Kötődés - 32. fejezet

Lucas

Megkövülve nézem, ahogy a barátaim beültetik Effie remegő testét egy taxiba. Campbell gyilkos tekintettel néz rám. Egy ideje tudja, hogyan érzek Effie iránt, és azt is, hogy mit veszíthetek, ha Ashley rám haragítja az apámat. Szerencsém van, hogy J. J. még nem jött rá, különben most sokkal rosszabbul néznék ki, amiért bántottam Effie-t. Campbell elfordítja rólam a tekintetét, és egy perc múlva már egyedül és teljesen magányosan állok a járda közepén. Egy reménytelen idióta vagyok. Effie minden szava igaz volt. Féltem egyedül lenni, azért is volt olyan kényelmes, hogy Ashley ott volt mellettem. Nem számított, a dolgok mennyire rosszak voltak körülöttem, ő mindig velem akart lenni. Soha nem lett volna szabad hagynom, hogy a dolgok eddig fajuljanak közöttünk Effie-vel. Ha ellen tudtam volna állni, ha lenne egy csepp akaraterőm, akkor mindez nem történt volna meg. Utálom magamat, amiért miattam szomorú, amikor már épp elég bánat érte az életében. Mégis képtelen voltam nem elképzelni olyan módon, ahogy sosem lett volna szabad. Annyira ártatlanul nézett, el sem tudja képzelni, hogy milyen hatással van rám. Ezért most azt hiszi, egy tuskó vagyok, mint azok a fiúk, akikkel eddig dolga volt. És még én akartam lenni az, aki többet ad neki annál. Bárcsak ne érezném magamat ennyire szabadnak, ha vele vagyok.  Bárcsak elmondhattam volna neki, hogy azért muszáj Ashley-vel maradnom, mert különben az apám bosszúból megvonná a támogatását, amire szükségünk van, amíg anya fel nem gyógyul. De egyértelműen közölte velem, hogy ő nem érez még csak hasonlót sem, mint én. Ezért is veszem rá magamat, hogy megmozduljak, és fogjak egy taxit Ashley-hez.

Addig kopogok a háza ajtaján, amíg résnyire ki nem nyitja azt. Tudom, hogy a szülei már elutaztak arra az orvosi szimpóziumra, amire az apám is hivatalos.

-            Neked aztán van bőr a képeden idejönni – mondja mérgesen. Tehát tényleg tudja, Brook nem hazudott.

-            Esküszöm, hogy csak táncoltunk. – A hangom szánalmasan hangzik.

-            Hát persze – mondja szarkasztikusan. – És arra is esküszöl, hogy csak véletlenül vonszoltad be magaddal a fiúmosdóba, igaz?

-            Részegek voltunk – jövök a kifogással. – Mind azok voltunk, csak részegen táncoltunk. Részegen összevissza táncol az ember azzal, aki éppen körülötte van.

-            Ez más, te is tudod. – Ashley szája megremeg. – Tudom, hogy vannak érzéseid iránta.

Tagadnom kéne az egészet, és azt mondani, hogy téved, de képtelen vagyok megtenni.

-            A ma este előtt már épp kezdtem azt hinni, hogy kezdenek jobbra fordulni a dolgok.  Azt reméltem, hogy mindent vissza tudunk majd csinálni olyanra, mint ami régen volt, de te képtelen vagy rá. El sem hiszem, hogy lehettem ennyire ostoba!

-            Ne sírj, kérlek – mondom olyan gyengéden és csitítóan, amire csak képes vagyok. Utálom látni, hogy Ashley arca miattam könnyáztatta.

-            Neked aztán könnyű ezt mondani – sír fel. – Te vagy az, aki továbblépett.

-            Ne mond ezt! Mi csak… megváltoztunk. Nem akartalak bántani ezzel a dologgal. Nem akartam, hogy így alakuljanak a dolgok – mondom őszintén. Még ha nem is vagyok már szerelmes belé, azért rosszat és fájdalmat nem akarok neki okozni.

-            És megérte?

-            Sajnálom, Ashley – mondom.

-            Én is sajnálom – válaszolja, és becsukja előttem az ajtót, ezzel kizárva engem a sötét éjszakába.

Hajnali öt óra van, amikor Campbell és én egy éjjel nappali kajálda egyetlen vendégeként ülünk némán egy boxban. Mindketten a meleg italunkba temetkezünk, csakhogy ne kelljen beszélnünk. Fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki.

-            Beszéltél Ashley-vel? – Töri meg a csendet ő. Némán bólintok. – És?

-            És ugyanaz, mint eddig – válaszolom lehangoltan.

-            Ugyanúgy együtt? – kérdezi hitetlenkedve, mire ismét bólintok. Camp felhorkan. – Akkor meg miért? Miért csináltad ezt vele? – Tudom, hogy Effie-re utal.

-            Te miért mész vissza folyton Maryhez?

-            Öregem, az totál más. Maryvel kihasználjuk egymást.

-            Akárcsak Ash és én. Neki én vagyok a belépője az apám miatt az orvosira, nekem pedig ugyanígy az apám miatt ő a belépőm a Brownra. Amúgy is elegem van már, hogy bántom őt.

-            És mi van Effie-vel? Az nem számít, hogy ezzel őt is bántod?

-            Pontosan azt akartam elkerülni, hogy olyan legyek, mint az apám, erre most totál olyan vagyok, mint ő.

-            Én nem azt mondom, hogy olyan vagy, mint az apád. De a tetteidnek következményei vannak, és ha nem döntesz hamarosan, azzal valakit nagyon bántani fogsz. Ennél is jobban.

-            Tudom – válaszolom letörten. – Már így is bizonyos szempontból mind sérültünk emiatt a rohadt káosz miatt. Olyan ez már, mint egy rémálom.

Campbell bólint, és örülök, hogy nem vádaskodik. Sőt majdhogynem úgy néz rám, mint aki együttérez velem, és tudja, milyen az, amikor mindenki különböző irányba próbál rángatni, mint egy rongybabát.

Effie

Lassan nyitom ki a szememet. Már ez is szinte fájdalmas, arról nem is beszélve, amikor a nap éles fénye épp a szemembe süt, ezzel egy pillanatra elvakítva. Az ágyamban vagyok, de fogalmam sincs hogyan kerültem haza tegnap este. Fel akarok ülni, de azon nyomban vissza is hanyatlom, amikor a fejembe éles fájdalom nyilall.  Csörögni kezd a telefonom. Az elemek úgy látszik, mind a másnaposságom ellen lázadnak ma reggel.

-            Fent vagy már? – szól bele Kate vidáman. Eltartom a fülemtől a mobilom.

-            Ne kiabálj! – suttogom bosszankodva, mire elneveti magát.

-            Jól kiütötted magad tegnap, pedig nem is te voltál a szülinapos. Inkább úgy tűnt, te voltál az ajándék. – Kate idétlenül felvihog.

Lassan felrémlenek a részletek. Lucasszal táncoltam, ittunk, majd bevonszolt a mosdóba. Aztán az a lány odajött üvöltözni velem. Ashley barátnője vagy ki. Lehunyom a szememet. Azt kiabáltam Lucasnak, hogy ne szóljon hozzám soha többet.  Fájdalmasan felnyögök.

-            Szerinted megharagudott rám? – kérdezem Kate-et kétségekkel küszködve.

-            Nem tudom, Effie. Tegnap nem jött haza. – A gyomrom összezsugorodik, és hányingerem támad. Ashleyvel töltötte az éjszakát…

-            Azt hiszem, hánynom kell – szólalok meg.

-            Megint?

-            Tessék? – hökkenek meg.

-            Tegnap este, miután hazarángattunk J. J.-vel, belehánytál a csapba.

Megint felnyögök. A szememet eltakarok a karommal.

-            Erre nem emlékszem. Nem emlékszem semmire abból, hogy hogyan kerültem haza.

-            Figyelj, negyed óra múlva átmegyek hozzád, és viszek reggelit. Addigra szedd össze magad – parancsolja.

-            Oké, de nem hiszem, hogy le tudok nyelni egy falatot is.

-            Csak mosakodj meg, és öltözz át. Figyu, hazamászott a nagyon szarul kinéző öcsém. Negyed óra múlva ott leszek.

Nem értem, minek egyezem bele, hogy átjöjjön. Alig tudok felkelni. Felfordul a gyomrom, amikor megérzem a hajamból áradó iszonyatos szagot. Alkohol és állott hányás szaga van. Felkavarodik a gyomrom. A fürdőmbe lépek, meglátom a csapban az előző esti hányásomat, mire… hányok.

Miután lezuhanyozok és megmosom a hajamat, szárazra törlöm a testem és magamra veszem a legmelegebb és legpuhább köntösömet. A tükörben még mindig egy idegen lány néz velem farkasszemet. Lehúzom a szemem alatti érzékeny bőrt, és belebámulok a másnaposságtól vörös tekintetembe. Kilencvenöt százalékig biztos vagyok benne, hogy a világegyetem utál engem. Mintha nem lenne épp elég ez az egész szülők nélkül kellett felnőnöm, Reed megütött, ráadásul a felfüggesztés ellenére megjelent a saját házamban dolog, akkor itt van még az is, hogy szerelmes vagyok a legjobb barátomba. Vagyis a tegnapi után már lehet, hogy csak ex legjobb barátomba. Szóval nem látszik, mekkora a baj? Mert jelenleg úgy érzem, mintha egy óriás bámulna az arcomba egész nap, elefánt méretű, gigantikus baj lenne. Köszi, világegyetem, fogtam az üzenetet. Én is utállak.

  Épp a nedves hajamat törölgetem, amikor Kate csenget. Fájdalmasan lemászom a földszintre, és beengedem. Egyedül jött, Bianca nincs vele. Otthonosan beveszi a konyhát, én pedig felmászok a bárszékre a pulthoz. Pár percen belül Kate egy szelet száraz pirítóst tol elém.

-            Egyél!

Lecsípek egy apró darabot, és a számhoz emelem, de félúton meggondolom magam, és visszadobom a tányérra.

-            Nem bírok enni – fintorgok.

-            Érdekes, Lucas ugyanezt mondta – válaszolja álmodozó hangon.

-            Beszéltél vele? Hogy van?

-            Kábé pont olyan szarul néz ki, mint te. De egyél, mert megint hányni fogsz.

-            Már megtörtént – nyögöm, és pulton fekvő karom hajlatába temetem az arcomat.

-            Jól vagy? – kérdezi Kate együttérzőn, mire felemelem a fejem, és jelentőségteljesen nézek rá.

-            Oké, hülye kérdés – emeli fel védekezőn a kezét.

-            Gondolod? – ironizálok.

-            Hé, most velem meg mi bajod, ha? Én nem csináltam semmit… kivételesen – teszi hozzá, mire elmosolyodom. Imádom Kate-et. Ő az a fajta ember, aki mindig tudja, mikor kell befognia és mikor beszélnie, és mindig kiáll önmagáért.

-            Tudom, sajnálom – sóhajtok fel nehézkesen. - Sajnálom, Kate.

-            Ha akarod, tudod, hogy elmondhatod, ugye? – Kate azon kevesek egyike, akiben minden feltétel nélkül bármikor megbíznék. Tudom, hogy soha nem adná ki a titkom.

-            Kate, én… szerelmes vagyok belé. Szeretem Lucast. – Kate szeme azonnal felcsillan. Látom, hogy fel akar kiáltani, hogy „én megmondtam neked”, de aztán látja az arckifejezésem, így visszafogja magát. – De láthatólag ezzel egyedül vagyok.

-            Effie! Az öcsém totál odavan érted.

-            Nem, nincsen. Ez tegnap egyértelműen ki is derült. Nem én kellek neki!

-            Hidd el, ebben tévedsz – mondja Kate magabiztosan. - Csak ki van akadva Clara miatt. Az ösztöndíj, meg hogy jól tanuljon már így is totál kikészíti, arról nem is beszélve, hogy Graham mekkora tuskó vele. Egyszerűen csak nem bír elviselni több változást. Számomra is rejtély, hogy mi a francért van még azzal a libával, de nem áll rá készen, hogy szakítson vele.

-             Nem akarom, hogy szakítson vele.  

-            Mi, most hülyéskedsz?

-            Nem, egyáltalán nem! Nem akarom, hogy elhagyja.

-            Akkor nem is fogod elmondani neki? – kérdezi Kate hitetlenkedve.

-            Ahogy mondod. Nem kell tudnia róla. Nem fogok belepiszkálni a kapcsolatába, és nem akarom elveszíteni sem, mint a barátomat. Épp elég lesz helyrehoznom a tegnap este okozott károkat.

v   

Hétfőn reggel a szekrényem megint tele van ragasztgatva cédulákkal. Már arra sem méltatom őket, hogy leszedegessem. Sokan azt sem tudják, hogy miért kell engem lotyónak hívni, csak mondják, mert mindenki mondja. Elkeserítő, hogy egyeseknek mennyire nincsen önálló véleménye.

Elteszem a könyveimet, csak a gazdaságtant hagyom magamnál. Még van negyed órám átnézni a jegyzeteimet a teszt előtt. Két végzős srác épp rólam sutyorog, amikor elmegyek mellettük, így hirtelen megtorpanok.

-          Összefeküdt mindenkivel. Állítólag Mike Sanders tőle kapta el a kankót. – Hirtelen megtorpanok.  A két srác még csak meg sem próbálják elrejteni az ellenszenvüket.

Lila köd telepszik rám. Elegem van, hogy mindenki szarságokat beszél rólam. Érdekes, hogy akik a legkevésbé ismernek, azoknak van a legtöbb mondanivalója rólam.

-            Jól tudjátok! Szó szerint dugtam itt mindenkivel! – kiáltok rájuk, és körbemutatok a kezemmel a folyosón. – Kivéve téged! – szegezem az ujjamat az egyik nagyszájú srácra, aki most megkövülten bámul rám. - Elvégre még bennem is van némi tartás.

A két srác zavarában azt sem tudja, hova nézzen. Szánalmas kis pöcsök. Hisztérikusan felnevetek, és addig bámulom őket, még megszégyenülve elsunnyognak. Úgy néznek rám, mint aki megőrült. Talán igazuk is van. Aztán hirtelen valaki megragadja a karomat.

-            Hagyd őket. – Meglepődöm. David vonszol kifelé. - Nem kellett volna leállnod velük – korhol, és a hátsó kijáraton át a pálya széléig vonszol.

-            Hagyj már te is! – fakadok ki, amikor végre megáll.

-            Effie, te ennél sokkal intelligensebb vagy mintsem, hogy leállj ilyen barmokkal. Ezeket nem érdekli, hogy ki vagy. Nem megismerni akarnak. Csak irányítani akarják azt, ahogyan érzel magad iránt, hogy ezzel magukat jobbnak hihessék. Attól, hogy kifakadsz előttük, csak megerősíted bennük ezt az irányítási hajlamot. Azzal, hogy lotyónak bélyegeznek, el akarják venni az erődet, hogy te is egy legyél közülük. Pedig te százszor különlegesebb vagy náluk. A magabiztosságod, és az, hogy nem érdekel, mások véleménye a te legnagyobb erősséged. Ez az, amivel küzdhetsz ellenük.

Meg sem tudok szólalni. Kedvem lenne elbőgni magam, de csak hagyom, hogy David megölelje a remegő testem. Jól esik az ölelése.

-            Ti meg mit csináltok itt kint? – J. J. meglepődött hangjára elhúzódom Davidtől.

          J. J. mellett Lucas áll, a jobb vállán lógó hátzsákját fogja mindkét kezével. David elenged, amikor a fiúk megállnak mellettünk. Zavartan lehúzom a kardigánom ujját a kézfejemre. Hirtelen fázni kezdtem. Lucas hidegen méreget minket, vagy csak mérges rám, nem tudom.

J. J. és David beszélgetni kezdenek, de Lucas és én nem mozdulunk. Mindketten kerüljük a szemkontaktust. A buli óta nem beszéltünk, és nem láttuk egymást. Nem tudok neki mit mondani. Félek, hogy tényleg megharagudott rám. Szükségem van rá, mint barátra. David és J. J. elmerülnek a beszélgetésükben, és észre sem veszik, hogy nem követjük őket az épületbe.

-            Hello, bajkeverő. – A hangjában mosoly bujkál, ettől egy kicsit felengedek.

-            Szia. – A cipőm orrával a földet rugdosom, mint valami vásott kölyök, akit csínytevésen kaptak.

-            Mi van veled meg Daviddel? – kérdezi éllel a hangjában.

-            David lerendezett néhány nagyszájú agyalágyultat a nevemben.

Lucas elkeseredetten néz rám.

-            Nem tudtam, hogy vele szoktál vigasztalódni – motyogja maga elé.

Összehúzott szemöldökkel nézek rá. Mégis mire utalgat?

-            Vigasztalódni? Mégis miért kéne engem megvigasztalni? - kérdezem számonkérőn. – Vagy épp azt mondod, meg sem ölelhetem egy barátomat?

Elszégyelli magát. Felém nyúl, de ellépek előle.

-            Igazad van – mondja csüggedten, erre megenyhülök. Tudom, hogy mennyi baja van így is, nem kéne nekem is egynek lennem. Segíteni akarok neki, nem pedig megnehezíteni a dolgokat.  

-            Sajnálom, ha belekutyultam az életedbe. Ami szombaton történt, nem lett volna szabad megtörténnie. És nem gondoltam komolyan, hogy nem akarok veled beszélni – mondom őszintén. Furcsa, hogy egyes dolgokat mennyire könnyű kimondani, míg azt, hogy szeretem, képtelen vagyok.  

-            Effie, én pont annyira benne voltam, mint te – mondja. Mi ez, valami titkos vallomás, hogy ő is akarta?

-            Akkor jók vagyunk, továbbra is barátok? – kérdezem inkább. Lucas leszegi a fejét.

-            Igen, továbbra is barátok.