Hihetetlen, de már egy hét
is eltelt az esésem óta. A bordáim egészen rendbe jöttek, a lila foltok
elhalványultak, és a levegővétel sem szúr már annyira. A fejem viszont nincs
túl jól. Vagyis hol jobb, hol rosszabb. Tegnap majdnem behánytam a lánymosdóban,
mert szédülni kezdtem a második óra után. A fiúk úgy kezelnek, mint egy hímes
tojást, amivel kezdenek az idegeimre menni.
Az MRI vizsgálat, amire
Dr. Noake hívott vissza, nem mutatott ki semmi rendelleneset, hála az égnek.
George épp eleget aggódott már miattam, nem akartam, hogy ennél többet kelljen
elviselnie. Mégis, azóta a folytonos aggodalmaskodásával lassan ő is az agyamra
megy. Tudom, hogy csak félt, de most nem tizenegy vagyok, mint a múltkor.
Reggel úgy kellett kilökdösnöm őket a házból Julie-val. Megszoktam már, hogy
hétvégén sokszor elutaznak, hol a meccsek, hol egyéb teendők miatt, és attól,
hogy egy kicsit bevertem a fejemet, még tudok magamra vigyázni.
Amikor elmondtam a rögbi
csapatnak, hogy egy ideig nem játszhatok, mind nagyon csüggedtek voltak. Úgy
érzem, cserbenhagytam őket. Ha nem hagytam volna elterelni a figyelmemet, ez
nem történt volna meg, de erről hallgatok, mert még csak az kéne, hogy Bailey
rájöjjön, és lelkiismeret furdalást keltsen benne a dolog.
A suliban szolidaritásból vagy
mit tudom én, miért, de senki nem mer beszólni az Elice indította pletyka
miatt, legalábbis személyesen nem. Azért a szekrényem minden reggelre tele van
papírfecnikkel, de az nem érdekel különösebben.
Ma délután kint voltam a
srácok meccsén. Úgy volt, hogy utána az alagsorunkban filmezünk, de Bailey-nek
az apja elrendelte, hogy át kell mennie hozzá, mert beszélni akar vele, J. J.
pedig Cassie-vel úgy döntött, kihasználják az alkalmat, és elmentek kettesben
vacsizni, így egyedül hazajöttem. A hangos zene miatt csak megfájdulna a fejem,
és a doki szerint amúgy is pihennem kell, így nem is bánom, hogy itthon
tölthetem a péntek estémet.
Megnézem a kedvenc krimi
sorozatom legújabb részét, és mire vége lesz, már majdnem tizenegy óra van.
Felmegyek az emeletre, és lefekvéshez kezdek készülődni. Már épp kezdeném
levenni a ruháimat, amikor a telefonom rezegni kezd az éjjeli szekrényemen.
Bailey neve jelenik meg a kijelzőn. Nem jellemző rá, hogy ilyen későn hívjon,
ezért aggódni kezdek. Remélem nincs semmi baja.
-
Effie? Effie, gyere ide Bailey-hez!
Baj van!
A bejövő hívás Bailey
telefonjáról érkezett, de nem ő beszél a másik oldalon, hanem meglepetésemre J.
J.. Hogy került egyáltalán Bailey társaságába? Meg sem tudok szólalni, mert
zörgést hallok, majd Parker kiabál bele a telefonba a háttérből.
-
Effie? …gyere ide… mert…
vészhelyzet Bailey-vel… – A vonal nagyon recseg, alig értek néhány szót abból,
amit mondott.
-
J. J., mi történt? – kérdezem
szinte hisztérikusan.
-
Szüksége van rád… - kiabálja J.
J., majd a vonal váratlanul megszakad.
Visszarángatom magamra a pólómat, és őrültek módjára szaladok
le a földszintre. Felkapom a kulcsokat az ajtó melletti asztalról, és bevágódom
a kocsimba. Jócskán a sebességhatár felett hajtok Bailey lakásához. A szívem
annyira zakatol, hogy alig kapok levegőt.
Kiugrom az
autóból, és már a lépcső felénél járok, amikor eszembe jut lezárni az ajtókat.
A tenyeremmel verem Bailey ajtaját, ami szinte azonnal ki is nyílik. Parker áll
meglepetten az ajtóban. Szinte félrelököm szegényt, majd berohanok a kicsiny
lakásba. J. J. a nappaliban ül a mini kanapén, és a tenyerébe hajtja a fejét,
de elsőre úgy tűnik, semmi baja.
-
Hol van Bailey? Valami baja
történt? – kérdezem idegesen. Nagyon közel állok hozzá, hogy elsírjam magam.
Mielőtt bárki válaszolhatna a kérdésemre, kinyílik a
fürdőajtó, és Bailey gyakorlatilag beesik a nappali közepére. Parker elkapja,
mielőtt orra zúgna, és az ajtófélfának támasztja az ernyedt testét. J. J.
feláll, de látom, hogy megtántorodik. Részegek. Mind a ketten részegek. Megint
zihálni kezdek, de most már a dühtől.
-
Azt mondtad, baj van! – kiabálok
J. J.-re. – Nem pedig azt, hogy be vagytok rúgva! Miért mondtátok azt, hogy
vészhelyzet van? – kérdezem hisztérikusan.
-
Ne haragudj – szólal meg Parker a
két srác helyett –, de próbáltam szólni, hogy nincs gond.
-
Rossz volt a vonal, alig értettem
valamit. Mi folyik itt?
Senki nem válaszol a kérdésemre. J. J. látszólag alig áll
a lábán, Parker pedig azzal van elfoglalva, hogy nagy nehezen beráncigálja
Bailey-t a nappaliba, majd a kanapé előtt a földre ülteti. Bailey hátrahajtja a
fejét, és magában nevet.
-
Hogy mekkora egy SEGGFEJ –
dünnyögi erős brit, sőt leginkább liverpooli akcentussal, így Parker csak
értetlenül áll felette.
Mérges vagyok, de
azért megnyugszom, hogy legalább még élnek.
-
Az apja elveszi azt a luvnyát –
egészíti ki akadozó nyelvel J. J., majd egy hatalmasat csuklik, és visszahuppan
a kanapéra. Hátrahajtja a fejét, és lecsukja a szemét.
-
És ezért ennyire berúgtatok? Mert
az apja újraházasodik?
-
Meg… megölöm!– harciaskodik Bailey,
de alig tudja kiejteni a szavakat.
-
Jól mondod, öregem! – harsogja J.
J., a szemei csukva, a kezével a levegőbe üt, tovább lelkesítve barátját.
-
Elég ebből. Nem ölünk meg senkit
sem! – szólok rájuk.
Odalépek Bailey-hez, és letérdelek elé. Megfogom az
állát, és felemelem a fejét ebből a kitekert helyzetből. Kinyitja a szemét, a
tekintete ködös, de elmosolyodik, amikor meglát.
-
Effie – suttogja álmodozó hangon.
-
Mennyit ittatok? – kérdezem
rosszallóan, de ő csak elragadtatottan néz rám.
Felállok, és Parkerhez fordulok.
-
Mi történt velük?
-
Nem igazán tudom – válaszolja. - J.
J. felhívott, hogy vegyem fel őket, mert annyira berúgtak, hogy egyikük sem
tudott volna vezetni. Bailey végig azt mondogatta, hogy hívjalak fel.
Parker persze túl jószívű ahhoz, hogy nemet mondjon egy
ilyen helyzetben a barátainak, erre most meg belevonták szegényt a részeg
dorbézolásukba.
-
Ezt nem is hiszem el. Miért
csináltad ezt? Miért rúgtatok be ennyire? – kérdezem Bailey-től, de nem úgy
tűnik, mint aki felfogta, hogy hozzá intéztem a kérdésemet.
-
Azapám egy… seggggfej! – Bailey a
nyomaték kedvéért felemeli a kezét, és azzal hadonászik, aztán elneveti magát.
Visszatérdelek mellé, és lefogom a kezét, próbálom
megnyugtatni, nem sok sikerrel. Egy pillanattal később Cassie robban be a már
amúgy is nyitott ajtón.
-
Azt mondtad, mindjárt hazaértek!
Ez órákkal ezelőtt volt! – kiabálja mérgesen, magából kikelve ez az apró lány, a
dühtől a copfba fogott vörösesbarna haja szanaszét áll. Eléggé úgy tűnik, az
ágyból rángatták ki szegényt. J. J. felkapja a fejét, és úgy néz Cassie-re,
mintha nem lenne igazi. – Effie, téged is iderángattak? J. J.! – szól rá a
barátjára felháborodottan, majd hozzám lép és megölel.
Meg sem várja, hogy válaszoljak, mert amikor észreveszi
mögöttem a földön heverő Bailey-t, J. J. felé fordul, és ismét neki címezi a dühös
szavait.
-
Azt mondtad elmentek dumálni, nem
pedig azt, hogy leisszátok magatokat. Te ezt nevezed segítségnek?
-
Cassie, szerelmem, gyere ide
hozzám – mondja J. J. álmodozó hangon, és Cassie felé nyújtja a karját. Ő sem
tűnik éppen beszámíthatónak.
-
Egyáltalán hogy jöttetek el
ideáig? – kérdezi Cassie. Egyiküknek sem tűnik fel, hogy teljesen elbeszélnek
egymás mellett.
-
Engem hívtak fel – lép közbe
Parker.
-
A mamád ki fog akadni, ha így mész
haza ma este Jayden Joseph Williams!
-
Cass, figyelj – lépek oda hozzá. –
George és Julie nincsenek otthon, vidd át hozzám. Majd írok Mrs. Williamsnek,
hogy nálam maradt éjszakára, így nem fog aggódni.
-
Biztos, Effie? – kérdezi aggódva.
-
Persze, addig én megpróbálom
kijózanítani Bailey-t.
-
Ez rendes tőled, Effie. Köszönöm –
mondja, és magához ölel. Cassie közvetlensége meglep, de azt eddig is tudtam
róla, hogy mennyire jószívű tud lenni.
-
Elvinnéd őket? – kérdezem Parkert,
aki bólint, és felhúzza J. J.-t a kanapéról.
Mindhárman kellünk ahhoz, hogy J. J. súlyos végtagjait
begyömöszöljük a kocsi hátsó ülésére. Végignézem, ahogy elhajtanak a sötét
éjszakában, majd rájövök, hogy Bailey-t percekig totál magára hagytam, így
visszasietek a lakásba. Már a lépcső felénél látom, hogy már nem ül a kanapé
előtt a földön. Az utolsó pár lépcsőfokot futva teszem meg.
-
Lucas? – kiáltok be, ahogy kilököm
az ajtót. – Lucas?!
A konyhában áll, és épp meghúz egy üveget, amiben
átlátszó folyadék van.
-
Lucas, te meg mit csinálsz?!
Bevágom magam mögött az ajtót, és odarohanok hozzá, de ő
csak értetlenül néz rám.
-
Sosem hívsz így – mondja
rekedtesen az erős alkoholtól.
Kikapom a kezéből az üveget. Beleszagolok, de azonnal
kiráz a hideg az ital émelyítő szagától. Kiöntöm a mosogatóba a tartalmát.
-
Héééé - Bailey ellenkezni akar, de
már tényleg alig áll a lábán, így eltolom magamtól és az alkoholos üvegtől.
-
Nem ihatsz többet! Már így is épp
eléggé felöntöttél a garatra. Miért tartasz itthon egyáltalán vodkát?
-
Arra az esetre, ha ünnepelni
támadna kedvem – mondja szarkasztikusan.
Odalépek hozzá, az arcára teszem a kezem, és kisimogatom
a haját a homlokából. Tiszta izzadt a bőre, a piszkos szőke haja a homlokára
tapad.
-
Részeg vagyok! – mondja, és fájdalmasan
nyöszörög, miközben a tenyeremhez simítja az arcát.
-
Ülj le, hozok neked vizet – kérem,
erre fogja magát, és gyakorlatilag lecsúszik a konyhaszekrény elé a földre.
Kifolyatom a vizet, hogy jó hideg legyen, és félig
megtöltök egy poharat. Leguggolok elé, és a kezébe adom az italt. Próbálja a
szájába önteni, de nagy része végigcsorog az állán, amitől a pólója átázik.
-
Jézusom, mennyit ittál? –
kérdezem, és elveszem tőle a poharat. Bailey nem szól semmit, csak bánatosan
lehajtja a fejét. Ismét a pohár után akar nyúlni, de mivel a motoros képességei
nincsenek éppen az irányítása alatt, így feldönti a kezével a poharat, mire az
egész kiömlik a padlóra.
-
Jaj ne, Effie, sajnálom! – A
kezével szétkeni a vízfoltot, mintha ezzel bármit is segítene a dolgon.
Teljesen kétségbeesetten viselkedik, és sejtem, hogy ez
nem a kiömlött víz miatt van.
-
Hagyd. - Lefogom a kezét, és leülök
mellé a földre, mire a fejét a vállamra hajtja.
-
Jó, hogy itt vagy – motyogja maga
elé.
Legalább negyed órán át ülünk így néma csendben. Amikor
már épp kezdem azt hinni, elaludt a vállamon, akkor végre felemeli a fejét. Az
arca már nem olyan holt sápadt, mint korábban, de így is kótyagosan néz maga
elé.
-
Jó, hogy itt vagy – motyogja ismét,
aztán fáradtan felsóhajt. –Elveszi azt a… azt a… – mérgesen kifújja a levegőt, a
konyhaszekrénynek dönti a fejét, és beletúr a hajába. Megdörzsöli az arcát és a
szemét, mintha így akarna kijózanodni. Legalább próbálkozik.
-
Kérsz még vizet? – kérdezem, de
Bailey nem válaszol, csak némán, elgondolkozva bámul maga elé.
-
Az előbb Lucasnak hívtál. Miért? –
kérdezi váratlanul.
-
Nem tudom – mondom őszintén. –
Biztos véletlenül.
-
Tetszik, ahogy kimondod… a száddal
– súgja, és felém fordítja a fejét. Zavarba jövök a a szavaitól, ezért
elfordulok, és köhintek párat.
-
Ezért hívott át magához apád, hogy
elmondja, elveszi azt a nőt?
-
Nem, helyette inkább telefonon
közölte a dolgot a gyáva, azért mentem oda, hogy kérdőre vonjam.
-
Mit csináltál? – kérdezem aggódva.
-
Semmit. Kiabáltunk egymással.
Annyira elegem van már belőle... – sóhajtja fáradtan.
-
Bailey, úgy sajnálom.
Felé fordulok, mire ő is rám néz. Ismét zavarba jövök
attól, ahogy rám bámul, ezért felpattanok a földről.
-
Kérsz még vizet? Ki kell józanodnod
kicsit, különben holnap nagyon rosszul leszel. – Idegesen felkapom a poharat,
és megint a csaphoz lépek.
Hallom, hogy
Bailey zörög, ahogy felkel a földről. Felém csoszog, és megáll közvetlenül mögöttem.
Nem merek megfordulni, mert érzem, hogy túl közel van hozzám. A kezét az enyém
mellé teszi a pulton. A hosszú ujjait figyelem, amik most is széntől
maszatosak.
-
Effie? – súgja a nevemet. Érzem a
hangsúlyából, hogy azt akarja, nézzek rá.
-
Hm? – kérdezem még mindig könnyed
hangon, pedig a szívem majd kiugrik a helyéről.
-
Azért hívtál Lucasnak, mert
kedvelsz engem? – Nem értem miért kérdezi ezt, és miért így?
-
Persze, hogy kedvellek – nevetem
el magam zavartan. Elzárom a csapot, és megfordulok. – Hiszen állandóan együtt
lógunk.
-
Úgy értem… - Nem fejezi be a
mondatot, de amikor el akarok lépni tőle, megfogja a karomat, és visszahúz. -
Fontos vagy nekem – suttogja, és a tekintetemet keresi.
Igyekszem nem rá nézni, mert fogalmam sincs, hogy mit
mondhatnék, pedig általában mindenről van véleményem. Bailey totál be van
rúgva, a kék szemei fátyolosan csillognak, nem is tudja, miket beszél, a szívem
mégis irtóra ver a mellkasomban.
-
Te mindig itt vagy velem – mondja,
és az ujjait hozzáérinti az enyémekhez, ami a testem mellett lóg, és
megsimogatja az ujjbegyeimet. Jóleső bizsergés fut át rajtam.
A másik kezemben még mindig magam előtt tartom a
vizespoharat, ami így kettőnk között lebeg a levegőben, pont, mint Bailey
szavai. Megfogja a poharat, és kiveszi a kezemből, majd hangos koccanással
lerakja mellénk a konyhapultra. Az ujjai - amikkel eddig az enyémet simogatta -
felsiklanak a karomon, amitől libabőrös leszek. Bailey maga felé kezd húzni, és
a szabad kezét a hajamba csúsztatja. Az ajkaink egymásnak préselődnek, ahogy
váratlanul magához ránt. A mellkasunk egymásnak feszül, mire élesen beszívom a
levegőt. Az egész olyan váratlanul történik, hogy egy kis ideig fel sem fogom,
hogy Bailey épp a számra tapasztja az övét. Kipattannak a szemeim, gyorsan
megszakítom a csókot azzal, hogy elrántom a fejem.
-
Ezt nem szabadna… - mondom
rekedten, de nem tudom befejezni a magyarázatot, mert valaki a kilincset kezdi
rángatni.
Az ajtó felé kapom a fejemet, mire az kivágódik, és Ashley robban be a
lakásba, amikor Bailey a vállamra teszi a kezét, előregörnyed, és gyakorlatilag
lehány.
Mintha Bailey részeg vallomása, a csók és a hányás nem
lenne így is épp elég egy estére, akkor itt van még nekem Ashley is, aki olyan
utálkozva néz rám, hogy legszívesebben kirohannék a lakásból. Hirtelen úgy érzem magam, mint egy kisgyerek,
akit rajtakaptak valami csínytevésen. Ashley magassarkú cipője kopog a
fapadlón, ahogy odaszalad Bailey-hez. Undorodva átlép a hányáson, és leguggol
Bailey elé, aki miután kidobta a taccsot, visszacsúszott a földre.
-
Itt vagyok, Baby! – simogatja meg
a haját.
-
Effie – nyöszörgi Bailey. Ashley
mérgesen néz rám, én meg elfordítom róla a fejem.
-
Ashley vagyok. Itt vagyok veled –
mondja neki gügyögve, aztán felém fordul. -
Inkább segíts bevinni a szobájába! – förmed rám.
Felrángatjuk Bailey-t a
földről, de alig bírunk vele. Ashley lába a magassarkújában folyton
kibicsaklik, mire szegény Bailey feje többször is lecsuklik a mellkasára.
Röhejes az egész, ahogy szegényt rángatjuk.
-
Melyik ajtó a rohadt hálószoba?! –
kérdezi Ashley dühösen leginkább csak magától, de ha akarnék, sem tudnék
válaszolni, mert közben elengedte Bailey-t, hogy kinyitogassa az ajtókat, így egyedül
kell megtartanom a súlyát. Ashley benyit a fürdőbe, aztán becsapja az ajtót, és
csak utána találja el a hálót. Nem lehet annyira ostoba, hogy elfelejtette,
melyik a hálószoba. Hacsak… a felismerés megdöbbent. Ashley még soha nem volt
Bailey lakásában.
Ashley végre kilöki a háló ajtaját, én pedig behúzom
Bailey-t, aki érthetetlenül motyog valamit. Nehézkesen leültetem az ágya
szélére, mire ő azonnal eldől. Szegény gyakorlatilag nincs is magánál, Ashley
mégis folyamatosan korholja, amiért ennyire berúgott. Már majdnem rászólok,
hogy fogja már be, de rájövök, hogy semmi jogom beleszólni, mit csinál a
pasijával. Itt én vagyok a harmadik kerék, és láthatólag felesleges
vagyok.
Ashley felém fordul, és mérges szemekkel méreget, így jobbnak
látom, ha magukra hagyom őket. Semmi keresnivalóm itt. Elköszönök, mire Ashley
válaszul csak mogorván odavakkant valamit, miközben az ágy szélén ül, és Bailey
izzadt haját simogatja. Amint kilépek a szobából, hangosan becsapja mögöttem az
ajtót, engem pedig körbevesz a végtelen csend. Percekig cseng a fülemben az
ajtó csapódása.
v
Reggel úgy érzem, egy szemhunyásnyit sem aludtam az
éjszaka. Állandóan újrajátszom magamban, ahogy Bailey megcsókolt. Össze vagyok
zavarodva. Nem tudom, mit gondoljak, hiszen nagyon részeg volt, és az ember
olyankor nem igazán beszámítható. Azt akarom, hogy ne legyen jelentősége, mert
Bailey-vel soha nem lehet több közöttünk barátságnál, hiszen barátnője van. Ő a
barátom, és az is marad, akármit is mondott. Másképp elveszíteném, és önző
módon szükségem van rá. Mert aztán elmegy, és eltűnik, mint a szüleim, és én
nem tudnám még egyszer átélni azt, amit akkor. Most az egyszer szinte remélem,
hogy igaz Julie elköteleződési teóriája.
Még csak reggel hat óra van, a nap csak éppen hogy
feldereng a távolban. A ház még teljesen üres, George és Julie majd csak este
jönnek haza. Felkelek, és futóruhát veszek fel. Tudom, hogy nem szabadna
futnom, de most nem foglalkozom az orvos utasításaival. Ki kell innen
szabadulnom, mert különben megőrülök. Felveszem a futócipőm, és olyan tempóban
kezdek szaladni, hogy mire leérek a pályára, kifulladva állok meg. Szúr az
oldalam, de figyelmen kívül hagyom, mert az agyam újra életre kel, és
gondolatok árasztják el a fejem, ezért tovább indulok a futballpálya szélén.
Addig futok, amíg a lábaim már nem bírnak el, és összehanyatlom a füvön.
Óráknak tűnő hosszú percekig fekszem mozdulatlanul, mereven és zsibbadtan.
Megfájdult a fejem, és minden egyes levegővételnél szúr az oldalam. A vizes
palackomért nyúlok, egyszerre kiiszom az egészet.
Feltápászkodom,
megrázom magam, aztán hazamegyek, és összeszedem magam. Mert én mindig ilyen
voltam. A szüleim halála után is összeszedtem magam, akkor nem fogom hagyni,
hogy egy ilyen ostobaság földre vigyen.
v
Hétfőn Bailey nem jön iskolába. J. J. szerint egész
hétvégén ki volt ütve, és totál le van törve. Az óráink után a rögbi edzést
együtt nézzük végig J. J.-vel. Örülök, hogy itt van velem, mert nélküle sokkal
nehezebb lenne átvészelnem, hogy csak a pálya széléről nézhetem a csapattársaimat.
Hogy felvidítson, meghív Peep kajáldájába egy csavaros fagyira.
Mire hazaérek, odakint már besötétedett. George és Julie
már elmentek a szokásos havi egyszeri randi-vacsijukra, így a házat üresen
találom. Hiába a fagyi, még nem is vacsoráztam, így azonnal a konyha felé
veszem az irányt. A mikrón egy cetlit találok.
„ Vacsi a mikróban, a kedvenced. Jó étvágyat hozzá! Szeretünk: J. &
G.”
Elmosolyodom a kedves üzeneten, és eltekerem az időzítőt. Amikor jónak
ítélem meg a hőmérsékletét, tányérra pakolom a lasagne-t, és letelepszem a kanapéra.
Csak akkor szoktam itt fent tévézni, ha a többiek nincsenek itthon. Megfújom az
első falatot, és a számhoz emelem a villámat, amikor valaki kopogtat az
ajtónkon. Hátrahajolok, és ekkor meglátom a kristályablakon keresztül az
elmosódott alakot. Szóval akkor nem csak képzeltem a dolgot, hanem tényleg
valaki áll az ajtóban. Leteszem magam mellé a tányéromat, és kinyitom az ajtót.
Legnagyobb meglepetésemre Bailey az. Épp az utca felé néz, a keze a zsebében, a
leejtett vállai letört lelkivilágáról tanúskodnak. Amikor hallja, hogy kinyílt
az ajtó, megfordul, és csüggedten felém csoszog. Megáll a lábtörlőn, és
egyenesen a szemembe néz. Nem gondolkoztam azon, hogy milyen lesz újra látni,
miután szombaton részegen megcsókolt, de a szívem olyan indulóba kezd, hogy kis
híján elájulok. Végignézek rajta, a pólója gyűrött, az arca pedig olyan, mint a
tej, amit kinn felejtettek éjszakára.
-
Bailey, jól vagy? – kérdezem
aggodalmaskodva. – Gyere be! – Ellépek az ajtóból, ő pedig betámolyog.
Megáll a nappaliban a kanapé előtt, és az otthagyott
tányéromat nézi.
-
Ne haragudj, nem akartalak
megzavarni… - motyogja.
-
Dehogy zavarsz, csak épp
vacsoráztam. Csatlakozol? – Legnagyobb meglepetésemre bólint, mire beterelem a
konyhába.
Feltornássza magát a bárszékre, de úgy mozog, mint én az
első pár napban, miután hazaengedtek a kórházból. Tüzetesen végignézek rajta, de nem látom
sérülés jeleit. Melegítek neki az ételből, és leteszem elé a tányért és
evőeszközöket, mire hálásan néz rám.
-
Köszönöm.
Leülök mellé, és egy ideig csak figyelem, ahogy a
szájához emelgeti a villáját, majd én is enni kezdek. Evés közben nem szólunk
semmit, ami már alapjában véve is elég furcsa, de Bailey fáradt szemeit látva
arra fogom, hogy fáradt, és ezért nem akar beszélgetni. Nem akarok rákérdezni,
hogy mi is az oka, hogy átjött, mert már annak is örülök, hogy egyáltalán itt
van. Nem akarom, hogy bármi is megváltozzon közöttünk amiatt, ami péntek este
történt.
Lecsúszok a székről, és a hűtőhöz lépek, hogy elővegyek
egy-egy palack vizet magunknak.
-
Effie, ami péntek este történt… -
kezdi. Úgy érzem, arra várt, hogy elforduljak, hogy ne kelljen rám néznie, miközben
felhozza a témát.
-
Semmi gond, már amúgy is ráfért
egy mosás – mondom viccesen, miközben a hűtőben matatok, de közben azon aggódok,
nehogy felhozza a csók témát. Próbálok természetes maradni, hiszen egyelőre
abban sem vagyok biztos, emlékszik-e a dologra.
-
Mire? – néz rám kérdőn, amikor átnyújtom neki a
palackot.
-
A cipőmre… amit lehánytál… - Bennem
reked a zavart nevetés, amikor észreveszem, hogy Bailey kimereszti a szemét.
Valószínűleg ebből ő semmire nem emlékezett. Ez jó, nagyon jó. Akkor
remélhetőleg másra sem fog.
-
Lehányta… neee, jézusom, sajnálom!
-
Ne aggódj ezen – legyintek.
Bailey zavartan lesüti a szemét, és a villájával
piszkálgatja az ételét, miközben beszélni kezd.
-
És… más nem történt? - zavarban
van, látom rajta. Viszont a kérdése alapján tudom, hogy nem emlékszik semmire.
Majdnem kicsúszik belőlem egy megkönnyebbült sóhaj.
Ennek pontosan így kell lennie. Nem akarom, hogy
elromoljon közöttünk ez a barátság. Bailey-nek amúgy sincs semmi szüksége arra,
hogy tönkretegyem a kapcsolatát Ashley-vel, egy béna részeg csók miatt, és mert
azt mondta, hogy fontos vagyok neki, ami még érthető is, hiszen rengeteg időt
töltünk együtt. Van enélkül is épp elég gondja.
-
Csak felváltva szidtuk apádat,
amiért újraházasodik – mondom viccnek szánva a dolgot, de Bailey el sem
mosolyodik. - Ennyi… - Az eddig feszült válla kissé lejjebb ereszkedik.
-
Értem – válaszolja, de a hangja
csüggedt.
Kínos csend ereszkedik ránk.
-
Nem jöttél ma iskolába sem,
aggódtunk érted – mondom túlbuzgón, egyértelmű, hogy csak témát akarok váltani.
-
Találkozóm volt a Brown edzőjével.
Kijönnek megnézni az egyik meccsemet novemberben.
Hangosan leejtem a villámat döbbenetemben.
-
A borostyán ligás Brown egyetem
edzője? – kérdezem, és egyre szélesebb mosoly terül szét az arcomon. Bailey bólint.
– Az a Brown egyetem, ahova sport ösztöndíjért jelentkeztél?
-
Igen, ők. – Erre végre ő is elmosolyogja
magát. A szívem máris elolvadt tőle.
-
Gratulálok! – kiáltok fel, és a
nyakába vetem magam. - Annyira tudtam, hogy bekerülsz hozzájuk.
-
Még nem biztos semmi. Ez csak egy
játékmegfigyelő, semmi több – ellenkezik.
-
Az nem semmi, ha kijönnek a meccsedre,
tehát hallottak a szuper játékodról. És hülyék lennének nem bevenni a
programba.
-
Ez az ösztöndíj az egyetlen
esélyem, hogy megszabaduljak a szemét apámtól. – A hangja harciassá válik,
végre visszatért belé a küzdeni akarás.
-
Melyik meccsre jönnek ki?
-
Novemberben, amikor a Charleston
ellen játszunk.
-
Elmondod apádnak? – kérdezem, mire
kissé elkomorodik a tekintete. Megtörli a száját a szalvétájában, és a tányérjára
dobja mielőtt válaszol:
-
Nem tervezem.
-
Nem? Hogyan akarod egyáltalán
eltitkolni előle?
-
Könnyebb lesz, mint gondolnád –
válaszolja, mire kérdőn nézek rá. – Apám alig folyik bele a suli életébe, a
sporteseményeket még annál is inkább rühelli. Csak az edző fog tudni a
dologról, ő meg tudja, hogy milyen a kapcsolatunk. Amúgy meg apám utál mindent,
amit én szeretek, amíg valami haszna nincs belőle, így a focit egyenesen
gyűlöli.
Nem akarok sajnálkozónak tűnni, ezért hogy megmutassam,
számíthat rám, megfogom a kezét, és megszorítom, mire ő átfogja a kezemet, és
visszaszorítja azt.
-
Maradsz a meccsre? – kérdezem
mosolyogva.
-
Még mindig a titánoknak szurkolsz?
– kérdez vissza.
-
Még szép! - mondom, mire
megforgatja a szemét. - Tyler Ferguson kiváló csapatjátékos, és…
-
…tudom, tudom, halálosan jóképű –
fejezi be helyettem.
-
Remek irányító – javítom ki felháborodva,
és a vállába bokszolok, mire mindketten nevetésben törünk ki.
Persze nem vallanám be soha, hogy igaza van. Amúgy meg Ferguson
nagyon is hasonlít Bailey-re, amit szintén soha ki nem ejtenék a számon.
-
Ha van fagyi, maradok – mondja, és
próbálja visszatartani a nevetését. Örülök, hogy a szemei megint boldogan
csillognak, ahogy hangos nevetésben tör ki, amiért tettetett bosszankodással
megrázom a fejem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése