Kötődés - 49. fejezet

Érzem, hogy enyhén spicces vagyok. Tényleg nem ittam sokat, mert már megtanultam, hogy abból sosem sül ki semmi jó, de úgy látszik, az utazás és a délutáni foci teljesen leszívott, és ez a kevés is azonnal a fejembe szállt. Enyhén forog velem a világ, és olyan mintha a kert fái lassan dülöngélnének előttem. Olyan érzésem van, mintha napszúrást kaptam volna, csak éppen nincs lázam vagy hányingerem. Mindenki össze-vissza rohangál, és vizes lufibombával dobálja a másikat. Arra sem emlékszem, kinek az őrült ötlete volt, de láthatólag mindenki nagyon élvezi az egészet, mert hangos röhögés vegyül a zene dübörgő basszusába. Egy felém repülő vízbomba eltalál az oldalamon, mire felnevetek, és botladozva elterülök egy bokor mögött. A pulóverem és az alatta viselt ruhám már teljesen átázott, és ettől a lábamra tapad. Hanyatt fekszem, és kitárom a karomat a testem mellett, közben indokolatlanul magamban kuncogok. Ahogy a füvön fekszem, és a környezetemet nézem, olyan érzésem van, mintha közben körbe-körbe forognék, ráadásul a fejem zúg a hangos zenétől.

Már egy ideje tart nálam ez az állapot. Nem is csoda, hogy ennyire berúgtam, hiszen mióta itt vagyunk, Campbell mamájának házi készítésű süteményén kívül nem ettem semmit. Megpróbálom behunyni a szemem, hogy enyhítsem a szédülést, de csak még rosszabb az egész. Olyan, mintha egy körhintán ülnék, ami eszeveszett tempóban forog alattam. Inkább kinyitom a szemem, és az eget kezdem bámulni. Az éjszaka sötét, szinte fekete, a hold épp növekvőben van, így könnyedén kivehetőek az aranyszínben csillogó pontok.

Váratlanul Lucas lép hozzám, és letérdel mellém a fűbe, így az arca eltakarja előlem a csillagokat. Felé fordítom a fejemet, közben bárgyún vigyorgok rá, és ő is boldogan mosolyog rám. Megfogja a kezemet, és közelebb hajol hozzám, ahogy

egymást bámuljuk. Egy újabb bomba hátba találja, mire hátravágja a fejét, és hangosan felnevet, közben a hátára szorítja a kezét. Felhúz a földről, és magával ránt, így szaladni kezdünk a ház felé. Futás közben eltalál egy újabb vízibomba a vállamon, így csupa nedves lesz a hajam.

Amikor Lucas becsukja mögöttünk az ajtót, a térdünkre támaszkodva fulladozunk a nevetéstől. Habár az alkohol hatása alatt nem érzek semmilyen fájdalmat, szinte biztos vagyok benne, hogy nyoma fog maradni rajtam minden egyes becsapódásnak. Amikor csillapodik a nevetésünk, veszem csak észre, hogy a ház mennyire csendes a kinti zajhoz képest. Idebent teljesen sötét van, csak az udvari lámpások fénye ad némi világosságot. Egy kicsit megnyugszom, és már nem zakatol annyira a szívem sem.

Bemegyek a konyhába, és felkapcsolom a lámpát, Lucas pedig elindul, hogy a lenti fürdőszobából előkerítsen néhány törölközőt. Az asztalon még maradt néhány kocka abból a finom házi sütiből, így felkapok egyet. Azt sem tudtam, hogy Campbell anyja szokott sütni. A kezem félúton megáll a levegőben, amikor Lucas idegesen rám kiabál:

-            Hé, abból ne egyél! – Kérdőn rá nézek, majd vissza a süteményre.

-            Miért ne? Holnapra tönkre megy. – Ismét megindul a kezem a szám felé, de Lucas megfogja a csuklómat, és megállít. A másik kezével kikapja a sütit az ujjaim közül, és visszadobja a tányérra.

-            Ebből ettél már korábban is? – kérdezi feszülten.

-            Persze, tök finom! – mondom neki lelkesen, és közben hülyén vigyorgok, mert nem értem, miért viselkedik ilyen idegesen.

-            Mennyit?

-            Csak egy felet. Campbell ette meg a másik felét. Hé, lazíts már! – mondom neki mosolyogva, és át akarom ölelni a nyakát a karommal, de lefogja mindkét kezemet, és ellép tőlem. 

-            Effie, az füves süti! Nem szabadott volna enned belőle – mondja aggodalmasan.

-            Füves süti? – kérdezem elgondolkozva. Hát ezért érzem magamat úgy, mintha épp álmodnék? Lucasra nézek, aki aggodalmasan nézi az arcomat, mire prüszkölve kitör belőlem a nevetés. Egyszerűen nem tudom kontrollálni, szinte fáj a hasam.

-            Be vagy tépve – mondja, és rosszallóan megrázza a fejét, de látom, hogy közben végre elmosolyogja magát.

Tölt egy pohár vizet, és a kezembe nyomja, azzal a szigorú utasítással, hogy azonnal igyam ki az egészet. Engedelmesen emelem a poharat a számhoz, és egyszerre kiiszom a tartalmát.

-            Ha csak egy felet ettél, akkor lassan el fog múlni a hatása. Nemsokára jobban leszel – magyarázza, és ismét teletölti a poharamat. – Csak igyál, amennyit bírsz! – utasít ismét, közben megfogja a sütis tálat, és a szemetesbe önti. – Igyál! – szól rám, amikor észreveszi, hogy csak őt bámulom.

          Teszem, amit mond. Közben ismét megáll előttem, és gyengéden simogatni kezdi az arcomat. A pohár széle fölül rásandítok, a szeme mosolygósan csillog. A tenyeréhez hajtom a fejemet. Olyan jó, és meleg érzés, ahogy hozzámér.

-            Várj meg itt, mindjárt visszajövök – mondja gyengéden.

-            Hova mész? – szólok utána, mielőtt kilépne a bejárati ajtón.

-            Megyek, és megölöm Campbellt – morogja vissza, mire kuncogni kezdek.

Már egy ideje tart nálam ez az állapot. Kellemesen érzem magamat, de a szédülés elég zavaró. A víz mindenesetre segített. Mivel éhesnek érzem magamat, a hűtőhöz lépek. Nincs túl sok minden benne. Persze piáról gondoskodtak, de a kaja senkinek eszébe sem jutott. Majd reggel, amikor mind másnaposan felébrednek, bánni fogják. Mindenesetre találok némi lekvárt és mogyorókrémet, így nekiállok szendvicset csinálni magamnak. Épp beleharapok a két szelet kenyérből összeborított szendvicsembe, amikor Lucas zsebre tett kézzel megáll a konyha és a nappalit összekötő boltív alatt. Lazán a falnak dől, és mosolyogva nézi, ahogy teli szájjal rágcsálok.

-            Nos, megölted? Esetleg kell segítség eltüntetni a holttestet? – viccelődöm, mire Lucas is elneveti magát.

-            Nem öltem meg, de csak mert mind eltűntek. A hangokból ítélve lementek a partra éjszakai fürdőzni.

-            Akkor csak te és én maradtunk? – kérdezem óvatoskodva. Próbálom elrejteni az izgalmamat, amit a hír keltett bennem. Leteszem a szendvicsemet a pultra, majd megtörlöm a kézfejemmel a számat.

-            Úgy néz ki a dolog – Lucas hangja mélyebbre vált, közben egyenesen a szemembe néz, mire hatalmasat nyelek. Végig azt nézem, ahogy mozog a szája. Lenyalom a hüvelykujjamról a lekvárt.

-            És mit szeretnél csinálni? – kérdezem lazán, de közben alig kapok levegőt, annyira hevesen kezdett el verni a szívem.

           Lucas ellöki magát a faltól, és egészen közel sétál hozzám, majd átöleli a derekamat, és magához húzva megpuszilja a homlokomat.

-            Először is, meg kell szárítkoznunk. –  Végigsimítja a karomat a pulóveremen át, ami így hidegen és nedvesen tapad rám. Biccentek a fejemmel, mire Lucas ellép tőlem, és elindul az emelet felé. – Gyere, a szobámban van törölköző – szól hátra a válla felett, mire a szívem még hevesebbre kapcsol.

Lucas cipője hangosan koppan a lépcsőn minden egyes lépésnél. Odakintről beszűrődik a zene dübörgése, de már nem hallani a sikolyokat. Ahogy felnézek rá, látom, hogy a fehér pólója teljesen átázott, így rátapad a hátára. Mozgás közben, ahogy felfele húzza magát a korláton, megfeszülnek az izmok a karján. Nem tudom, mi üt belém, de elkapom a kezét, és visszarántom. Ettől hirtelen megáll, és meglepődötten néz rám. Csillog a szeme, ahogy elmosolyodik. Imádom a gyönyörű óceán kék szemeit. Nem tudom, hogy az alkoholtól vagy a fűtől, de úgy látszik, a bátorságom az egekbe száll. Fellépek arra a lépcsőfokra, amin ő is áll, és lábujjhegyre emelkedve hezitálás nélkül szájon csókolom, aztán szinte azonnal el is húzódom. Kacéran beharapom az alsó ajkam, és elmosolyodom. Tudom, hogy elvileg mindenki eltűnt, de ettől még vigyáznunk kellene. Lucas felhúzott szemöldökkel néz rám, látszik, hogy teljesen megleptem. Miközben a szemembe bámul, elkapja a csípőmet, és a szoknyámba markolva a falhoz tol. A nyelve szinte azonnal az ajkaim közé furakszik, mire a szájába nyögök. Gyengéden a falhoz tol, hozzám préseli a testét, a kezét pedig a pulóverem alá csúsztatja a hasamra. A meztelen lábamon érzem a rövidnadrágja nedves anyagát, ahogy nekem feszülve szenvedélyesen megcsókol. Attól, ahogy a nyelvét ki-be csúsztatja a számban, izgató rángást érzek a hasamban. Csalódottság fog el, amikor elveszi a kezét a csípőmről, és már csak lágyan csókolgatja a számat.

-            Szeretlek – suttogja, miközben a csókolózástól nedves ajkaink még mindig összeérnek. Felsóhajtok az érzéstől, lehunyom a szememet, és hátradöntöm a falnak a fejemet. Lucas gyengéden a fülem mögé tűri a hajamat, mire ismét ránézek. Végigsimít a karomon, majd megfogja a kezemet, és ismét elindul velem az emelet felé. 

A Scottal közös szobájukba húz be, de nem ellenkezem. Megállít maga előtt, és mosolyogva végignézi az arcomat.

-            Hogy érzed magad, Betépett kisasszony? – kérdezi viccelődve.

-            Józanul – mondom rekedten, ahogy a sötétkék szemeibe bámulok. Esetlenül állok előtte, nem tudom, hogy mit akar csinálni, és még mindig enyhén szólva is az előbbi csók hatása alatt vagyok.

-            Az jó, mert le akarlak festeni. – Zavartan nézek körbe a szobában.

-            Öhm… és van nálad rajztömb meg festékek? – kérdezem bizonytalanul. Azon már meg sem lepődök, hogy le akar rajzolni, mostanában folyton ezt csinálja.

-            Nem – mondja mosolyogva -, úgy értem, rád akarok festeni!

Időm sincs meglepődni, mert Lucas közelebb lép hozzám, és megfogja a pulóverem szélét, majd húzni kezdi felfelé. Engedelmesen felemelem a karomat, ő pedig lehúzza azt rólam. Visszaengedem a testem mellé a karomat, és egy ideig csak egymás szemébe bámulunk. Látom, hogy ő is szaporábban kezdte el venni a levegőt.

Csak egy lenge, pántos, nyári ruha van rajtam. Lucas tekintete végigfut a szoknyámon, és vesz egy mély, megnyugtató lélegzetet. Kissé szégyenlősen átfogom a kezemmel a másik karomat a könyökömnél, és esetlenül állok előtte. Közben Lucas a táskájához megy, és kiszedi belőle a festékeit. Sem ecsetet, sem szivacsot nem vesz elő. Megfogja a kezemet, és maga elé állít. Nem tudom, mit kéne tennem, ezért hagyom, hogy irányítsa a testem. A kezeimet felemeli, és széttárja a testem mellett. Érzem, hogy a szoknyám feljebb csúszott a combomon. Az ujjaira festéket nyom, majd határozott mozdulattal érinti a karomon a bőrömhöz. Egy ideig figyelem, amit rám fest, de amikor a festékes ujjai a nyakamra siklanak, behunyom a szememet. Hátralöki a hajamat a hátam mögé, közben az ujjai a kulcscsontomra vándorolnak. A gerincemen jóleső bizsergés fut végig, ahogy az ujjbegyével egyre lejjebb rajzol vonalakat a bőrömön. Kinyitom a szemem, hogy rá nézhessek, de Lucas tekintete olyan, mintha nem is ebben a világban lenne. Enyhén beharapja a száját, ahogy erősen koncentrál. Amikor a mellem domborulatához ér, akaratlanul is lecsukódik a szemem, és beharapom az alsó ajkamat, hogy visszafogjam a sóhajaimat. Az egész testemen hullámzó érintésétől a légzésem felgyorsul, és kapkodóvá válik, a mellkasom hevesen emelkedik fel, majd zuhan vissza. Biztosan érzi, hogy milyen izgatottan ver a szívem. Amikor az ujjai combom belső felére vándorolnak, a térdeim megremegnek. Újabb körkörös mozdulatokat tesz, majd a keze megáll éppen ott, ahol a szoknyám alja a combomhoz ér, mire majdnem hangosan felsóhajtok.

Nem tudom, hogy percek vagy órák teltek-e el azóta, hogy az ujjai először a bőrömhöz értek, de ebben a pillanatban úgy érzem, hogy én vagyok a legboldogabb a földön. Nem tudtam, hogy az ember képes ennyire szeretni, arra pedig még csak nem is gondoltam, hogy én valaha így fogok érezni valaki iránt. Az, ahogy megérint, ahogy a meleg ujjbegyei végigbizsergetik a bőrömet, egyszerűen nem tudnék enélkül az érzés nélkül tovább létezni. Ez ijesztő, de egyben csodálatos is.

-            Amikor már egy ideje nem érzem többé az érintését, lassan kinyitom a szemem. Lucas azt hiszem, elégedetten vizsgálja a művét, vagyis engem.

-            Hogy nézek ki? – kérdezem reszelős hangon, de közben csak őt bámulom.

      Lucas megfogja a kezemet, és megfordít, így egy a sarokban álló egészalakos tükörrel állok szemben. Egy pillanatra bennem reked a levegő.

-            Ez hihetetlen – motyogom magam elé meghatódva.

Amit velem művelt az egyszerűen elképesztő. Úgy nézek ki, mint egy élő rózsabokor. Hatalmas kinyílt és bimbós tearózsa fejek futnak végig a karomon és a lábaimon, amik tüskés indákkal kapcsolódnak egymáshoz. Akárhogy mozdítom a karjaimat, a rózsák életre kelnek a bőrömön. Az egész annyira hihetetlenül csodálatos.

-            Tetszik? – kérdezi, és hallom, hogy a hangjában mosoly bujkál.

-            Ez csodaszép – mondom meghatódva, és felé fordulok. Ellágyul az arca, amikor a könnyes szemeimbe néz.

-            Effie, te vagy csodaszép – suttogja gyengéden, és megfogja a kezemet.

Soha senki nem mondta még nekem ezt. Voltam már dögös meg szexi és bármi, ami a testemmel kapcsolatos, de soha nem éreztem még azt, hogy valaki ilyen szépnek lásson.

-            Miért pont rózsa? – kérdezem csendesen, és próbálom visszafogni a könnyeimet.

-            Mert rólad mindig az jut az eszembe. – Kérdőn nézek rá. Hiszen nincs rajtam semmi, ami a rózsákra emlékeztethetné velem kapcsolatban.

-            Ezt nem értem.

-            Tudtad, hogy ha letéped a rózsa szirmait, akkor újra virágzik? Ezt jelented te nekem – mondja, miközben engem néz, mire kigördül egy könnycsepp a szememből.

      Talán még soha nem sírtam el magam olyan miatt, hogy valaki meghatott volna a szavaival. Eddig csak bántó és fájó dolgok miatt kellett sírnom.

Lucas szelíden letörli az arcomról a könnyeket, mire elmosolyodom, és a tenyerébe hajtom a fejemet. Teljesen elgyengülten nézek rá, a tekintetemet az övébe fúrom, és nem engedem el. Ő a hajamba simítja az ujjait, valószínűleg vörös festéket kenve szét rajta, de ez sem érdekel.  Felemelem a karjaimat, és a vállára teszem mindkét kezemet. Az izmai keményen megfeszülnek az érintésemtől, aztán kissé ellazul alatta. Felcsúsztatom a tenyerem a tarkóján át a hajába, és élvezem a selymes érintését. Lucas lassan lehúz az ágyra, közben végig fogva tart a csodás szemeivel. Az ajkaink olyan közel lebegnek egymáshoz, hogy érzem a meleg levegőt kiáramlani a szájából, de épp csak nem érnek össze. A levegővételeink gyorsak és kapkodóak. Ő mozdul meg először, és az ajkaival az enyémek közé furakszik. A csókja egyáltalán nem szégyenlős, szinte éhes állatokként esünk egymásnak.

Az ölébe mászom, az ágyékomat az övéhez szorítom, amitől egy szaggatott sóhaj szökik ki az ajkain. Mindennél jobban vágyom most a közelségére. A csókunk pillanatokon belül szinte vaddá válik. Megragadom a pólója alját, ő pedig engedelmesen felemeli a kezét, amíg áthúzom a fején. A kezei mindenhol ott vannak a testemen, és erősen húznak egyre közelebb magához. A bőre az enyémtől egyre maszatosabb a festéktől.

Hátrazuhanok, és őt is magammal rántom. A hátamra gördülök, Lucas pedig a lábaim közé helyezkedik. A mellkasunk egymáshoz préselődik, a szíve az enyém fölött van, érzem, hogy milyen hevesen ver. A festék szétkenődik a bőrömön, a lepedőn, és az ő bőrén is. A karjával megtámasztja a súlyát, hogy a csípőjével ne érjen hozzám, de amikor a hátára szorítom a kezemet, és magamhoz húzom, enged a késztetésnek. Szédülök. Szédülök az érzéstől, ami azzal jár, hogy egészében érezhetem őt. Olyan, mintha egybe olvadtam volna az ő testével.

A keze a testem vonalát követve leszalad a combomra, és a levegő bennem reked, amikor megragadja a szoknyám alját, és húzni kezdi felfelé. Engedelmesen emelem fel a karom, amíg átbújtatja a fejemen és a kezemen, aztán a földre hajítja az anyagot, és újra visszazuhan rám. Hevesen csókolója meg ismét a számat. A még mindig enyhén vizes pólója az alsószoknyámhoz tapad, és érzem, hogy a lenge anyag átnedvesedik a hasamon. Az oldalamat simogatja, majd a keze óvatosan feljebb csúszik. Gyengéden simítja végig a mellemet, minden érintése remegést vált ki belőlem. Olyan, mintha ott folytatnánk, ahol a múltkor abbahagytuk. Végigcsókolja a kulcscsontomat, és az ujjával letolja az alsószoknya vékony pántját a vállamról.

Együtt vesszük le az alsóruhám. Mintha két kéz nem tudná elég gyorsan csinálni. Ahogy visszahanyatlik rám, a meztelen mellem hozzá préselődik, amitől hangosan felnyögök. A gátlásaim teljesen elmosódtak. Végigsimítom az oldalán a kezemet, a bőre meleg és puha. A hasára csúsztatom a kézfejemet, és elkezdem kioldani az övét. Miután kigombolom a nadrágját, lehúzom a cipzárt, így a kézfejem enyhén hozzáér az alsónadrágjához. Lucas lenéz a kezeimre, mire remegve felsóhajt, aztán sokkal éhesebben kap a szám után. Megkapaszkodom a nadrágja szélében, és tolni kezdem lefelé, amíg csak érek. Lucas lecsúszik az ágyról, de az ajkaink képtelenek elválni egymástól. A könyökömre támaszkodom, miközben fölém hajolva szaggatottan csókolgatja a már felduzzadt ajkaimat, miközben lerúgja magáról a nadrágját. A hajamba csúsztatja a kezét, és visszahelyezkedik a lábam közé. Teljesen összepréselődik a már majdnem meztelen testünk, és amikor az ágyéka az enyémhez nyomódik, hátrafeszítem a fejemet, és hangosan felnyögök az új érzéstől. Beszívja az enyhén elnyílt alsó ajkamat, és még közelebb csúszik hozzám.   

-            Bailey, itt vagy bent? Segítened kell a… - Az ajtó kivágódik, és J. J. jelenik meg előttünk. A szemei kidüllednek, amikor felfogja, hogy kik is vagyunk, és hogy éppen mit csinálunk. Mereven bámul minket, ahogy az ajtóból beáradó fény pont a félig meztelen testünkre esik.

-            Jesszusom, J. J.! – kiáltok fel rémülten.

Lucas szorosan magához ölel, hogy eltakarja a meztelenségemet a testével.

-            Csukd be az ajtót! – kiáltja Lucas mérgesen, ahogy hátranéz rá a válla felett.

 J. J. viszont lefagyott. A szeme köztem és Lucas között jár, zavartan néz minket. Szégyenkezve próbálom elrejteni a vérvörös arcomat.

-            Csukd be a rohadt ajtót! – kiáltja el magát ismét Lucas, mire J. J. megrezzen, és elfordulva dühösen bevágja maga mögött az ajtót.

          A szívem a mellkasomat döngeti, de most nem önt el semmiféle jó érzés.  Gyorsan lemászok az ágyról, és miközben próbálom a karommal eltakarni a mellemet, odadobom Lucasnak a pólóját.

Elfordulok, és visszaveszem az alsószoknyám, majd gyorsan ráveszem a ruhámat. Hallom, hogy mögöttem Lucas épp a nadrágját rángatja magára. Megrezzenek, amikor mérgesen szitkozódni kezd.

-            A francba! A jó büdös francba!

Tudom, hogy mire érti. J. J. ki lesz akadva. Vagyis, már most ki van akadva. A fenébe is, mégis mit gondoltunk, hogy itt estünk egymásnak, miközben tizenöt haverunk odakint rohangál? Könnyek lepik el a szememet. A legjobb barátom meggyűlölt.

Egy éles dörömbölés riaszt meg az ajtón.

-            Azt ajánlom, hogy szedjétek össze magatokat, és vonszoljátok ki a seggeteket, mert rohadtul magyarázatot várok! Két percetek van! – jön J. J. szigorú és dühös hangja az ajtón túlról.

Ráveszem magam, hogy megforduljak, és Lucasra nézzek. Némán bámulunk egymásra. Ugyanolyan riadtan néz vissza rám, mint ahogy én nézhetek rá. J. J. elhallgat és vár.

-            Csak mondjátok, hogy oké! – kiabál be dühösen.

-            Oké. – A hangom annyira rekedt, hogy alig hallani.

-            Mi volt ez? – kérdezi ingerülten.

-            Rendben! – erőltetem ki magamból a választ, de épp csak halványan magabiztosabb a hangom az előbbinél.

-            Szuper! – dörmögi vissza, aztán hallom, hogy dübörögve elsétál az ajtótól.

      Elsírom magam. Ez volt eddigi életem legcsodásabb élménye, mégis rettenetesen sajnálom, hogy J. J.-nek így kellett megtudnia, hogy mi van közöttünk Lucasszal. Vagyis ezek után fogalmam sincs, hogy mit gondolhat, mi is történt az előbb.

-            Sajnálom, egy barom vagyok! – Lucas kétségbeesett hangja rángat vissza a gondolataimból. -  Mégis mit gondoltam, hogy… – Elhallgat, és idegesen a hajába markol.

          El akarok indulni felé, de végül megtorpanok. Megbánta. Látom a szemén, hogy megbánta azt, ami az előbb történt, és ettől a mellkasom lassan összeszorul. A szívem a fülemben dübörög, és egyre jobban folyik a könnyem. Nem tudom, hogyan kellene kontrollálnom a dolgot. Abban jó vagyok, hogy hogyan fojtsam el, de abban nincs tapasztalatom, hogy hogyan csillapítsam el a zokogásom. Lucas rám néz, majd elém lép, a kezét az arcom két oldalára teszi, és a homlokát az enyémnek dönti.

-            Hé, ne sírj. – Megtörli a tenyerével az arcomat. – Csak lélegezz. Lélegezz mélyeket.

-            Nem akarok lélegezni! – mondom sírástól remegő hangon.

-            Muszáj – csitítgat.

-            J. J. utál. Láttad, mennyire ki volt akadva. Ő a legjobb barátom, én mégis hazudtam neki.

-            Most mérges, de majd megnyugszik – Lucas hangja nyugtatgató.

Mi lett azzal az Effie-vel, aki soha nem sírt? Őt keresem, de már eltűnt.  Lucas magához húz, az ölelése meleg és oltalmazó. A pólójába kapaszkodom, és belefúrom a könnyes arcomat a mellkasába. Megfogja a karomat, és eltol magától, majd ismét összeérinti a homlokunkat.

-            Megbántad, igaz? – kérdezem, de közben lesütöm a szememet. Nem akarom, hogy a szemembe mondja, hogy igen.

-            Nem, Effie – mondja gyengéden, és az államnál fogva felemeli a fejemet, hogy ránézzek. -  Egyedül azt bánom, hogy J. J.-nek így kellett megtudnia. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak, csak mert ostoba vagyok, és nem gondoltam át, hogy hol is vagyunk. Csak azt akarom, hogy tudd, hogy szeretlek – mondja, közben a szemembe néz. – Mindegy, mi történik odakint, mert szeretlek, és veled akarok lenni. – Nehézkesen mélyet sóhajt. – Ugye te is szeretsz még? – kérdezi kétségek között.

-            Hogy kérdezheted ezt? – Lucas úgy néz rám, mintha rettegne attól, hogy nemet mondok, és kirohanok a szobából. – Persze, hogy szeretlek. Ez – mutatok az ajtó felé –, nem változtatott semmin.

      Amikor továbbra is kerüli a tekintetemet, kétségbeesem. A légzése túl gyors, túl kapkodó.

-            Lucas – kérem, hogy nézzen rám –, szeretlek, te is tudod, hogy szeretlek. – A vallomásomra szorosan magához ölel, és a nyakhajlatomba hajtja a fejét. A szeme csukva van, ahogy az ajkaival az enyémeket keresi, és olyan hevesen és vágyakozón csókol meg, mint soha korábban.

Veszek egy mély levegőt, ahogy az ajtóhoz lépek. A kilincsre teszem a kezemet.  „Meg tudom csinálni”, hajtogatom magamban. Minden porcikám ellenkezik az ellen, hogy lenyomjam a kilincset. Nem akarok J. J. elé kerülni, a gondolata is megrémít, de tudom, hogy tartozom neki ennyivel. Azóta a barátom, hogy megismertem őt azon a napon, amikor ideköltöztünk. Nem éltem volna túl az iskola további részét, ha ő nincs mellettem. A legelső naptól kezdve feltétel nélkül a barátjaként kezelt, és soha nem hagyott cserben. Neki köszönhetem, hogy ennyi új barátra tehettem szert.

Megfordulok. Lucas közvetlen mögöttem áll, amitől egy kissé megnyugszom. 

-            Készen állsz? – kérdezi, és a hangja most már magabiztos.