Kötődés - 23. fejezet

Arra ébredek, hogy a lábaim a behajlított póztól rettenetesen elgémberedtek. Próbálom kinyújtóztatni, de beleütközöm a kanapé karfájába. Ekkor rémlik fel, hogy Bailey kanapéján aludtam el. Óvatosan kinyitom a szemem, homályos tekintetem az ablakra téved. Nézem, ahogy a függöny résein keresztül áttörnek a nap sugarai, és a meztelen lábfejemet simogatják. Bailey feje teljesen hátrabukott, és a haja enyhén csiklandozza a hasamat, ami kilóg a toppom alól. Nyitott szájjal alszik, a kezei a földön, a teste mellett lógnak. Felveszem a földről a telefonom, és ránézek a kijelzőre. Öt perc múlva hét óra.

-            A fenébe, a fenébe! – kezdek szitkozódni hangosan. Felugrom, és meglökdösöm Bailey vállát. Még mindig a tegnapi véres pólója van rajta. A szemöldökcsontján lévő seb már varrosodni kezdett, de a szája sarka lilás és duzzadt a véraláfutástól.

Felkapja a fejét, zavartan körbenéz, mint aki nem tudja, hogy hol van, aztán rémülten felém fordítja a fejét.

-            Haza kell vinned! – sürgetem. - Nem késhetjük le a gépet! Nem késhetjük le! – hadarom rémülten.

-            A fenébe! – ugrik fel morogva.

A szemei be vannak vörösödve. Megdörzsöli, de aztán meg hunyorgatni kezd. Nem sokat tudok a kontaktlencséről, de nem lehet valami kényelmes abban aludni. Bailey berohan a hálóba.

-            Kate, ébredj! Hallod?! – kiabál rá a testvérére. – Mennem kell a gépre. Kulcs a helyén, hívlak, ha anyánál leszek. Zárd be az ajtót, amikor elmentek, érted? Esküszöm, hogy felnyomlak Grahamnél, ha arra jövök haza, hogy nyitva hagytad a lakást. Hallasz? – kérdezgeti felháborodva.

Hallom, hogy Kate szitkozódva válaszol valamit, de a hangja fátyolos a tegnapi dorbézolástól, így nem értem, hogy mit.

-            Ígérd már meg! – követeli Bailey.

-            Jól van bratyó, ígérem, hogy nem kefélünk az ágyadban! – kiált fel türelmetlenül Kate, mire
Bailey becsapja a háló ajtaját.

Szerencsétlenül toporgok a nappaliban, amíg Bailey összeszedi a holmiját. A hálóból elfojtott hangok szűrődnek csak ki, de alig néhány perc múlva a bőröndjével a kezében lép ki a szobából. Tiszta pólót és farmert vett magára, és feltette a szemüvegét is. Felkapom a kulcsát az ajtó melletti kis asztalról, és felé dobom, persze ügyesen el is kapja.

-            Szép volt! – dicsérem nevetve. - Csak le akartam csekkolni, hogy nem vakultál-e meg az éjszaka folyamán. – Bailey hangosan felnevet.

Beszállunk a kocsiba, és a sebességhatárral mit sem törődve, száguldunk a házunk felé. Kirontok az autóból, amikor Bailey leparkol a felhajtón. Hallom, hogy lezárja az autóját, aztán ő is rohan utánam.

-            Hol van a bőröndöd? – kérdezi lihegve, miközben a kulcsokkal vacakolok.

-            Nem pakoltam még be.

-            Micsoda?!

-            Reggel akartam elintézni – mondom kétségbeesetten.

-            Fenébe – motyogja maga elé. - Gyerünk, segítek! – sürget, és az emelet felé kezd tolni.

Kettesével szedem a fokokat a lépcsőn. A szobámba érve előkapom a bőröndöt a szekrényemből, és az ágyra dobom. Elkezdem beledobálni a ruháimat, próbálok a pulóverekért és meleg holmikért nyúlni a legfelső polcról. Kétlem, hogy december közepén szükségem lenne rövidnadrágra Londonban. Közben Bailey a komódomhoz lép, és oda sem merek nézni, amikor kihúzza a fehérneműs fiókomat. Egy pillanatra megáll a keze a levegőben, amikor rájön, mit is nyitott ki, de végül rezzenéstelen arccal veszi ki a bugyikat és melltartókat, aztán bedobálja azokat is a bőröndömbe.

-            Át kell öltöznöm – mondom sietve. – Menj addig ki!

-            Nincs most erre időnk, Eff. Esküszöm, nem nézek oda, csak csináld! – türelmetlenkedik.

Időm sincs mérlegelni a helyzetet. Bailey elfordul, és a bőröndömmel kezd babrálni. Leveszem a tegnapi hátnélküli felsőm, és ügyetlenkedve próbálom eltakarni a mellemet. Fél kézzel átbújtatom a karomat a melltartó egyik pántján, aztán eltakarom magam a másik kezemmel, és beleügyeskedem a karom a másik pántba is. Magamra szorítom az egészet, hogy hátul be tudjam csatolni. Hátrafordulok, mielőtt kigombolnám a nadrágomat, hogy leellenőrizzem, hogy Bailey biztosan nem lát-e, de még mindig nekem háttal térdel a földön.

-            Kell még valami? – kérdezi.

-            A futócipőm az íróasztalom alatt van. Dobd be, kérlek, azt is, mielőtt lezárod – kiáltom oda neki a vállam felett.

Amíg lefoglalja, hogy előhalássza az asztal alól a cipőmet, kihasználom az alkalmat, és leveszem a nadrágomat. Kigombolom, és kapkodva lehúzom a jobb lábamról, majd a szárára lépve rángatom ki belőle balt is, miközben másik nadrág és felső után matatok. Nem hiszem el, hogy ugyanabban a helyiségben vagyok egy szál alsóneműben, azzal az egyetlen sráccal, aki iránt képes vagyok gyengéd érzelmeket táplálni.  Mivel a melleim legalább már el lettek takarva, a farmerét nyúlok elsőként.

-            Hozom a cuccaid a fürdőből – hallom Bailey hangját, ahogy gyorsan eliszkol mögöttem.

Lehet, hogy nem néz rám közvetlenül, de biztos vagyok benne, hogy azért a szeme sarkából így is látja, hogy nincs rajtam gyakorlatilag semmi. Legszívesebben a fejemet a szekrényajtóhoz ütögetném kínomban, de a hiszti helyett inkább magamra rángatom a nadrágom. A fekete póló már a kezemben van, amikor Bailey hirtelen kiszól a fürdőből.

-            Öhm… Eff? Szükséged van valamire a második polcról? – Összehúzom a szemöldököm. Milyen második polcról beszél?

-            Csak hozd a… - Aztán hirtelen belém reked a szó.

A kislábujjam hegyétől a fejem búbjáig elvörösödöm, amikor rájövök, mi van a második polcon. Ott tárolom a tampont, és minden egyéb intim holmit.

-            Nem… épp… nem kell! – kiabálom vissza, a hangom közben kínosan megremeg.

Gyorsan magamra húzom a felsőmet, előrehajtom a fejem, és megrázom az ujjaimmal a hajamat. Bailey ekkor lép ki a fürdőből. Kerüljük egymás tekintetét. Szerintem ő sokkal inkább zavarban van attól, amit látott. 

-            Kész vagyok! – jelentem ki.

-            Bailey beleszórja a bőröndbe a fürdőből összeszedett holmimat, gyorsan lezárja, majd felkapja a földről, és kiiszkol a szobámból.

Felkapom a hátizsákom, azt legalább már előre összekészítettem a papírjaimmal. Még gyorsan ellenőrzöm, hogy minden lámpát leoltottunk-e, majd Bailey után rohanok. Beugrunk a kocsiba, és tíz perc múlva már fel is hajtunk a reptérre tartó autópályára.

-            Nem hiszem el, hogy elaludtunk – nyögöm fáradtan, és a kezemre hajtom a fejemet. Ez a reggeli rohanás nem esett éppen jól. Ránézek az órára, tíz perc múlva nyolc.

-            Ne aggódj, el fogjuk érni. Maximum negyedóra alatt kint leszünk. – Bailey hangja sokkal nyugodtam, mint az enyém.

Felé fordulok. Az arcán lévő verekedésnyomok egy kicsit sem néznek ki jól, így a nappali fényben még rosszabb, mint ahogy ébredés után láttam őket.

-            A mamád nem fog örülni, ha rájön, hogy verekedtél – mondom megrovón.

-            Tudom. De ha elmondom neki, hogy ezzel téged védtelek, megérti majd – válaszolja nyugodtan.

-            Beszéltél neki rólam? – lepődök meg.

-            Persze – jelenti ki határozottan, és most először mióta beszálltunk a kocsijába felém fordul.

-            Hát, akkor mindenképp mond meg neki, hogy azt üzenem, hogy Boldog Karácsonyt és mielőbbi gyógyulást kívánok.

-            Átadom. Örülni fog neki. – Bailey hangja sokkal melegebbé válik, ahogy a mamájáról beszél. És persze mindig rideg lesz, ha szóba jön az apja.

 Ezután az utat nézi elmélyülten, így mindketten hallgatásba merülünk. Már látszik a reptér a távolból, néhány perc és odaérünk.

-            Bailey? – A hangom kissé ideges, ahogy megszólítom. Bailey nem fordul felém, gondolom sejti, hogy valami zavarba ejtőt akarok mondani. – Köszi, hogy segítettél, és ne haragudj, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak vele.

-            Oh, nem. Semmi gond. Ez… én tisztában vagyok vele, hogy neked kellenek… ilyen dolgok. – Ahogy a szavakat keresi, annyira zavarba jön, hogy hadarni kezd. – Ez természetes…

-            Oké, inkább ne is beszéljünk róla – szólok közbe. Látom, hogy ő is megkönnyebbül. Úgy teszek, mintha nem lenne nagy dolog, hogy megfogta az alsóneműimet, látott fehérneműben, és konkrétan ismeri a ciklusomat, pedig  gondolatban a fejemet a kesztyűtartóba verdesem. Inkább kibámulok az ablakon. A csend egyre kínosabb kezd lenni.

 Végre leparkolunk a reptér előtt, aztán Bailey segíti kivenni a csomagtartóból a bőröndöket. Bizonyos mozdulatoknál észreveszem, hogy fájdalmas grimaszba torzul az arca, de próbálja leplezni a dolgot. Őrültek módjára rohanunk a check-in pulthoz. Megkönnyebbülök, amikor megkapjuk a jegyeinket. Feladjuk a csomagokat, és gond nélkül átjutunk az ellenőrzésen is, majd lihegve ülünk le a váróban, amíg kiírják a kapu számát. Bailey az oldalára szorítja a kezét.

-            Ha szúr, amikor levegőt veszel, akkor el kell menned orvoshoz. Lehet, hogy megrepedt az egyik bordád – mondom.

-            Jól vagyok.

-            Nem vagy jól, úgyhogy mi lenne, ha befejeznéd a mondogatását, és hallgatnál végre rám?

-            Igenis, asszonyom – mondja hülyéskedve, mire csak megforgatom a szememet.

Az ölembe kapom a táskámat, és leellenőrzöm az útlevelemet. Kiveszem, hogy kéznél legyen, és a kezemben szorongatom.

-            Azt hiszem, kiírták a kapunk számát – mondja Bailey, és a kivetítő tábla felé mutat. Arra felé fordítom a fejem, és hunyorítok, hogy lássam a kiírást, erre Bailey sunyi módon, kikapja a kezemből az útlevelemet. Gyorsan kinyitja a fénykép oldalon, mielőtt észbe kaphatnék.

-            Jaj, kérlek, ne! – nyafogom. - Szörnyen nézek ki ezen a képen. – Próbálom kihalászni a kezéből, de eltartja magától, hogy ne érhessem el. Kábé tizenöt voltam, amikor azt a képet készítették rólam.

-            Nem is olyan szörnyű. Most is hasonlóan nézel ki.

-            Hát ez aztán hízelgő – morgom.

-            Nem úgy értettem, hanem pont ellenkezőleg. Mindegy. Amúgy meg sem közelíti az enyémet – nevet fel.

-            Ha te megnézhetted az enyémet, akkor elő a tiéddel. Látni akarom! – felé nyújtom a kezem. Kiveszi a farmerja zsebéből az okmányt. A tenyerembe helyezi, de nem engedi el.

-            Ígérd meg, hogy nem nevetsz ki – mondja komolyan.

-            Becsület szavamra – teszem a szívemre a kezem, majd elmarkolom tőle, mielőtt meggondolná magát.

Egy kiskölyök vigyorog rám. Na jó, talán nem is olyan kicsi. Talán tizenkét éves lehet a képen, kócos szőke haja van, fehér bőre, és lazán mosolyog, ahogy most is. A pulcsijának csak a nyakrésze látszik a képen, de ebből is látom, hogy Batman jelekkel van tele. Prüszkölve nevetek fel, de gyorsan eltakarom a kezemmel a számat. Bailey tetetett méreggel kikapja a kezemből az útlevelét, és visszatuszkolja a nadrágjába.

-            Hazug!

-            Nem, én… nagyon aranyos vagy abban a batmanes pulcsiban, tök cuki.

-            Cuki? A cuki az sokkal rosszabb, mint az aranyos – de erre már ő is elneveti magát. – Batman akkoriban elég nagy hatással volt az életemre. Azt akartam, hogy abban a pulcsiban legyek megörökítve a jövő nemzedékeinek – mondja büszkén, mire mindketten hangosan összenevetünk.

Bailey elővesz egy könyvet, és olvasni kezd, én pedig a telefonomért nyúlok, és gyorsan írok egy üzenetet George-nak, hogy tudja, már a reptéren vagyok, és minden rendben van. Nem kell tudnia a részletekről, nem akarom, hogy feleslegesen aggódjon. Visszadugom a nadrágom zsebébe a telefont. Csendben ülök Bailey mellett. Egy nyolc órás repülőút előtt állok, és nagyon felkészületlennek érzem magam. Még legalább tíz perc mire kiírják az indulási kapu számát, közben idegesen dobolok a lábammal. Bailey a térdemre teszi a kezét, hogy megállítson.

-            Nem lesz gond, hogy otthagytad Kate-et egyedül? – aggodalmaskodom.

-            Nem – motyogja, de fel sem néz a könyvéből. – Máskor is aludt már nálam.

-            És máskor is volt már, hogy ennyire leitta magát? – kérdezem meggondolatlanul. Bailey behajtja a könyvét, de nem néz rám. – Nem úgy értettem – szabadkozom zavartan.

-            Kate nehezen kezeli a problémákat, és olyankor hajlamos túlmenni egy határon.

-            Mi történt tegnap?- kérdezem.

-            Őt és barátnőjét kirakták az albérletükből. Kate suli után egy kávézóban dolgozik. Próbálok segíteni neki, de az nem valami sok, amit a rajzolásért kapok.

-            Mr. Gra… úgy értem, az apád nem segít neki?

-            Azt a privilégiumot csak addig élvezheted, amíg követed a szabályokat. Amúgy Kate sosem fogadna el tőle semmit.

-            Az a másik lány hívott oda tegnap? – kíváncsiskodom tovább.

-            Igen, a barátnője, Bianca.

-            Amikor azt mondod, a barátnője, azt úgy érted…

-            Igen, úgy – mondja, mire bólintok. Nem akarom, hogy azt higgye, gondom van ezzel.

-            És régóta együtt vannak?

-            Egy ideje már. Kate korábban randizott fiúkkal és lányokkal is, ahogy épp a kedve tartotta. Aztán megismerte Biancát, aki rezidensként dolgozott abban a kórházban, ahova Kate-et bevitték. Sokat segített neki lelkileg, hogy túljusson a… dolgain – fejezi be zavartan. – Tegnap viszont összejöttek nála a dolgok, és ilyenkor hajlamos kiütni magát. De már egyre jobb benne – végül nagyot sóhajt, és úgy látom, ennél többet nem fog mondani.    

Bár még ezer és egymillió kérdésem lenne, nem akarom túlfeszíteni a húrt. Így is tudom, hogy Bailey-nek mennyire nehéz lehet ezeket elmondania bárkinek is. Az én problémáim az övéhez képest eltörpülnek. Fel sem tudom fogni, hogy nem roppant még össze a sok tehertől érzelmileg, amit a hátán kell cipelnie. Fogalmam sem volt róla, hogy nem csak azért vállalja el a többi teendőjén felül az illusztrálást, mert esetleg kedveli, hanem mert a pénzből a nővérét támogatja.

Bailey ismét kinyitja a könyvét, és belemerül az olvasásba, míg az én gondolataim újra életre kelnek, és visszakanyarodnak a tegnap történtekhez. A kezem remegni kezd az ölemben, ahogy ismét felidéződik bennem az este. A szívem hevesebben kezd dobogni, és a légzésem is kissé felgyorsul, a lábam ismét idegesen jár fel-le. Reed undorító módon viselkedett, de ezen meg sem kellene lepődnöm. Tudtam, hogy a tűzzel játszom, amikor kikezdtem vele, de nem gondoltam volna, hogy eddig lealacsonyodik majd. Megszoktam, hogy a fiúk többsége hogy néz rám, és a hírnevem sem a legjobb Reed és Mike undorító pletykáinak hála, de ettől még nem fogom hagyni, hogy ilyen szemét módon viselkedjenek velem. Próbálok nem arra gondolni, mit tett volna velem, ha tegnap Bailey épp nem jelenik meg, de a lehetséges válaszok nem hagynak nyugodni. Vajon meddig ment volna el csak azért, hogy megkapjon?

A tarkómból kiinduló fájdalom lassan bekúszik a koponyám alá, és belülről szorít. A világ kezd összezsugorodni körülöttem. Úgy érzem, mintha valamiféle pánik kezdene kitörni rajtam, amit tegnap már részben megtapasztaltam. Jó néhány éve már annak, hogy pánikrohamok keserítették meg az életemet. Mielőtt könnyekben törnék ki, Bailey a remegő kezemért nyúl, és megszorítja, visszarángatva ezzel a valóságba. Leteszi a könyvét és zavartan néz rám, a tekintetemet fürkészi, látom rajta, hogy nem érti, mi történt velem.

-            Minden oké? – kérdezi aggódva.  Az érintése megnyugtat, de közben össze is zavar. A szívem most már más okból kalapál.

-            Persze, csak a repülés miatt - hazudom.

-            Elmondanád, ha valami baj lenne, ugye? – A szemében ott csillog egy apró érzelem, amit nem tudok hova rakni.

-            Persze – hazudom és elmosolyodom. Az élet néha annyira szörnyű, hogy nem tehetünk mást, csak mosolygunk rajta.

Amikor bemondják a járatunkat, Bailey elengedi a kezem, és mindketten felállunk, de látom, hogy közben sandítva engem figyel.

A beszállókártyánkra írt csoportok szerint hívnak minket. Beállok mögé az „C” sorba. A lány, aki az útleveleket ellenőrzi, majdnem olyan fiatal, mint mi, talán a húszas évei legelején járhat. Amikor Bailey odaadja neki az útlevelét, unalmasan elveszi, de amikor ránéz a képre, hirtelen felkapja a fejét, és istenemre mondom, elpirul.

-            Legyen kellemes útja, Uram - rebegi zavartan, és közben irtóra mosolyog, amikor visszaadja neki a papírjait. Nem tudom, hogy Bailey csupán úgy tesz, mintha nem vette volna észre, hogy a lány flörtöl vele, vagy csak nem érdekli.

Amikor odaadom a lánynak a papírjaimat, még mindig zavartnak tűnik, és miközben az útlevelemet a kék fény alá tartja, hátrasandít a válla felett, hogy Bailey után forduljon. Ő meg közben végig engem néz, és észre sem veszi a lány flörtölő pillantásait. Ez halál ciki. Miért kell nekem ennek a szemtanújának lennem? Mondjuk, a suliban sincs olyan nap, hogy legalább egyvalaki ne nézne rá halálosan vágyakozó szemekkel.

A lány letépi a jegyem felét, és visszaadja a papírjaimat, majd vet még egy zavart pillantást Bailey-re, aki még mindig engem néz. Elmegyek a lány mellett, és nem kell megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, hogy még mindig epekedve bámul utána.

-            Végre, mi tartott ennyi ideig neki? – dünnyögi Bailey, ahogy elindulunk a gépet összekötő folyosón, mire megforgatom a szemem. – Most meg mi van? – kérdezi értetlenül, de inkább nem válaszolok neki. Most komolyan, egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy milyen hatással van a lányokra maga körül?

Megkeressük a helyünket, az enyém az ablak mellé szól, Bailey-é pedig közvetlen mellém. Leveszem a cipőmet, aztán kibontom a párnát és takarót tartalmazó csomagot. Próbálok kényelmesen elhelyezkedni, Bailey pedig csak visszafojtott mosollyal nézi a tevékenykedésem. A stewardess még egyszer megkér mindenkit, hogy csatolja be az övét, úgy tűnik, lassan készen állunk a felszállásra. Láthatólag nem lesz tele a gépünk, mivel a mellettünk lévő ülés még mindig szabad.

-            Reméltem, hogy nem ül ide senki – súgja nekem Bailey. – Előre szólok, hogy borzasztóan szoktam unatkozni. Szükségem van társaságra, hogy szórakoztassanak. – Hangosan felnevetek.

-            És én lennék ez a szerencsés flótás?

-            Még szép, haver – mondja, és megpaskolja a térdem.

Hát persze. Bailey és én barátok vagyunk.