Kötődés - 33. fejezet

Lucas születésnapja óta visszaköltözött közénk az a nyomasztó dolog, ami már korábban is kísértett minket. Csak most már akkorára duzzadt, hogy szinte tapintható. Mintha képtelenek lennénk egy normális baráti beszélgetésre. A délutánok egy részét a srácokkal töltöm, a másikat pedig Kate és Bianca új lakásán, miközben menekülök az olyan helyzetek elől, amiben egy percig is kettesben kellene maradnom vele. Pontosan, inkább az elkerülést választom. De mentségemre legyen, azt nem én választottam, hogy beleszeressek. Nem hiszem, hogy valaha is bárki szándékosan azt választaná, hogy szerelembe essen a legjobb barátjával. Szerintem, ha dönthetnénk, hogy szerelmesek akarunk-e lenni vagy sem, mindenki a nemet választaná, hiszen a szerelem egy baromi kínzó érzés.

Épp spanyolon ülök, és amíg Miss Garzia nem figyel, megpróbálom kinyitni a spanyol könyvemet. Igeragozásból írat dolgozatot, mondjuk úgy, hogy nem épp az erősségem. Rossz oldalon nyitom ki a könyvet, ezért nem tudok kiolvasni semmit. Amikor ismét felnézek, hogy megbizonyosodjak róla, a tanárnő nem figyel, ő épp farkasszemet néz velem. Lesújtva engedem vissza a könyv lapjait. Egy megsemmisítő mozdulattal kikapja a kezemből a dolgozatomat.

-            Egyes – morogja. Most bezzeg tud angolul.

Szégyenkezve ülöm végig az órát, amíg mindenki be nem fejezi a dolgozatát. Amikor mindenki végez, Garzia végre elenged minket, én pedig megsemmisülten vánszorgok ki David mögött a teremből. Miss Garzia dühösnek látszik, amikor elmegyek mellette. Valami olyasmit morog, hogy „Öntől többet vártam Miss Lockhart”. Remélem, engedi majd, hogy kijavítsam.

-            Elég igazságtalan volt veled! – mondja David, ahogy hallótávolságon kívül kerülünk.

-            Ostobaságot csináltam. Igaza volt, hogy elvette. – És tényleg így is gondolom. Ha nem a saját gondjaimon sajnálkoznék, hanem tanultam volna, akkor nem kellett volna csalnom.

-            Gyere, elkísérlek a következő órádra – mondja, majd meglepetésemre a hátamra teszi a kezét, és a keleti szárny felé irányít.

-            Mikor jöhetsz vissza a csapatba? – kérdezi néhány perc hallgatás után. Némi kétségbeesettséget érzek rajta, hogy beszélgetést kezdeményezzen.

-            Hamarosan. Viszont nem vagyok benne biztos, hogy ennyi kihagyás után is hasznomat tudnátok venni.

-            Viccelsz? Egy ilyen tehetséges rögbisnek mindig van helye a csapatban. A srácoknak is hiányzol. – Elmosolyodom a biztatásától. Nem tudom, hogy milyen útvonalon haladunk, de mire odaérünk az angol teremhez, ahol a következő órám lesz, addigra már becsöngettek, és a folyosókról eltűntek a diákok, így fura csend vesz minket körbe.

-            Jó, hogy végre tudtunk dumálni. El sem hiszed, hogy milyen nehéz veled kettesben maradni. – David zavarában elneveti magát, és a tarkóján lévő haját kezdi vakargatni. Eddig azt sem vettem észre, hogy próbálkozott. - Sosem vagy egyedül. Folyton J. J.-vel vagy Bailey-vel lógsz – mondja válaszul a kérdő arckifejezésemre.

Nem szólok semmit. Eddig fel sem tűnt, hogy valaki folyton körülöttem van.

-            Mi van veletek Bailey-vel amúgy? – érdeklődik. Úgy érzem, azt próbálja kideríteni, hogy szabad-e az út.

-            Semmi. Csak kicsit összevesztünk, de már megoldottuk a dolgot – válaszolom. 

Nem tudom nem észrevenni, ahogy David rám néz. Sosem voltam hozzá ilyen közel, de most minden gond nélkül ki tudom élvezni a zöld szemeit. Igazából annak ellenére, hogy elég kisfiús az arca, a sötét haja és magas, izmos alkata elég vonzó. Óvatosan a testem mellett lógó kezemért nyúl, és megfogja a csuklómat. Azonnal eszembe jut Mr. Shaw felvetése az első találkozásunkról, ami azóta is megválaszolatlanul maradt, miszerint azért szeretem Lucast, mert ő már foglalt, így nem kell attól félnem, hogy elhagy. Próbálom figyelni, hogyan reagál David érintésére a testem. Jólesik, ahogy hozzámér. Izgalmas. De hogy vonzódom-e hozzá? David teljesen elérhető, és láthatólag nagyon is benne lenne, hogy mi ketten valamilyen kapcsolatba kerüljünk. Ha megcsókolna, akkor talán közelebb kerülhetnék a válaszhoz, amit Mr. Shaw boncolgatott. Valamiért erősen vágyni kezdek arra, hogy ne legyen igaza.

-            Tedd meg! – nézek David szemébe.

-            Mit tegyek meg, Effie? – suttogja, miközben egyenesen a szemembe néz.

-            Csókolj meg!

-            Mi? – lepődik meg.

-            Kérlek, csókolj meg! – Látom, hogy mérlegeli a kérésemet. A tekintete izgatottan a szemem és a szám között ugrál. Az ujjai finoman simogatni kezdik a csuklóm belső felét. Jólesik, de a testem nem forrósodik fel, nem úgy, mint amikor Lucas ért ugyanígy hozzám.

-            Szeretnéd? Szeretnél megcsókolni? – suttogja, és a hangja reményteljessé válik. Az ajkait bámulom.

-            Igen – suttogom vissza.

David arca megmozdul felém, mire visszafojtom a levegőm. Izgalmasnak találom az egészet, talán azért is, mert már elkezdődött a következő óra, mi mégis itt állunk a suli folyosójának közepén, és épp arra várok, hogy megcsókoljanak. David egyre közelebb hajol, aztán megszűnik köztünk a távolság, és végül megcsókolja a számat. Gyengéden és komótosan érinti össze az ajkainkat, és csókol meg újra és újra. Nem követelőzik, nem próbál meg erőszakos lenni, egyszerűen csak finoman szívogatja az ajkaimat. Visszacsókolok, aztán résnyire szétnyitom a számat, hogy jelezzem, hajlandó vagyok elmélyíteni vele a csókot. Nem kap durván a szám után, sőt, a nyelve egészen gyengéden siklik a számba, majd simul az enyémhez. Átkarolja a derekamat, és magához húz. Még egyszer megcsókolja a számat, aztán kissé elhúzódik, de nem engedi el a derekamat. Nem vagyok fából, jólesett, ahogy érzékien mozgatta a nyelvét a számban. Mielőtt bármit mondhatnék, az egyik kezét a hajamba simítja, a szemembe bámul, és újra megcsókolja a számat. Egészen beleszédülök abba, ahogy ismét a számba siklik a nyelve. A pólójába kapaszkodom, hogy meg tudjak állni stabilan. David láthatólag nagyon is tudja, hogyan kell jól csókolni, mégis csak még jobban megerősített abban, hogy Lucast szeretem. Főként, hogy most olyan érzésem van, mintha éppen megcsaltam volna, ami persze totál ostobaság.

-            Hmm – sóhajtom bódultan.

-            Hmm – sóhajt fel David is, majd lassan elmosolyodik, ahogy elhúzódik tőlem, és a szemembe néz.

-            Hmm? – Ez a morgás nem tőlünk származott.

A hang felé kapom a fejem, és az arcomból egy pillanat alatt kiszökik a vér. Lucas áll tőlünk egy lépésnyire, ráadásul nincs egyedül.

David illedelmesen elenged, és ellép tőlem, de a kezét csak lassan csúsztatja le a derekamról. Elice Deveroux és Lucas egy halom könyvvel a kezükben állnak előttünk. Elice felhúzott szemöldökkel méreget minket.

-            Micsoda meglepetés! David Rothenberg és Elisabeth Lockhart, hát ti aztán jól egymásba gabalyodtatok! – Elice gúnyosan mosolyog, miközben én zavartan toporgok. Ez minden volt tőle, csak elismerés nem.

David és Lucas farkasszemet néznek egymással, és a levegő szinte fagyossá vált körülöttük, de Elice ebből láthatólag semmit nem vesz észre, mert csak tovább gúnyolódik:

-            Effie, milyen szuper, hogy ilyen gyorsan túl tudsz lépni a veszteségeken.

Összeszűkült szemekkel nézek rá. Elice-nek fogalma sincs arról, hogy mennyire igaza van ebben, én aztán tényleg tudom, milyen ezeken túllépni. De sosem használtam a szüleim halálát kifogásnak semmihez, és ez az új iskola legnagyobb előnye, hogy csak az tud a dologról, akit én beavattam. Angliában mindenki, akit csak ismertem, tudott a balesetről, ezért is volt olyan nehéz. Már mindenkinél úgy indultam, hogy volt egy véleménye rólam, csak mert ismert egy részletet az életemből, ami nem is tartozott volna rá. Valaki sajnált, valaki mártírnak gondolt, akárhogy is, előre beskatulyáztak.

-            Köszi. Amúgy akartam már mondani, Elice rólad mindig az óceán jut az eszembe. – Érdeklődve néz rám a tettetett mosolyomat látva. – Folyton felkavarodik tőled a gyomrom.

David felhorkant, de visszatartja kitörni készülő nevetését.

-          Vigyétek őket a 128-asba – szólal meg mögöttük Mrs. Hoppy, a könyvtáros.

 Elice duzzogva elfordítja a fejét, és elindul a folyosó vége felé. Lucas tovább méreget minket rideg tekintettel, amíg Mrs. Hoppy be nem éri őt.  Ahogy találkozik a tekintetem Mrs. Hoppy dühös szemeivel, egyre inkább úgy érzem, bajban vagyok. Ez már a második alkalom, hogy egy fiúval kap rajta.

-          Elisabeth, David, miért nem vagytok órán? – kérdezi Mrs. Hoppy szigorúan.

-          Elnézést, csak Effie nem érezte jól magát – hazudja gyorsan David, nehogy bajba kerüljünk.

-          És ezért ledugtad a nyelvedet a torkán? – morogja Lucas alig hallhatóan.

-          Hogy mondja, Mr. Bailey? – kérdezi a tanárnő mérgesen.

-          Hagyjuk – motyogja maga elé, aztán elfordítja a fejét, és elindul Elice után.

Attól, ahogy minket nézett, összeszorul a gyomrom és idegesen ver a szívem. Nem értem magamat, hiszen David rendes srác. Csak tudnám, hogy akkor miért érzem magam ilyen ramatyul. Hiszen semmi rosszat nem tettem azzal, hogy megcsókoltam. Ő is szabad és én is. Nem bántunk ezzel senkit sem.

Mrs. Hoppy addig bámul minket, amíg el nem indulunk a másik irányba. Mindketten megállunk a terem előtt, ahol angolom lesz.

-          Megvárhatlak suli után a kocsidnál? – kérdezi David hadarva, és közben Mrs. Hoppyra sandít.

-          David! – mondja a tanárnő figyelmeztetően a nevét, jelezve, hogy ideje eltűnnie.

Egy ideig vacillálok a válaszon, majd úgy döntök, hogy így lesz a legjobb, ezért beleegyezően bólintok, mire David szélesen elmosolyodik, aztán szaladni kezd a következő órájára.

A délelőtti óráimon a folyosói jeleneten agyalok. A végére egészen megfájdul tőle a fejem. Úgy indulok el az ebédlő felé, mint aki épp alva jár. Az ebédlő előtt hatalmas tömeg van, ahogy mindenki az éhségtől fejvesztve özönlik befelé.  J. J. csapódik mellém a diákáradatban, és a karomnál fogva kihúz a tömegből. Idétlenül vigyorog rám, ahogy maga felé fordít.

-            Mi a helyzet? – kérdezem.

-            Azt te mond meg! – mondja szélesen vigyorogva, közben mindentudón néz rám. Összeráncolom a szemöldököm a viselkedésén. – Te vagy az, akit Daviddel láttak smacizni.

-            Ja, az csak egy kísérlet volt. Mr. Shawtól kaptam egy kis házit korábban.

-            Mi? A doki azt kérte, smárold le Davidet? Miféle terápiára jársz?

-            Nem érdekes – legyintek.

-            Szóval karót kapsz spanyolból, aztán Daviddel smárolsz? Mi jön még?

-            Mi van, hirtelen a bátyám lettél? Csak mert pont úgy beszélsz, mint ő – bosszankodom, és elindulok az ajtó felé. Hallom, hogy J. J. szorosan jön mögöttem - Amúgy meg honnan tudsz te erről? – torpanok meg, mire a barátom majdnem nekem jön. Kétlem, hogy Bailey pletykálta volna el a dolgot.

-            Elice elég részletesen beszámolt a történtekről. Azt mondta, nyelves csókcsatát vívtatok a folyosó közepén. – Erre J. J. kuncogni kezd, mire én az égre emelem a tekintetemet. Itt van ez a közel két méteres fiú, és úgy kuncog, mint egy tizenhat éves csitri azon, hogy engem csókolózni láttak egy fiúval.

-            Hát persze, Elice – morgom inkább csak magamnak, aztán elfordulok és bemegyek az ebédlőbe.

Mondanom sem kell, hogy egész ebéd alatt én és David vagyunk a téma. Képtelen vagyok odafigyelni a srácok baromságaira, egyedül az jár a fejemben, hogy Lucas ma nem jött ebédelni.

~         

Suli után David a kocsimnak támaszkodva vár rám.

-          Milyen napod volt? – kérdezi mosolyogva, ahogy felé közeledem, közben lazán ellöki magát a vállával a kocsi oldalától.

-          Hát nem is tudom. Érdekes – válaszolom elgondolkozva.

-          Igen, nekem is. Máris beindult a pletyka… kettőnkről. Arról, hogy te és én… hogy mi… szóval hogy együtt vagyunk – makogja bizonytalanul.

-          Jobb, ha hozzászoksz, ha a suli lotyójával akarsz lenni. – David csak elmosolyodik a nyíltságomon.

-          Szóval benne lennél, hogy járjunk? – kérdezi szélesen vigyorogva, és egy kicsit közelebb húzódik hozzám. Tetszik, hogy nem akadt fel a lotyós pletykákon. Látszólag egyáltalán nem is érdekli, hogy miket beszélnek rólam.

-          Biztosan ezt akarod? – kérdezem tőle.

Gyanúsan méregetem az arcát, hátha ez csak valami átverés a részéről, de David továbbra is őszinte mosollyal az ajkán válaszol:

-          Semmire sem vágyom jobban, Effie – mondja magabiztosan, majd felém hajol, és ugyanolyan szelíden csókolja meg a számat, mint korábban a folyosón.

-          Kijössz a rögbi edzésre megnézni a csapatot? – kérdezi, miután elhúzódik tőlem. Megköszörülöm a torkomat, kell egy pillanat, hogy beszélni tudjak.

-          Nem lehet. Találkozom valakivel, de legközelebb ott leszek – ígérem meg.

David csalódottan néz, de aztán megcsókolja a homlokomat. Kinyitja nekem a kocsim ajtaját, és megvárja, amíg beszállok, aztán becsukja az ajtót.

-          Akkor holnap találkozunk? – kérdezi kedvesen, ahogy behajol a kocsimba.

-          Igen, holnap.

David felegyenesedik, és tesz két lépést hátra, hogy szabad utat adjon.

Egész hazaúton azon gondolkozom, hogy hogyan történt meg mindaz egyetlen nap alatt, hogy gyakorlatilag ma délutánra David barátnője lettem. Főként, hogy a csókkal csak azt akartam bizonyítani, hogy nem azért vannak érzéseim Lucas iránt, mert ő foglalt. A visszapillantóból David után bámulok, és meg mernék rá esküdni, hogy ő és Mike Sanders együtt tűnnek el az épület mellett.

~         

Egyenesen Mr. Shaw rendelője felé hajtok, mert ma vele tartok ülést. Magamban így hívom a találkozásainkat. Semmi kedvem menni, de el akarom neki újságolni, vagyis inkább az orra alá dörgölni, hogy hibás volt az elmélete.

-            Tévedett – mondom szinte azonnal, ahogy helyet foglalok, és ledobom a táskámat a földre.

-            Mivel kapcsolatban, Effie?

-            Az elköteleződéssel. Hogy azért akarok Lucasszal lenni, mert foglalt.

-            Miért, talán szakított a barátnőjével?

-            Nem, de végeztem egy kis kísérletet az ügyben, és biztos vagyok benne, hogy téved.

-            Miféle kísérletet? – kérdezi érdeklődőn.

-            Az nem lényeges. De biztosan mondhatom, hogy nem azért szeretem, mert foglalt, hanem… hát önmagáért.

-            Szóval most már szereted, nem csak tetszik? - A fenébe, hát ez szép elszólás volt. Most megint lesz min lovagolnia.

-            Nos, történt egy pár dolog, mióta utoljára találkoztunk.

-             Akarsz róla beszélni?

-            Nem igazán – mondom kelletlenül.

Mr. Shaw vár. Meglepő, de nem kérdez semmit, ami nála hatalmas teljesítmény. Egymást bámuljuk, mintha versenyeznénk, ki bírja tovább. Feladom. Apám, ez a fószer kitartó. Elmondok neki mindent, ami a hétvégén történt, onnantól kezdve, hogy kihallgattam Lucas és Ashley veszekedését, egészen addig, hogy Lucas és én a klub előtt kiabáltunk egymással, miután majdnem csókolóztunk.

-            És mit szólt ehhez a barátnő? – kérdezi a doki.

-            Nem tudom. Lucas, gondolom, kimagyarázta magát, hiszen még mindig együtt vannak.

-            És tudja ez a fiú, hogy tetszik neked… hogy szereted?

-            Dehogy, jesszusom, nem! – vágom rá. - És határozottan kijelentette, hogy csak a barátjaként gondol rám.

-            Ezt neked mondta? – kérdezi.

-            Nem nekem, a barátnőjének, amikor veszekedtek. Azt mondta, kizárólag a barátjaként tekint rám.

-            Akkor miért volt a majdnem csók?

-            Mindketten részegek voltunk. Túlmentünk egy határon. Összetévesztettük a barátság érzését valami többel, valami olyannal, ami nála egyértelműen nem létezik.

-            Nem akarod elmondani neki, hogy hogyan érzel iránta?

-            Nem, mert nem változtatna semmin. Jobb, ha barátok maradunk – makacskodom, aztán morcosan elhallgatok. Mérges leszek, mert most jöttem csak rá, hogy igazából nem bizonyítottam be semmit sem azzal, hogy megcsókoltam Davidet.

-            Szeretnél másról beszélni inkább? Mondjuk a továbbtanulásról? – veti fel az újabb témát Shaw. Mélyen beszívom a levegőt, és hangosan fújtatva eresztem ki.

-            Az nálam egy kicsit kényes téma – mondom fogcsikorgatva.

-            Miért kényes?

-            Mert nem tudom, mit akarok. Megjelölök pár sulit.

-            Miket pontosan? – Mr. Shaw hangja minden kérdésnél ugyanolyan higgadt és megfontolt, hogy kezd az őrületbe kergetni vele.

-            Az Oxfordot Angliában, itt meg a Berkeley-t és a Rhode Island-i Szépművészeti Akadémiát.

-            Ezek mind erős iskolák. Ezeken milyen szakot végeznél szívesen?

-            Még nem döntöttem. Vagyis az Oxfordon jogra jelentkeztem, de a Berkeley-n nem kell választanom. Ha felvesznek az akadémiára, akkor fényképészetet.  

-            Ezek mind elég különböző iskolák. Melyikre szeretnél leginkább bekerülni?

-            Nem tudom. Abban reménykedem, hogy az egyik suli elutasít, így nem kell döntenem – zavaromban elnevetem magam, de Shaw persze komoly marad. 

-            Nehezedre esik választani?

-            Ha arra kerül a sor, hogy választanom kell, még nem tudom, mi mellett döntenék. Nem tudom, hol akarok továbbtanulni, hogy maradjak itt, vagy menjek inkább vissza Angliába. Egyiket sem érzem teljesen otthonnak. Azt hittem, ha hazamegyek a szünetben Londonba, majd minden helyre áll, de az már nem az otthonom. Akkor már inkább ez. 

-            Látom ez zavar. Hogy nem tudod, hol szeretnél tanulni?

-            Talán egy kicsit. A legtöbb évfolyamtársamnak konkrét elképzelése van az egyetemről. Nekem csak annyi, hogy szívesen fotózok.

-            Ezeken a dolgokon a legtöbb diák átmegy.

-            Nem a Darnellben – makacskodom. Aztán meglepődöm, mert talán most először válaszolt Mr. Shaw úgy, hogy az nem kérdés volt.

-            Szóval bármelyik iskolába is vesznek fel, azt nem bánnád? Nincs olyan, amelyikre jobban vágynál? – Na tessék, korán örültem.

-            Mint mondtam, szeretek fényképezni, és az akadémia nagyon jó hírű, de ezért hatalmas a verseny.

-            És ezért már kevésbé is küzdenél érte?

-            Nem, természetesen megpróbálok mindent, hogy bekerüljek. – Kezd idegesíteni a kérdéseivel. Nem értem, mire akar kilyukadni.

-            Nem lehet, hogy azért ilyen nehéz a választás, mert nem iskolát, hanem inkább otthont keresel magadnak?

-            Nem tudom. Nem hiszem – mondom bizonytalanul.

-            Hamarosan itt a tizennyolcadik születésnapod, igaz?

-            Igen.

-            Ezzel felmentik a bátyádat a gyámságod alól, ugye?

-            Igen – morgom.

-            Látom, ez zavar téged. Mi zavar benne?

Most már totál úgy érzem magam, hogy egyik kényes témából ugrunk egy másikba anélkül, hogy az előzőt megoldanánk.

-            Hogy a rendszer úgy kezeli az egészet, mintha innentől már nem lennénk testvérek. Mintha fognom kéne magam és elköltöznöm tőlük, hogy bebizonyítsam, hogy alkalmas vagyok az önálló életre.

-            Ezért jelölöd meg az Oxfordot, hogy odaköltözve ezt bizonyítsd? Vagy pont azért maradnál, hogy közelebb maradj a testvéredhez?

-            Várjon, most azt akarja mondani, hogy azért nem tudok dönteni, mert nem találom a helyem?

-            Effie, az otthon nem mindig egy hely. Az otthon a legtöbb embernek az, ahol a szerettei vannak. Ahol azokkal lehet, akiket szeret. De van, hogy új otthont kell keresnünk magunknak, és az nem könnyű.

-            De azt hittem, pont azzal van a gond, hogy nehezemre esik elköteleződni, most mégis azt mondja, hogy túlságosan kötődöm a bátyámhoz. Szóval akkor el kéne mennem Angliába? – kérdezem összezavarodottan.

-            Effie, senki nem várja tőled, hogy most azonnal döntést hozz. De talán a kettő összefügg. Úgy értem, az elköteleződés és az otthon. Ha abból indulunk ki, hogy az otthon egy személy, talán máris érthetőbb, miért olyan nehéz döntést hoznod azt illetően, hol akarsz majd egyetemre járni. Biztos vagyok benne, hogy mindenki azt szeretné, ha magadra nézve a lehető legjobb döntést hoznád meg. Én is ezt szeretném. Ezért vagyunk itt, hogy segítsek olyan problémákkal szembenézni, amiket egyedül nem szívesen piszkálsz fel, mégis nehéz úgy haladni, hogy nem vagy őszinte.

-            De hiszen az vagyok! – vágom rá.

-          Nem velem, Effie, hanem önmagaddal.

-            De ha tényleg az elköteleződés a bajom, akkor arról miért nem beszélünk soha?

Mr. Shaw mindentudón mosolyog rám tovább.

-            Valóban nem?

-            Csak ugrálunk egyik dologról a másikra, összefüggéstelenül – mondom bosszankodva.

-            Én úgy gondolom, ezek a dolgok mind összefüggenek, és pontosan egy problémára utalnak.

-            Mégis mire? – kérdezem rezignáltan.

-            Azt neked kell kiderítened, Effie.

-            Azt hittem, maga segíteni akar. – A válaszától ideges leszek.

-            Természetesen, segítek. De nem oldhatom meg a gondjaidat helyetted. Effie, te egy erős fiatal lány vagy, erősebb, mint azt gondolnád. Nincs szükséged arra, hogy mások megmondják, mit tegyél. Helyén van az eszed, rá fogsz jönni, hogy mi a helyes és mi nem, és arra is, hogy hova húz a szíved.

Hála égnek lejárt az időnk. Nem is bírtam volna tovább nála maradni, annyira leszívta az agyam. Ezek a találkozók nemhogy nem segítenek, de még inkább összezavarnak. Megoldottam az egyik dolgot, erre máris feladott egy másikat.