Mozdulatlanul
ülök a kádban, és mereven nézek magam elé. Újra megnyitom a meleg vizet. Tavasz
van, a levegő ismét meleg, de én rettenetesen fázom. Felhúzom a térdemet a
mellkasomhoz, és átölelem a lábamat a kezemmel. A hajamról a hátamra és a
vállamra csöpög a víz. Összeszorítom a szemem, és sírni kezdek. Hangosan, úgy
ahogy a torkomon kifér.
Olykor
arra gondolok, hogy ha többé nem sírnék, akkor talán a fájdalom is múlni
kezdene. Mégis, akarom, hogy fájjon, mert ez emlékeztető, hogy ismét képes
vagyok szeretni. Csak ne fájna ennyire.
Ma van a
szünet utáni első tanítási nap. J. J. hamarosan itt lesz értem, hogy elvigyen.
Tudja, hogy elszúrtam. Mindent őszintén bevallottam neki. Azt hittem, az
emberek az igazságtól erősebbek lesznek, de én most végtelenül gyenge vagyok. Mindent
megpróbáltam már, hogy Reedet megbüntessék, de akármerre indulok, zárt ajtókba
ütközöm. A rendőrség tehetetlen, a képek csak zsákutcákba vezettek. George és
Julie holnap hazajönnek, és akkor el fogok mondani nekik is mindent. Addig
huszonnégy órám maradt, hogy helyre hozzam a dolgokat. Egyetlen lehetőségem van,
és habár az eszem azt mondja, felesleges, a szívem azt súgja, „Próbáld meg!”.
Ezért is fogom
feljelenteni Reedet, még ha ez azt is jelenti, hogy engem is le
fognak tartóztatni.
Már
tegnap megtettem volna, de Ashton hadnagy kérte, hogy gondoljam át még egyszer.
De nincs már min gondolkoznom. Elegem van a menekülésből. A félelmem eddig egy
híd volt előttem, tele tövisekkel. A bátorságom kellett hozzá, hogy megtaláljam
az útját, hogyan törhetem le ezeket az akadályokat, hogy aztán képes legyek továbbhaladni
az önmagamhoz felé vezető úton. Itt az ideje, hogy bátran szembeszálljak a
gondokkal, őszintén, hazugságok nélkül. Nem félhetek attól, hogy mi lesz, ha
Reedet mégis felmentik. Apa mindig arra tanított, hogy tartsak ki az elveim
mellett, és akkor az utak majd megnyílnak előttem. Csak hinnem kell
magamban. Már tudom, hogyan lehetek
szabad. Lucas megmutatta, hogy csak azért, mert egyedül vagyok, még nem jelenti,
hogy el is vagyok veszve. Kár, hogy túl későn jöttem rá erre.
Szeretném,
ha mellettem lenne, amikor megteszem a feljelentést, de azt hiszem, ahhoz túlságosan
elrontottam mindent. Hazudtam annak, akit a világon a legjobban szeretek. Elvesztettem
a bizalmát. Elvesztettem őt.
J. J.
autójának a dudálása szakítja félbe a gondolataimat. Felveszem a lépcső mellett
heverő hátizsákom, és veszek egy mély levegőt, mielőtt kilépek az ajtón, hogy
megkezdjem az utolsó tanítási napomat. Amikor beszállok J. J. mellé, ő egy
ideig csak némán bámul rám.
-
Mi
az? – kérdezem, amikor megunom a dolgot.
-
Ma
reggel is sírtál – közli tényként.
-
Hiszen
tudod, ez az új kedvenc időtöltésem – ironizálok, de nem nézek rá. J. J.
felhorkan a gúnyos válaszomra.
-
Legalább
a pulóveredet vedd le. Odakint szuper meleg van. Vagy már ennyire akklimatizálódtál,
mióta utoljára láttalak?
-
Fázom
– válaszolom csendesen.
A
Darnell logós, sötétkék pulóveremet viselem, és harisnyát is húztam. J. J. mélyet
sóhajt, és együttérzőn átfogja a kezemet. Ő a világ legönzetlenebb barátja, és
soha nem lehetek elég hálás neki azért, hogy ennyit segített, és végig
mellettem állt. Rettenetesen fog hiányozni. Ismét sírhatnékom támad, ezért
inkább elfordulok, és monoton hangon folytatom.
-
Menjünk,
mert el fogunk késni.
~
Ha a
pokol legmélyebb bugyrában a bűnösök az örök kínszenvedés tüzében égnek el,
akkor én is csatlakoznék hozzájuk, mert még az is jobb, mint középsuliba járni.
A szekrényemre valaki fekete filccel rávéste, hogy RIBANC. Akármerre megyek a
folyosón, mindenhol összesúgnak mögöttem. Mostanra már mindenki értesült arról,
hogy Lucasszal egy pár voltunk. A képek miatt persze mind azt hiszik,
megcsaltam őt Reeddel, ezért még inkább megvetnek. Az órák között átjutnom
egyik teremből a másikba kész kínszenvedés.
Lucas
nem jön be művészetre. Mr. Mitchem kiosztja a projektekre az osztályzatot. A
miénktől teljesen le van nyűgözve. A Lucas rajzából és az én képeimből kirakott
játék baba arca tényleg nagyon szuperül néz ki. Mindketten ötöst kaptunk. Örülök
neki, de fejben már lemondtam a RISD-ről. Ha nem is zárnak börtönbe, az ügy
akkor is belekerül majd a nyilvántartásomba, ami gondolom, azt vonja majd maga
után, hogy az egyetem nem tart majd rám számot.
A
könyveimet a mellkasomhoz szorítva próbálok eljutni az angol teremhez, mintha így
elrejthetném előlük a szégyent, amit érzek. Aztán ismét eszembe jutnak apa
szavai, így hátrafeszítem a vállamat, és felemelem a fejemet. Itt nem én vagyok
az, akinek szégyenkezni kell!
Az
újonnan szerzett belső erőmet a hangosbemondóban megszólaló igazgató recsegő
hangja töri ketté.
-
A
végzős évfolyam összes diákját várom az ebédlőbe eligazításra! – harsogja.
Megtorpanok,
és a hátamat a falnak vetem. A szívem azonnal heves kalapálásba kezd.
Kifulladva kapkodok levegő után. Mintha csak azt jelentette volna be éppen,
hogy mindenki gyűljön össze a nyilvános kivégzésemre. Egy kéz csúszik a
vállamra.
-
Effie,
jól vagy? – J. J. őszintén aggódó hangja segít, hogy ismét képes legyek
uralkodni a légzésemen.
-
Semmi
gond. Jól vagyok – bizonygatom. Megpróbálkozom egy mosollyal is, de J. J. ábrázatát
látva nem lehetek valami meggyőző.
-
Csak
maradj mellettem. Nem lesz semmi baj – mondja, és a vállamat átölelve maga
mellé húz.
Lucas
-
Te
meg mi a francot képzelsz, mit csinálsz? – Letépem a faliújságról a képet, amit
ez a srác ragasztott ki Effie-ről. Összegyűröm a kezemben, és olyan durván
nyomom a srác mellkasához, hogy attól hátratántorodik. – Ha még egyszer
meglátom, hogy kiteszed ezt a képet, akkor legközelebb a torkodon fogom
lenyomni őket, megértettél? – Az ujjamat vészesen közel emelem az arcához.
-
Én
csak… Mike Sanders utasított, hogy…
-
Mike?
– kérdezem, és megragadom a srác ingjének a gallérját. Legszívesebben
beváltanám az előbbi ígéretemet, és lenyomnám a torkán az összes képet.
Mike.
Már megint, Mike.
Az egész
testem megfeszül, ahogy elengedem a srác gallérját, és belebokszolok a feje
mellett lévő szekrénybe. A srác megrezzen, ahogy az üres folyosón még
pillanatokig visszhangzik a fém csattanása. Fiatal, talán még csak elsős lehet.
Biccentek a fejemmel, jelezve, hogy tűnjön el.
Még csak
a nap felén vagyunk túl, de ez már a második összetűzésem volt. A rendőrség
hiába fenyegetett meg mindenkit, hogy aki a neten terjeszti a képeket, azt
előállítják, most már papírformában tűzdelik ki a folyosó minden zugába. Düh és
csalódottság keveredik bennem. Megmozgatom a fájós öklömet. Azóta sajog, hogy
beleütöttem a gipszfalba a szobámban, miután otthagytam Effie-t a parkolóban.
Ha betont ért volna, most törött lenne, így viszont csak egy lyuk tátong a
falamon. Üresnek és fáradtnak érzem magamat. Három napja alig alszom. Bűntudatom
van, amiért egyedül hagytam, azután amit vele tettek, de ettől a hazugsága nem
vált semmissé. Szeretem őt, de nem tudom, hogy csak azért akarok megbocsátani
neki, mert sajnálom azért, ami vele történt, vagy pedig mert tényleg képes
lennék újra bízni benne.
-
Bailey!
Minden rendben? – hallom meg magam mögött Campbell feszült hangját.
Hátraperdülök,
és szólásra nyitom a számat, hogy elmondjam neki, semmi sincs rendben. És nem
is lesz, amíg el nem tűntemet Reed és Mike mocskát. A francba is, ha kellene,
feladnám magamat, csak hogy végre abbahagyják a képek terjesztését. A szemem
sarkából meglátom Effie szekrényét, amire rávésték azt az undorító gúnynevet.
Olyan érzésem van, mintha valaki szíven szúrt volna, aztán elfelejtette volna kihúzni
a kést.
-
Hagyd
azt a kölyköt. Inkább menjünk, mert el fogunk késni. – Campbell a vállamra
teszi a kezét, és jelentőségteljesen megszorítja.
Elernyesztem
az izmaimat, és beleegyezően bólintok, mire Campbell is megnyugszik.
~
Campbell
mögött lépek be az ebédlőbe, hagyom, hogy ő vezessen a tömegben. Még mindig
érzem a feszülést az izmaimban. Campbell hirtelen megáll előttem, mire felkapom
a fejemet. Mike gúnyosan vigyorgó képpel áll tőlem alig ötlépésnyire, de nem
engem, hanem az előtte ácsorgó lányt bámulja. Megtántorodom. Az a sötétbarna,
hosszú haj csakis egyvalakihez tartozhat. A szívem szabályosan lángra lobban. Az
izmaim azonnal megfeszülnek. Effie testtartása rettentő merev, hiányzik belőle
az a légies könnyedség, ami általában jellemzi. Mike-ra emeli a tekintetét, a
feje felfelé biccen, amitől a haja hátraomlik, így látni engedtetve az
arccsontján lévő elhalványuló véraláfutást. Hogy mertek azok a seggfejek kezelt
emelni rá? Nem tudják, hogy miken kellett keresztülmennie? Fizetniük kell azért,
amit tettek!
Előrerendülök,
de egy, a karomra szoruló kéz visszaránt, amitől hátratántorodom.
-
Ne
csinálj hülyeséget, haver! – figyelmeztet Campbell, de lerázom magamról a kezét,
és szilárdan megindulok Mike felé.
Ha az a
rohadék még egyszer hozzá mer érni Effie-hez, nem ússza meg épségben. Már épp
közéjük akarok ugrani, de amikor Effie száját elhagyja a feljelentés szó,
megtorpanok. A tömeg eltakar előlük, így egyikőjük sem vesz észre, de tisztán
hallom a beszélgetésüket.
-
Hogy
te mennyire ostoba vagy! – Mike hátraveti a fejét, ahogy hideg gúnnyal felnevet.
– Talán elfelejtetted, hogy a múltkor is te húztad a rövidebbet?
-
Nem
érdekel, ha letartóztatnak. Az sem, ha börtönbe kerülök. De akkor mindketten
jöttök velem – Effie válasza kemény, közben harciasan megveti a lábát.
-
A
helyedben kétszer is meggondolnám, hogy miket beszélek! – sziszegi Mike, és
durván megragadja Effie karját, mire ő megrándul. - Nehogy még a végén…
-
Engedj
el! – Effie hangja határozott. Elrántja a kezét, mire Mike meglepetten
hátrahőköl. – A helyedben, Mike, inkább kiélvezném a szabad óráimat az üres
fenyegetéseid helyett.
Azért
rohantam ide, hogy megvédjem őt Sanderstől. Azonban egy ijedt lány helyett olyan
valakit találtam, akit habár friss zúzódások borítanak, félelem nélkül,
magabiztosan áll ki magáért. Uralja önmagát és a helyzetet is. Úgy látszik,
hogy… felesleges vagyok.
Mike
arca megnyúlik Effie szavaitól. A szemeim kikerekednek. Effie komolyan
gondolta, amit mondott. Fel akarja bontani az egyezséget a rendőrséggel, még ha
az a jövőjébe kerül is.
Effie olyan
váratlanul pördül meg a tengelye körül és lendül előre, hogy időm sincs
reagálni, így egyenesen a mellkasomnak csapódik. A bőre ugyanolya meleg és
puha, mint ahogy emlékeztem rá. A zakóján keresztül is érzem, hogy remeg a
teste. A tenyerét a mellkasomra fekteti, és eltolva magától felemeli a fejét,
hogy rám nézzen. A könnytől nedves szemeit rémülten kapkodja ide-oda, amikor
rájön, hogy ki vagyok, és hogy végig itt álltam mögötte. Tesz egy lépést
hátrafelé, mire a tenyere lecsúszik a hasamról, majd a teste mellé esik. Rá
akarok szólni, sőt legszívesebben jól lehordanám azért, amit kitervelt. Csakhogy
a szemében most is benne van az a tűz és küzdeni akarás, mint amikor megismertem.
A tekintete találkozik az enyémmel, mire a vállai megfeszülnek.
-
Sajn…
- Nem hagyom, hogy befejezze. Megragadom
a kezét a csuklójánál, és húzni kezdem magam után.
A
folyosók üresek, az alsóbb éveseknek már elkezdődött az órájuk. Egyetlen szó
nélkül, engedelmesen követ a parkolóba. Amikor a kocsimhoz érünk, elengedem,
mire esetlenül megáll előttem. A harag és megbántottság szorítja a mellkasomat,
amitől nehezen kapok csak levegőt, de nem fogom hagyni, hogy megtegye ezt az
őrültséget. Le kell beszélnem róla, de nem itt. Kinyitom előtte a kocsim
ajtaját, ő pedig szó nélkül beül.
Némán
tesszük meg a lakásomig az utat. Nem hallom, csak érzem, hogy mögöttem van. Az bejárati
ajtó halkan kattan, mire megfordulok, hogy ránézhessek. Effie a hátát az
ajtónak veti, és a földet bámulja.
-
Luc…
- Mielőtt kiejthetné a nevemet, elé lépek, és birtokló ölelésbe fogom, mert attól
félek, hogy bármelyik percben ellökhet magától.
Az
előbbi határozott fellépése ellenére a teste olyan törékeny. Olyan meleg, olyan
apró. Egyszerűen… hibátlan. Felsóhajtok, ahogy a mellei a felsőtestemhez préselődnek.
Már nem elég, hogy megérinthetem. Olyan szorosan ölelem magamhoz, amennyire
csak merem. Túlságosan is szorosan. Erősen szorítom, azért hogy megvédjem, azért
mert szeretem, de leginkább, mert annyira fáj, amiért hazudott. Azt akarom,
hogy érezze a gyötrelmet, amit az elmúlt három napban éreztem miatta. Képtelen
vagyok elengedni. A lánynak, akit a karjaimban tartok, nincs szüksége az én
sajnálatomra. Hazudott nekem ez igaz. Az is igaz, hogy a bizalmatlanságával csak
engem is azzá tett. De az, hogy képes lenne mindnet feladni azért, hogy
helyrehozza ezt a bűnét, az azt mutatja, hogy Effie nem nyugszik bele abba,
hogy minden elromlott. Küzdeni fog önmagáért.
Egy apró,
reszketeg sóhaj szökik ki az ajkain, ahogy a kezemet a tarkójára csúsztatom. A
keze lassan, hezitálva emelkedik fel és öleli át a nyakamat, ahogy az orromat a
nyakhajlatához szorítva beszívom az illatát.
-
Lucas…
- az ajkain kiszökő suttogás gyengéden simogatja az arcomat. Még mindig
hatással van rám, ha a keresztnevemen szólít.
A kezei
visszahanyatlanak a teste mellé, ahogy ellépek tőle. Összefogom a karomat magam
előtt, hogy kontrollálni tudjam a mellkasomban dübörgő szívemet.
-
Fel
akarod jelenteni őket? – kérdezem számonkérőn.
Effie
nem válaszol semmit, csak gyötrő csendbe burkolózik. Felemeli a fejét, és
egyenesen a szemembe néz, miközben elém sétál. A tekintete ellágyul, némán
kérve, hogy nézzek rá. A száját kezdi harapdálni, és az arca elszomorodik,
miközben felemeli a kezét, és a tenyerét gyengéden az arcomra fekteti. Az
érintése féltő, úgy érzem, búcsúzkodni akar tőlem. Az ujjai végigsiklanak az
arcomon, majd elhúzza a kezét. Elkapom a csuklóját, és legszívesebben magamhoz
rántanám.
-
Ma
délután - A hangja reszket.
Vágyakozva
néz rám, amitől megremeg a térdem. Küzdenem kell, hogy fel tudjam idézni a kérdésemet.
Haragudni
akarok, de már képtelen vagyok rá. Miért nem vettem észre, hogy idő közben
mennyire csodálatos teremtménnyé alakult? Be kellett volna bizonyítanom, hogy
méltó vagyok hozzá, mert a fenébe is, Effie vagy tízszer jobb annál, mint aki
én valaha is lehetek. A szám bizseregni kezd, hogy hozzáérhessen az ajkaihoz. A
nyelvem fáj, hogy táncra kelhessen az övével. A bőröm minden centimétere
vágyakozástól ég, hogy újra megérinthessem.
-
Miért
csinálod ezt? – nyögöm ki, miközben Effie elém lép, és a fejét a szívemre
hajtja.
-
Nem
ez a helyes kérdés – suttogja, és még inkább közelebb furakszik hozzám.
-
Akkor
mi a helyes kérdés?
Effie
Elhúzódom
Lucastól. A gondolata is fizikai fájdalmat okoz, hogy ismét el fog hagyni.
-
A helyes
kérdés az, hogy mi lesz, ha nem teszem meg.
-
Nem
fogom hagyni, hogy ezt csináld! – csattan fel Lucas mérgesen.
-
Nincs
más lehetőségem – sóhajtom.
-
Az
nem megoldás, hogy hagyod, hogy letartóztassanak!
-
Már
mindent megpróbáltam, de a képekkel nem mentem semmire. Ha ennyiben hagyom,
Reed megússza, és akkor hiába lesz minden. Nem hagyhatom, hogy mással is azt
tegye, amit velem. Tőlem már elvett mindent, ami fontos volt. Nincs veszíteni
valóm – mondom szomorúan.
-
De
igen is van! Mi lesz az Oxforddal? Elveszítheted a helyedet.
-
Nem
megyek az Oxfordra – válaszolom, mire Lucas idegesen a hajába fúrja a kezét.
-
Nem,
Effie, az nem lehet. Nem adhatsz fel mindent. Még semmi sincs…
-
Nem…
nem – állítom meg. - Azért nem megyek az Oxfordra, mert itt maradok az
államokban. Felvettek a RISD-re. – Lucas felkapja a fejét, és egyenesen a
szemembe néz. Remeg a szája, a keze, a térde. A tenyerébe hajtja az arcát, és
kijózanítóan dörzsölni kezdi. Csak lassan emeli fel a fejét, a szemében könnyek
csillognak, ahogy rám néz.
-
Nem
haragudj. Én csak… Tényleg felvettek a RISD-re? – kérdezi, mint aki még mindig
képtelen hinni a fülének. Elveszem a kezét a teste mellől, a kézfeje széntől
maszatos, azt simogatom, ahogy beszélni kezdek.
-
Bocsáss
meg, hogy hazudtam neked. Kételkedtem önmagamban, és emiatt benned is. De nem
veled volt a baj. Hazudtam, mert nem bíztam magamban. Hagytam, hogy a múltam
átírja a jelenemet. Féltem, hogy elveszítelek. Tudom, hogy ez nem ment fel a
tetteim alól, és joggal haragszol rám, de szeretném, ha tudnád, hogy ha te nem
bízol bennem már elejétől fogva, és mutatod meg, hogy megéri kitárni a
szívemet, akkor most képtelen lennék kiállni magamért. Nagyon szeretlek. És ez
az érzés soha egyetlen pillanatra sem szűnt meg bennem irántad. – Lehajtom a fejemet, hogy a hajam elrejtse
az arcomon lebukdácsoló könnycseppeket. Elfordulok, és elindulok az ajtó felé. Rettenetesen
fáj a szívem, amiért itt kell őt hagynom.
Lucas
meleg tenyere a csuklómra fonódik és megállít, mielőtt elérhetném az ajtót.
-
Most
meg hová mész? – kérdezi, és visszafordít maga felé.
-
Tudom,
hogy elbúcsúzni hoztál ide. Megértem, és…
-
Nem.
Effie, félreértesz. Azért hoztalak ide, mert segíteni akarok. Együtt ki tudunk
találni valamit. Kell, hogy legyen valami más módja is annak, hogy Reedet
megbüntessék, minthogy letartóztassanak. – Lucas és a hatalmas szíve. Annak
ellenére, hogy eljátszottam a bizalmát, mégis miattam aggódik. Meg sem
érdemlem, hogy törődjön velem.
-
Tudom,
hogy csak segíteni akarsz, de nem menthetsz meg folyton a hibáimtól.
-
Nem
megmenteni akarlak. Azt kérem, hogy hadd állhassak melletted, amikor megmented
saját magadat. – A szívem kihagy egy ütemet a szavaitól.
-
De
azt hittem, hogy… - Elhallgatok. Nem akarom kimondani azt, hogy elhagyott.
-
Mielőtt
újra elrohannál, nem akarod inkább meghallgatni, hogy mi a véleményem a
történtekről? – kérdezi, mire szégyenlősem lehajtom a fejemet.
-
Nem
tudom. Akarjam? – kérdezem bizonytalanul. - Tudom, hogy minden igaz volt, amit
a szememre vetettél. Megértem, ha már nem bízol meg bennem. Rettentően sajnálok
mindent. Viszont nem tudom visszaforgatni az időt, ezért próbálom helyrehozni a
jövőt.
-
Jó
ezt hallani. Hogy végre bízol magadban. Nem azt mondom, hogy helyes volt, hogy
hazudtál, mert nem volt az. Veszélybe sodortad magadat, de erre már te is
rájöttél. Tudom, hogy sajnálod, és hogy megbántad, de ettől még fáj. Rettentően.
De az, hogy nem vagy mellettem, az még ennél is rosszabb. Szükségem van rád, a
jó és a rossz részekkel együtt. Szeretlek, úgy, ahogy vagy.
Olyan
erősen dobog a szívem, hogy úgy érzem, el fogok ájulni. Lucas kinyújtja értem a
kezét, én pedig a tenyerébe csúsztatom az enyémet, mire magához húz, és
szorosan átölel.
-
Borzasztóan
hiányoztál – suttogja a fülembe. A nyakhajlatába fúrom az arcomat, és kapkodva
beszívom az illatát. Félek, hogy ez egy csak egy álom, amiből mindjárt
felébredek a rideg valóságba, ahol Lucas már nem akar többé velem lenni.
Végigsimítja az orrát az enyém mellett, és
amikor a száját az enyémre tapasztja, egy mély, megkönnyebbült sóhaj hagyja el
a számat. Mintha újra kapnék levegőt. Érzem a mosolyát.
Észre
sem veszem, hogy hogyan jutunk el a szobájáig, de érzem a talpam alatt a puha
szőnyeg süppedését. Hagyja, hogy a zakója alá csúsztassam a kezemet, és
letoljam azt a válláról. Lehunyom a szememet, és megkeresem az ajkait. A
csókjaink gyengédek, évődőek. Lucas érintése most is tűzforró a bőrömön. A
kezem remeg, ahogy lesimogatom a válláról a fehér ingjét. Lucas hirtelen mindkét
kezével átfogja az arcomat. Megijedek, hogy meg fog állítani, de végül csak még
inkább elmélyíti a csókunkat. A légzésünk kapkodóvá válik, a csókjaink hosszúak
és szenvedélyesek. Az ujjai
végigsimítanak a hátamon, ahogy lehúzza a ruhám zipzárját. Lesimítja a pántokat
a vállamról és a csípőmig tolja, majd hagyja, hogy a földre hulljon.
Amikor
újra összesimulunk, a meztelen mellkasunk egymáshoz préselődik. A testünk
nyirkos, a bőrünk tűzforró. Lehunyom a szemem, és a számat a vállára tapasztom,
ahogy lassan az ágyhoz vezet és gyengéden lefektet rá. A takaró a hátamra simul,
összezárva a meztelen testünket. Lucas erősen szorít magához. A világ elnémul
körülöttünk, a fejemben lévő gondolatok semmissé válnak, csak mi ketten maradtunk
és a zakatoló szívverésünk. Felnézek Lucasra, a tekintetünk egymásba fonódik. Az
ajkaink ismét egymásra találnak, nem tudjuk elégszer elsuttogni, hogy
szeretlek.
Végigcsókolja
az állcsontomat, a nyakam legérzékenyebb pontjait, majd a szája egyre lejjebb
siklik a kulcscsontom felé. A sóhajok apró nyögésekké formálódnak, ahogy a
szája egyre közelebb kerül a mellemhez. Végigcsókolja a hasamat, a bugyim
szegélye feletti érzékeny bőrt, és azt is, ami alatta van, ahogy az utolsó
ruhadarab is lecsúszik a csípőmön. Felszínesen kapkodja a levegőt, ahogy ismét
hevesen a szám után kap. Az összepréselődő mellkasunkon keresztül érzem a
kalapáló szívverését. Türelmetlenül eltolom magamtól.
-
Van
nálad?
Lucas
átgördül a másik oldalára, és kihúzza az éjjeliszekrényének a fiókját. Amikor
visszafordul felém, a hátát a fejtámlának dönti, engem pedig az ölébe húz. Lehunyom
a szememet, amikor a kezét a hajamba fúrja, majd gyengéden megcsókolja a
számat.
-
Effie,
nézz rám – kéri, de megrázom fejemet. – Kérlek, Effie, nézz rám! – Kinyitom a
szememet, de enyhén lebiggyesztem a fejemet, hogy kerüljem a tekintetét. Lucas
megfogja az államat, és felemeli a fejemet. – Szeretnéd, ha megállnánk? –
kérdezi, és a hüvelykujjával megsimogatja az arcomat.
-
Nem –
rázom meg a fejemet. – Én csak, nem tudom, hogy… hogy mit kell tennem.
-
Csak
hallgass az ösztöneidre. Így te irányítod azt, hogy mi az, ami jó, és mi az,
ami kellemetlen.
Lucas
keze a csípőmre simul, ahogy a vállaira teszem a kezemet.
Fáj,
ahogy először belém furakszik. A nyakhajlatába fúrom az arcomat, hogy elfedjem
a fájdalmas nyögésem. Lucas mozdulatlan marad. Nem sürget, csak gyengéden
simogatja a hátamat, amíg a feszítő érzés alább nem hagy.
-
Jól
vagy? – kérdezi gyengéden, mire biccentek, jelezve, hogy minden rendben. Az
izmaim lassan ellazulnak, és ahogy ismét felemelem a csípőmet, már nem érzem a
fájdalmas feszülést.
Bódultan
ölelem át a nyakát, Lucas pedig magához szorít. A bizalom egy új szintjére
jutottunk el, ahol képesek vagyunk mindenekfelett megbízni a másikban.
Lucas
elragadtatottan néz a szemembe, figyel, hogy meggyőződjön róla, minden rendben.
Amikor először mozdul felém a teste, az elsőre kellemetlen érzést hamar gyönyör
váltja fel, így válaszul felé homorítok a csípőmmel. Lassan megtaláljuk a
ritmusunkat. A kezdeti lassú mozgásunk egyre inkább felgyorsul. A szoba
csendjét halk, elfojtott nyögések töltik be. Lucas elragadtatottan dönti hátra
a fejét, az ajkai elnyílnak, a szemei pedig lecsukódnak, ahogy a kezével a
csípőmet markolva irányítja a mozgásomat. A keze a hátamra csúszik, és erősen
magához szorít, majd a száját a nyakhajlatomhoz szorítva egy elfojtott
nyögéssel elernyed az ölelésemben.
~
Én
ébredek fel először. Lucas hason fekszik mellettem, de a lábunk így is össze
van gabalyodva. A takaró lecsúszott a csípőnkre. Lucas alvástól kócos haját és
hosszú gerincét bámulom. Óvatosan érintem a hátához az ujjbegyemet és
végigsimítom a gerince mellett. Lucas elégedett mosollyal az arcán emeli fel a
fejét, és álmosan néz rám. Feltornássza magát a karjára, és fölém hajol, hogy
megcsókolhasson.
-
Szeretlek
– súgja az ajkaim közé.
Mellém
fekszik, és birtoklón a mellkasához húz. A szíve fölé fektetem a fejemet. A
meztelen bőrünket az ablakon beszökő lemenő nap sugarai simogatják. A szívem
ismét elnehezül. Akármilyen csodálatos is volt ez a pillanat, még hatalmas
feladat áll előttem. El akarok húzódni, de Lucas visszahúz. Ismét
megpróbálkozom, de csak még szorosabban ölel magához.
-
Egészségügyi
szünetet kérek – viccelem el a dolgot, mire Lucas elenged.
Tudom,
hogy aggódva néz utánam, de nem merek megfordulni. Amint kilépek a szobából, a
szememet ellepik a könnyek. A fürdőbe menekülök, és hogy időt nyerjek magamnak,
megnyitom a zuhanyt. A víz zubogása elmossa az elfojtott zokogásomat.
Nem
rejtőzködhetek örökre idebent, ezért ráveszem magamat, hogy kiszálljak, és
megtörölközzek. Alig látok a szememet ellepő könnyektől. Lucas képes volt nekem
megbocsátani a hazugságokat, erre most önszántamból el akarom őt hagyni. Miért
ennyire nehéz helyesen cselekedni? Halk kopogás érkezik az ajtó felől, majd
Lucas óvatoskodó hangja.
-
Effie,
minden rendben odabent? – Megtörlöm az arcom és az orrom. Bután érzem magam,
hogy itt bőgök a fürdőben. Megköszörülöm a torkomat, mielőtt válaszolnék.
-
Persze,
semmi gond. – Próbálom elfedni a sírástól rekedt hangomat, de azt hiszem,
Lucast nem tudom átverni.
-
Most
bejövök, jó? – Ahogy a kilincs megnyikordul, gyorsan elfordulok az ajtótól, és
a törölköző szélével törölgetni kezdem a szememet. Érzem, hogy Lucas megáll
mögöttem. – Miért bújtál el ide? – kérdezi aggodalmasan. Megfogja a vállamat,
és kéri, hogy forduljak felé. Engedek a gyengéd kérésnek, és megfordulok,
közben lesütöm a tekintetemet, habár a szemem alatti vörösséget nem tudom
eltakarni előle.
-
Valami
baj van? Fájdalmat okoztam? – kérdezget rémülten. Megrázom a fejemet.
-
Nem,
dehogy. Nem erről van szó. Csak… mostanra már hozzászokhattam volna, hogy
milyen elveszíteni azt, akit szeretek.
-
Effie,
akármi is lesz, nem fogsz elveszíteni. Van közöttünk egyfajta… kötődés, azt
hiszem. Egy kapocs, ami összetart, a múltunk, amiken átmentünk. Gyere,
megmutatom! – Azzal megragadja a kezemet, és visszahúz a hálószobájába.
A
ruháink még mindig a földön hevernek. Lehunyom a szememet. Még mindig érzem a
csókjait a testemen. Remegve fújom ki a levegőt az emlékképektől. A
gondolataimat Lucas az íróasztalában kutató zörgése zavarja meg. Amikor
megtalálja, amit keresett, egy köteg papírral a kezében fordul vissza felém. Hezitálva
veszem el a felém nyújtott lapokat. Elszakítom a tekintetemet Lucas gyönyörű
kék szemétől, és végigpörgetem az oldalakat. Megremeg a kezem, amikor rájövök, mit tartok a
kezemben. Rajzok, ezek itt az ő rajzai.
Lucas a
karomnál fogva lehúz az ágya szélére, amiért hálás vagyok neki, mert a lábaim
épp készültek cserbenhagyni.
Az első
oldalon egyetlen szó áll: Kötődés. Végigsimítom az ujjamat a cikornyás betűin. Lucas
megfogja a lap szélét, és leteszi maga mellé az ágyra. Az első rajzon mi
vagyunk, amikor először találkoztunk. A földön görnyedek, Lucas keze az arcomon.
Egymás szemébe bámulunk. Kizárt, hogy abban a pillanatban ilyen szép lettem
volna, mint amilyennek ő rajzolt meg. A képen szinte tündöklök, pedig bizonyára
borzalmasan nézhettem ki a kócos hajammal és a homlokomon éktelenkedő vörös
folttal. Lucas tekintete olyan kifejező, hogy látom benne a zavartság mögött
meghúzódó vágyakozást. A következő oldalon az apja házában, a teraszon állunk.
Látszik, hogy a szám sarka sebes, ahogy enyhén beharapom az alsó ajkamat. Lucas
egészen közel hajol hozzám, úgy tűnik, mindjárt meg fog csókolni. Az ez után
következő rajztól elpirulok. Alsóneműben állok a szekrényem előtt, a bőröndöm
az ágyamon hever, teledobálva ruhákkal. Emlékszem, az eset utána mennyire
zavarban voltam. Lapozok egyet. A rajzon
az arcom dühös, de a szemeim mégis inkább szomorúak, ahogy Lucasra meredek. Az
utcán állunk a klub előtt, ahova a születésnapja éjszakáján mentünk. Aztán már
Rothenberggel csókolózom, Lucas pedig zsebre tett kézzel, csalódottan néz
minket. A kép sokkal kuszább, zaklatottabb. Ahogy az ez utáni is. Lucas felhúzott
lábakkal ül a földön, a fejét a karjára hajtja, a háttérben az én elhalványodó
arcom lebeg. Szinte érzem a képből áradó magányt. Látom, hogy szenved. Ahogy
félretolom a rajzot, újra elmosolyodom. Itt már egymásba gabalyodva
csókolózunk. A ceruzavonásai itt már szenvedélyesek, sokkal határozottabbak. Lábujjhegyen
állok, az ő keze pedig a derekamnál a szoknyámat markolja, amitől az enyhén felcsúszott
a combomon. Végigfolynak a könnyek az arcomon, ahogy felidézem azt a csodás
pillanatot. A következő képen a rajz Effie is sír, ahogy lehajtott fejjel áll az
iskola parkolójában. Lucas háttal rajzolta meg önmagát, de a testtartása
pontosan tükrözi az összetört szívét.
Egyetlen
kép maradt már csak az ölemben. Úgy remeg a kezem, hogy alig tudom megfogni a
lapot. Az utolsó rajz az összes közül ez az egyetlen színes. Annak a képnek a
másolata, amit Lucas nekem ajándékozott. Az ő és az én arcom fele alkot egy
egészet. Mert mi így, együtt vagyunk egy egész. Ő és én összetartozunk. A
múltunk történései összekötnek minket egy olyan kapoccsal, ami erősebb
bárminél. És ezt úgy hívják, szerelem.
Mennyi minden történt ebben a részben! És mégis minden úgy volt jó, helyén való, ahogy volt. Köszönöm! <3
VálaszTörlésKöszönöm, hogy még mindig velem tartasz. Értékelem az összes kommentet, amit eddig kaptam tőled. Nagyon várlak vissza az utolsó, befejező résznél is. Puszi
TörlésSziaa! :D Végre elkészültem a kritikáddal :P Kíváncsi vagyok, mit szólsz majd hozzá :) http://feketefehertarka.blogspot.hu/2018/02/kritika-kotodes.html
VálaszTörlésKedves Anett! Itt is, még egyszer szeretném megköszönni a munkádat, hogy ilyen hosszú és tartalmas, de legfőképpen őszinte kritikát kaphattam valakitől. Köszönöm az időt, amit rászántál, és igyekszem tanulni belőle és megfogadni az olvasottakat. Ölel: Summerrose
VálaszTörlés