom, hogy a hajam eltakarja az arcomat.
-
Gyere
ide – kéri, és átöleli a testemet. A tenyere meleg a hátamon, ami jólesik,
mégis továbbra is összekulcsolva tartom a kezemet a mellkasom előtt. - Biztos
vagyok benne, hogy George megértő lesz majd veled, és tudni fogja, hogy mennyit
jelentene neked, ha velem jöhetnél Angliába. Kérlek, bízz az ítélőképességében.
Különben is, még egy egész hónap hátra van a suliból. Ne számít, hogy a nyarat
együtt töltjük-e, vagy hogy holnap együtt lehetünk-e, mert még előttünk van az
egész életünk. A „boldogan éltek még meg nem” még csak most kezdődik.
Nem akarok megint sírni,
inkább leeresztem az inget szorongató kezemet, és átölelem Lucas nyakát. Az,
hogy örökre velem akar lenni, elég ahhoz, hogy ne aggódjam túl a dolgot.
Közösen zuhanyozunk le és mossuk
meg a fogunkat. Megszárítom a hajam és az övét is. Közben mentolos csókokat
váltunk, és minden alkalmat megragadunk, hogy a másikhoz érjünk. Élvezem ennek
az új világnak a felfedezését, ahol csak ő van és én. Minden együtt töltött
pillanat felér egy csodával. Nem sietünk, komótosan öltöztetjük fel a másikat.
Az ujjai végigsiklanak a hátamon, ahogy felhúzza a ruhámon a cipzárt.
Megfordulok, és rámosolygok.
-
Tetszik
így a hajad – mondom, és belefúrom a kezem, mert megtehetem. Akárhányszor csak
akarom, megérinthetem.
-
Szeretlek
– súgja a fülembe. - Azt akarom, hogy tudd, hogy nekem ez elég. Az, hogy
szerethetlek, nekem elég.
~
Együtt megyünk át J. J.-hez.
Amikor kinyitja az ajtót, őszinte mosoly terül el az arcán, amint a tekintete
az összekulcsolt kezünkre téved. Boldogan húz mackós ölelésébe, amitől alig
kapok levegőt. Könnyek szöknek a szemembe, amikor ő és Lucas úgy ölelkeznek
össze, mint két rég nem látott testvér.
-
Király,
hogy megint együtt vagytok – mondja Lucasnak, és úgy meglapogatja a hátát, hogy
attól fájdalmasan nyöszörög. – Örülök, hogy megint a régi önmagad vagy – fordul
felém.
-
Én is
– mondom mosolyogva.
-
Bailey
szörnyű társaság volt. A leggonoszabb csapatkapitány. – Még hangosabban kezdek nevetni, amikor
Lucas játékosan belebokszol J. J. vállába.
A hangos nevetgélésünkre
Carol bújik elő a konyhából, és anyáskodón megölelget mindkettőnket. A
legnagyobb meglepetés mégis akkor ér, amikor Mr. Williams is csatlakozik
hozzánk, és habár ő jóval visszafogottabban ünnepel, a kezét Carol derekára
simítja, és megcsókolja az arcát. J. J.-re kapom a szememet, aki boldogan nézi
a szüleit. Úgy látszik, nem csak Lucas és én találtunk újra egymásra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése