Felkészültem!
Legalábbis jelenleg így érzem, habár nem vagyok benne
biztos, hogy ténylegesen fel lehet-e készülni arra, amit tenni fogok. Vannak az
életben dolgok, amiket nehéz megtenni. Mint például bevallani a legjobb
barátodnak, hogy szerelmes vagy belé, vagy mondjuk tizenegy évesen elveszíteni
a szüleidet, és túllépni a dolgon. Ez a két dolog elég messze áll egymástól,
mégis a maga nemében elég bonyolult mindkettő. Biztos sokan azt mondanák, az
egyik sokkal rosszabb, mint a másik, pedig jelenleg nem tudnék különbséget
tenni a kettő között.
Emlékszem, úgy tizenöt évesen elolvastam egy kapcsolati
terapeuta írását arról, hogy miért nehezebb elveszíteni a szüleinket
felnőttkorban. Szóval azzal érvelt, hogy addigra a szüleinkkel már inkább
baráti kapcsolatot alakítunk ki, és eltűnik az alá-fölérendeltség. A bölcsesség
elmélyül, és rájössz, hogy az a sok hülyeség, amin tini korodban még a szemedet
forgattad, azt a szüleid tényleg szeretetből tették vagy mondták, és
valószínűleg megmentette az életedet egyszer-kétszer. Tudom, hogy nálam ez
elmaradt, és az én mamám soha nem tudja már átadni nekem ezt a tudást, és nem
tud megvédeni azoktól a hibáktól, amiket elkövettem, vagy el fogok követni, de
ettől még nem fájt kevésbé az elvesztése. A mama volt az egyedüli, aki egyetlen
pillantásomból a lelkembe látott, és mindig képes volt jobb belátásra bírni a
bölcs szavaival. Emlékszem, ezzel szemben apám túlzottan realista volt, és
mindent szarkazmussal ütött el, de nála megbocsátóbb embert még most sem ismerek.
Ha tudni akartad a tutit szarságok nélkül, hát tőle megkaptad a választ
őszintén, ha tetszett, ha nem. A haláluk emberségre, együttérzésre és előzékenységre
tanított. Hiába telt el azóta hét év,
még most is hiányoznak minden egyes nap, és kétlem, hogy ez valaha is
megváltozna.
Furcsa, de a haláluk örökre megváltoztatott engem és azt,
ahogy most a világot látom. Talán soha nem lettem volna vegetáriánus és
döntöttem volna el, hogy nem támogatom a céltalan öldöklést. Tudatosan próbálom
elraktározni a boldog pillanatokat és emlékeket, mert most már tudom, mennyi
mindent jelentenek, és hogy ezek a pillanatok mennyire múlékonyak. Talán ezért
is imádok mindent lefotózni. Megtanultam azt is, hogy az, ahogy másokkal viselkedek,
az hatással van az életükre, és én úgy akarok majd elmenni, hogy a szeretet,
amit mások tőlem kapnak, legyen majd az örökségem számukra.
Még mindig úgy
gondolom, hogy a terapeutának nem volt igaza. Nem hiszem, hogy van olyan
életkor, amiben jobb vagy rosszabb megküzdeni a szüleid halálával. Azt hiszem,
ezt az dönti el inkább, hogy hogyan küzdöd le a fájdalmadat, és engeded el a
haragodat. Tudom, hogy ha most nem teszem meg, amit már napok óta tervezek,
akkor sosem tudnék továbblépni a dolgon.
Kate, Bianca és persze Eugene az egyetlen, aki tud róla.
Eugene-t Kate segített megkeresni, ő volt az a fiú, akinek Reed akkor este
eltörte az orrát. Azt mondta, segít nekem azzal, hogy elmondja, mit látott
Halloweenkor. Kate hozott ma ide minket. Kint vár a kocsiban, mindketten
tudjuk, hogy ezt egyedül kell elintéznem. Csak ne lenne ilyen rohadtul nehéz.
Napok óta őrlődök már ezen, szörnyen érzem magam és bűntudatom van amiatt, amit
tenni készülök, de nem jutott eszembe semmi jobb ötlet, amivel véget vethetek
ennek az egésznek. Kate szerint természetes, ahogy most érzek, de idővel rá
fogok jönni, hogy helyesen cselekszem. Nem hagyhatom, hogy másokkal is
megtörténjen az, ami velem és Kate-tel, ezért kinyújtom a remegő kezemet, és
lenyomom a kilincset az
iskolai tanácsadó irodájának ajtaján.
Fel fogom jelenteni Reedet!
iskolai tanácsadó irodájának ajtaján.
Fel fogom jelenteni Reedet!
v
A gyomromban lévő idegesség még nem tűnt el azóta, hogy
végignéztem hétfő reggel, ahogy az igazgató és Miller edző közrefogva kikísérte
Reedet és az apját a suliból. Próbáltam elvegyülni a tömegben, mégis végig
magamon éreztem Reed dühös tekintetét. Csak úgy sugárzott a vérbeforgó szeméből
a féktelen harag. Nem tudom biztosan, hogy mennyi időre függesztették fel,
mindenesetre Kate szerint fel kellett volna négyelniük és máglyára vetniük a
testrészeit. Rajta, Biancán, Eugene-nen és persze a tanácsadón kívül nem tudja
senki, hogy Reedet miért is büntették meg pontosan, csak annyit, hogy valakivel
erőszakosan viselkedett.
A tanácsadó két lehetőséget adott. Az egyik, hogy
rendőrségi feljelentést indít testi sértés miatt, de akkor be kellett volna
vonnia a testvéremet is, hiszen még kiskorú vagyok, vagy névtelen maradok, de
akkor Reedet csak felfüggesztik a magaviselete miatt. Az első megoldásba sosem
mentem volna bele George miatt, így viszont maradt az utóbbi. A felfüggesztés
amúgy belekerül majd Reed papírjai közé, így nem fog egyetemi ösztöndíjat kapni
sehova. Nem mintha szüksége lenne rá, hiszen az apja bármelyik egyetemet ki
tudja fizetni enélkül is. Szóval Reedet felfüggesztették bizonytalan időre, a
tanácsadót pedig köti a titoktartás, így még az igazgatónak sem árulhatta el,
hogy én voltam az, aki megvádolta Reedet. Azóta viszont folyamatosan azon
görcsölök, mikor kötik össze a nevemet az eseményekkel.
Ma végre Lucas is jön suliba. Szánalmas, hogy ezt mondom,
de tegnap este szállt le a gépe, és ha azért, hogy láthassam végre, el kell
viselnem a gonosz évfolyamtársak gúnyolódását, hát állok elébe. Még akkor is,
hogy tudom, amint meghallja a Reeddel kapcsolatos pletykákat, beszélni akar
majd velem. Tudom, hogy meg kéne előznöm a dolgot, és jobb lenne, ha tőlem
tudná meg, de azt hiszem, kimerítettem a hősiességi bátorságpontjaimat.
J. J. Cassie-nél aludt, így egyedül hajtok az iskola
felé. A suli folyosói lassan megtelnek egymást üdvözlő diákokkal. Igaz, a
szünet utáni nagy összeborulások nagy része már tegnap lezajlott, azért még ma
is látni egymást ölelgető diákokat. A halk nyüzsgés egyre inkább fokozódik,
ahogy kihalászom a szekrényemből a könyveimet. A gondolattól, hogy hamarosan
találkozom Lucasszal, elmosolyodom.
Az elmúlt héthez képest ma egész meleg van, és az ég is
teljesen tiszta. A nap épp csak elkezdte felmelegíteni a levegőt, de már érezni
benne a tavasz közeledtét. Korán érkeztem, ezért felhívom Lucast, hogy
megkérdezzem, merre jár.
-
Hotel Bailey, miben segíthetek? –
szól bele a telefonba komoly hangon, mire hangosan felnevetek.
-
Neked is jó reggelt. Merre vagy?
-
Épp reggelizünk J. J.- vel a pálya
melletti kilátón. Van itt Double Decker, meg Flakes, és J. J. épp most falta be
az össze Maltesers golyót.
-
Kár, az a kedvencem – sopánkodok,
majd halkan kuncogni kezdek.
-
Csatlakozol? – kérdezi vidáman.
-
Rendben, két perc és ott vagyok.
-
Szuper, siess!
Miután Bailey leteszi, a hátsó udvar felé veszem az irányt.
Ahogy elindulok az oldalsó kijárathoz a pálya felé, érthetetlen módon ideges
leszek. Két héten keresztül minden egyes nap beszéltünk e-mailben vagy
telefonon, sokszor órákon át. Úgy érzem, Birmingham óta minden megváltozott
közöttünk. Legalábbis ami engem illet, biztosan. Az elmúlt két hét leforgása
alatt abból a kínos akármiből, ami mindig közöttünk volt, átváltottunk egyfajta
bensőséges barátsággá, sőt részemről, elég rendesen belé is zúgtam. Nem tudom
megfogalmazni, hogyan történt, csak érzem, habár tudom, hogy nem szabadna. Ő az
első, akit ilyen mélységben beavattam az életembe. A gyomrom bukfencezik egyet,
ahogy az öltözők elé érek. Mégis hogyan kéne viselkednem vele?
Kilököm az ajtót, és egy pillanatra elvakít az éppen
feljövő nap. A kezemet a szemem elé tartom szemellenzőként, hogy körbe tudjak
nézni a lelátón. Néhány sorral feljebb kiszúrom J. J. magas alakját. Amikor
elindulok felé, megremeg a lábam. J. J. elnéz a barátja válla felett, majd integetésre
emeli a kezét, miközben rám mosolyog. Bailey háttal áll nekem, de a
testtartásából is látom, hogy mennyire nyugodt és magabiztos. A kezei lazán a
zsebében, a háta és a vállai egyenesen, peckesen állnak. J. J. reakciójára válaszul felém fordítja a
fejét, aztán az egész testével megfordul. Lassan mosolyodik el, ahogy rám néz.
Alig három méterre állok tőlük. Bailey boldogan kitárja felém a karját, mire megszaporázom
a lépteimet. Amikor odaérek hozzá, megragad a karomnál, és az ölelésébe von. A
szívem zakatol a mellkasomban, és tudom, hogy ő is érzi, mennyire izgatott
vagyok. Egy gyors összeborulás után eltol magától, mire a tekintetünk
összekapcsolódik, a sötétkék szemeibe bámulok, ami ma boldogan csillog.
Bailey elenged, aztán J. J. von az ölelésébe, aminek most
kifejezetten örülök, mert úgy érzem, a lábaim össze fognak csuklani.
-
Minden rendben, Eff? Úgy nézel ki,
mint aki szellemet látott. – J. J.
tüzetesen végig néz rajtam. Tényleg úgy érzem, hogy el fogok ájulni.
Szerelmes vagyok, a fenébe is, szerelmes vagyok Lucasba!
Irtó nagy hülye vagyok! Megfulladok!
-
Ja. Igen. Én csak… örülök, hogy
itt vagytok. – Próbálok mosolyt erőltetni magamra.
-
Szuper! Én most megyek, és
megkeresem Cassie-t, mert nálam maradt a matek könyve – mondja J. J., mire felé
kapom a fejemet. Egy pillanatra annyira elmerültem Lucas szemeiben, hogy
elfejeltettem, hogy itt áll mellettünk. - Ti maradjatok. Élvezzétek a jó időt, mert
láthatólag angol barátunknak nem sok napsütésben volt manapság része – mondja kétértelműen.
Megveregeti Lucas vállát, és mosolyogva otthagy minket.
Lucas és én nem mozdulunk, csak kínosan bámuljuk egymást.
A hajamat nézi, aztán az arcomat és a számat. Zavartan lehajtom a fejem, és a cipőmet kezdem szuggerálni. Úgy érzem, meg sem tudok mukkanni. Két hét folyamatos kommunikáció után nem tudok hozzá szólni. Szánalmas vagyok.
A hajamat nézi, aztán az arcomat és a számat. Zavartan lehajtom a fejem, és a cipőmet kezdem szuggerálni. Úgy érzem, meg sem tudok mukkanni. Két hét folyamatos kommunikáció után nem tudok hozzá szólni. Szánalmas vagyok.
-
Hoztam neked valamit! – mondja
mosolyogva, és a táskájában kezd kutatni. Meglepetten nézek rá.
-
Lucas…
Azonnal elakad a szavam, ahogy kicsúszik a keresztneve a
számon. Na ne! Nincs szűrő a fejemben? Ennyiből egy villogó neon lámpa alá is
állhattam volna, amit azt hirdeti:
„SZERELMES VAGYOK
BELÉD!”
Lucas felkapja a fejét, és egy pillanatig meglepetten néz
rám, aztán halványan elmosolyodik, de nem tesz rá megjegyzést, pedig tudom,
hogy neki is fontos ez a név, mert a mamája is így szokta hívni. Pont úgy érzem
magam, mint amikor először találkoztunk, és bemutatkozott nekem, miután fejbe
vágott az ajtóval. Azóta mintha egy millió év telt volna el. Lehet maradandó
agykárosodást okozott nekem akkor.
-
Szóval mi is ez a valami? –
kérdezem, hogy feloldjam a kialakult kínos hangulatot, így Lucas végre
elszakítja rólam a tekintetét, és visszatér a táskájához.
-
Egy apró meglepetés – szólal meg.
-
De én nem vettem neked semmit.
-
Nem érdekes – legyint -, nem nagy
dolog, ne legyél túl izgatott. Csukd be a szemed! – Engedelmeskedem. Hallom,
hogy valamivel zörög.
-
Tényleg nem kellett volna… Mégis
mi az? - kérdezem csukott szemmel, mire Lucas elneveti magát. Megfogja a
karomat, és maga felé húzza, hogy a tenyerembe tegyen valamit. Az érintése melegséggel
tölt el. Kinyitom a szemem.
-
Ezt tőlem és anyától kapod. Ő is
imádja – mondja mosolyogva.
A kezemben egy rettenetesen réginek tűnő Elfújta a szél
példányt tartok. Óvatosan megforgatom, majd megpörgetem a lapokat.
-
Bailey, ne már! – mondom
álmélkodva, miközben a pörgő lapok megállnak a címoldalon. A sarokba egy üzenet
van írva. Némán olvasom el.
„Valami szent, lélegzetelállítóan édes,
csodálatos érzés élt a szívében, amely csak nőtt, nőtt a magára kényszerített
némaság hosszú napjai alatt és emlékekből meg reménységből táplálkozott.”
Boldog Karácsonyt!
L. E. Bailey és C. J. Bailey
2016, december
A mellkasomhoz ölelem a könyvet. Ez a legszebb ajándék,
amit valaha is kaptam. Lucas áthatóan
néz rám, amitől elpirulok.
-
Anya kérte, hogy mondjam meg, boldog
karácsonyt kíván neked. – Ettől egészen meghatódok. A mamája a betegség és a
kezelések ellenére is gondolt rám.
Megszólal a jelző csengő, öt perc múlva kezdődik az első
óra, mégsem mozdul egyikőnk sem. A pályára kiszalad pár elsős, akik testnevelés
órára melegítenek, de mi még mindig mozdulatlanul egymást bámuljuk. Lucas beletúr a hajába, és hátrasimítja azt.
Tudom, hogy ez az izgatottság jele vagy, hogy zavarban van. Vagy talán mind a kettő
egyszerre. Mikor lettem ekkora szakértő Lucas ügyben? Ízlelgetem magamban a
nevét. Csak alig pár alkalommal hívtam így hangosan, mégis valamiért a
keresztnevének a kiejtése miatt ismét nyugalom jár át, és mióta megláttam, a
Reed dolog sem tűnik már olyan aggasztónak.
Azt hiszem, nekem ő mindig is Lucas volt már a
kezdetektől fogva, aki intenzíven önelemző, túlzottan magabiztos, mégis
hihetetlenül bizonytalan srác, akinek a legfontosabb dolog az életében a
mamája, nem pedig az apja vagyona. A srác, aki retteg a változásoktól, a
visszautasítástól, de leginkább a mellőzéstől, amit olyan sokat el kellett
viselnie. Ő Lucas Elliot Bailey, akibe szerelmes vagyok. Úgy látszik, jobb, ha
ebbe beletörődök.
- Mondani akartam valamit neked… - kezdeném,
de amikor végre rászedem magam, hogy előhozakodjak a Reed dologgal, akkor
Miller edző sípja szakítja félbe a mondandómat.
- Bailey, tűnés órára! – kiált oda
hozzá a Mester. - Többet nem húzlak ki Coopernél, legközelebb mész elzárásra! –
Bailey elneveti magát, és int az edzőnek.
-
Bocsi, mennünk kell. Ebédkor
megbeszéljük, oké? – mondja, és megindul az épület felé.
-
Persze – mondom lazán, mintha
semmiség lenne a dolog.
Bailey elindul a
keleti szárny felé, így elválunk. Amikor látótávolságon kívülre ér, meg kell állnom
egy pillanatra. A hátamat a falnak döntöm, és a fejemet a kezembe hajtom. Ki
fog akadni, ha meghallja a pletykákat, pedig amilyen ütemben itt terjednek a
dolgok, szinte biztos vagyok benne, hogy még az ebédszünet előtt hallani fog
róla. Azt hiszem, bajban vagyok.
~
Az ebédet megúsztam annyival, hogy Lucas tüntetésképpen
nem nézett rám egész idő alatt. Ebből tudom, hogy hozzá is eljutott a hír. Nem
meglepő, hiszen Reed felfüggesztése tegnap óta szenzáció lett. Valaki biztosan
írni fog egy cikket a suli újságba is a történtekről, sőt lehet, címlap sztori
lesz belőle. Az óráim után a szekrényemhez indulok, de ahogy befordulok a folyosón,
megtorpanok. Lucas farkasszemet néz velem, miközben lazán a szekrényemnek
támaszkodik. Ahogy közelebb érek hozzá, ellöki magát a vállával. Kerülöm a
tekintetét, anélkül is tudom, hogy bajban vagyok, hogy rá néznék. Nem szól
egyetlen szót sem, csak megragadja a kezemet, és kivezet a főbejáraton. Az
iskola épülete mögé vonszol, egy elhagyatott helyre, ahol soha senki nem mászkál.
Megáll, elengedi a kezemet, és egyenesen a szemembe néz.
-
Ugye tudod, hogy ez így nem fog
működni. – Nem kiabál velem, nem is tűnik mérgesnek, egyszerű kijelentés volt
csupán ez tőle. Lehajtom a fejem, és aprót biccentek. Már megint úgy érzem,
raporton vagyok.
-
Sajnálom? – nézek fel rá félénken,
mert nem tudom, mit is kéne mondanom.
-
Azt hittem, a megállapodásunk
egyszerű és világos volt. Erre eltitkoltad előlem, hogy mi történt. Most mégis mit
kéne kezdenem veled? Szólnom kellene George-nak?
-
Ne, kérlek! – vágom rá. Bűnbánón
piszkálgatom a füvet a cipőm orrával.
-
Egyelőre nem szólok neki, de ez
nem jelenti azt, hogy nem tenném meg – figyelmeztet.
Zsebre teszi a kezét, és hátrahúzza a vállait, amitől a
mellkasán megfeszül az ingje. Egy ideig csak egyenes háttal, feszülten áll
velem szemben, de nem mond semmit. Idegesen dülöngélek egyik lábamról a
másikra.
-
Effie – a hangja sokkal
gyengédebbé válik, ahogy kéri, hogy nézzek rá -, értsd meg, csak segíteni
akarok neked, én nem az ellenséged vagyok.
-
Tudom, tudom. Nem is azért nem
szóltam. Csak egyedül akartam csinálni a dolgot – magyarázkodom zavartan. Lucas
egy ideig vizslatón néz rám.
-
Effie, jól vagy? – kérdezi
aggodalmasan.
-
Igen, persze, jól vagyok – mondom,
kivéve, hogy nem vagyok. Ennél messzebb nem is lehetnék a jóltól. Kábé egymillió
mérföldre vagyok attól, hogy okés legyek, és fényévekre a rendbentől. Ha eddig
nem lett volna épp elég, hogy a szégyen érzése folyamatosan emésztett belülről,
akkor most társult hozzá még a bűntudat fojtogatása is.
-
Elmondanád, ha valami baj lenne,
ugye? – A szemében ott csillog egy apró, azonosíthatatlan érzelem, amit nem
tudok hova tenni. Sosem nézett még így rám.
-
Persze – hazudom, de úgy látszik,
nem elég jól.
-
Elisabeth Lockhart, rettenetesen
hazudsz. Mi a baj? – kérdezi komoly hangon. Azt sem tudom, hol kezdjem. Nem
akarom megint rázúdítani a gondjaimat, amikor tudom, hogy neki is megvannak a
saját problémái. - Effie, kérlek, mondd el, mi a baj! – kérlel újra, és az
óceán kék szemei szinte könyörögnek nekem.
-
Reedet felfüggesztették miattam –
mondom csendesen.
-
Nem miattad, hanem amiatt, mert
megütött téged – mondja harciasan.
-
A lényeg ugyanaz. Elég nagy esély
van rá, hogy tönkretettem a jövőjét.
-
Semmi okod arra, hogy emiatt
lelkiismeret-furdalásod legyen – mondja válaszul.
-
Tényleg, semmi? – csattanok fel.
-
Effie, inkább gondolj arra, hogy
ezzel lehet, megakadályoztad, hogy mással is megtörténhessen az, ami veled
akkor este.
-
Tudom, vagyis remélem. De ettől
még nem könnyű – mondom ismét normális hangnemben. Máris bánom, hogy
rákiabáltam. Egész eddig egyedül éreztem magamat a gondokkal, de most, hogy
Lucas itt áll előttem, és próbál lelket önteni belém, máris sokkal könnyebb
szembenézni a gondokkal.
-
Sajnálom, hogy nem voltam itt
veled, amikor megtetted. De nagyon bátor voltál, büszke vagyok rád – mondja,
aztán megfogja a karomat, és gyengéden az ölelésébe von. Hiányzott, hogy így
érjen hozzám, hiányzott az illata, a bőre melege. Egyszerűen hiányzott minden,
ami ő. Csak ne érezném ettől ennyire ramatyul magamat.
Fhu pedig az elején azt hittem már szerelmet akar vallani neki :D jo lett volna :DD viszont végre kezdtek vmit a Reedes üggyel, ugyh jár a piros pont Effieknek ;) egyébként azért is szeretem ezt a történetet, mert itt nincs az a felesleges totojázás, ha érted mire gondolok ( mondjuk ez az érzésem kicsit erősebb volt még akkor, amikor azt hittem itt szerelmi vallomás lesz máris, de se gáz ):DD
VálaszTörlésSzia Szellly! Köszönöm, hogy írtál! Igen, az eleje egy kicsit kétértelmű volt, hogy akkor lesz-e vallomás vagy sem, de a feljelentésnek meg kellett történnie. Így további izgalmak várnak még hogy hogyan is alakul a párosunk sorsa. Remélem a továbbiakban is velem tartasz. Ölel: Summerrose
TörlésSzia!
VálaszTörlésNagyon örültem az új résznek. :)
Úúú, olyan édesek! :) Effie nagyon bátor! Örülök, hogy ezt meglépte. És végre Lucas (én is átszoktam a Baileyről Lucasra. ;)) is mindent tud. Nagyjából. :)
Amúgy pszichológushoz nem jár már? Nekem szimpi volt a pszichológus, szerintem jókat kérdezett. És biztos segítene Effie-nek.
J.J. csak nem sejt valamit? ;)
Lucas szemszögéből is szívesen olvasnék még. Ez csak egy halvány célzás volt. ;)
Puszi,
F
Szia F! Üdv újra itt! Köszönöm nagyon hogy ismét írtál nekem. Itt volt az ideje hogy Effie lépjen ez ügyben.Piszchológusos rész hamarosan lesz még. Lucas is meg fog méh jelenni a későbbiekben. Hamarosan új rész! Ölel: Summerrose
Törlés