Kötődés - 50. fejezet

-            Készen állsz? – kérdezi, és a hangja most már magabiztos.

Rá akarom vágni, hogy nem, de helyette inkább csak bólintok, mert úgy érzem, ha megpróbálnék megszólalni, akkor vagy egyetlen szó sem jönne ki a számon, vagy egyszerre minden. Elárasztanak az érzelmek, és forgószélként kavarognak bennem a kívánságok. Úgy érzem, a barátságunkat J. J.-vel jelenleg egy papírszalag tartja össze, ami a rángatástól bármelyik pillanatban elszakadhat.

Lucas csendesen vezet le a lépcsőn. Remegek, ahogy mindketten a konyhaajtóhoz lépünk. Lassan nyúlok a kilincsért, megragadok minden pillanatot az időhúzásra. Odabentről több hang szűrődik ki.

-            Túl régóta bent vannak. Szerintem most is épp csinálják – mondja idétlenül Campbell. Egyáltalán miért van ő itt?

          Amikor kinyitom az ajtót, a térdem megremeg. Ha eddig nem éreztem magam zavarban vagy megalázottan, hát most már biztosan. Végül is az imént a legjobb barátom egy szál bugyiban kapott rajta, hogy épp Lucas alatt fekszem, és arra készültünk, hogy lefeküdjünk egymással. Vajon megtörtént volna, ha J. J. nem nyit ránk? Leállítom magamat, ezeknek a gondolatoknak most totál nincs itt a helyük. Főleg, hogy Campbell idétlenül vigyorog ránk a konyhapult mögül. Parker, azt hiszem, zavarban van, hogy bele lett vonva ebbe a kínos dologba, talán még Scott tűnik a legnyugodtabbnak.  J. J. viszont tajtékzik a dühtől. Csak ők négyen vannak itt, gondolom, J. J. hívta ide őket. Szerencsére a többiek még nem értek vissza az éjszakai fürdőzésből vagy akármit is csinálnak éppen.

A hajam valószínűleg kócos, festék kenődött szét az egész testemen, és látom, hogy mindenki pontosan tudja, hogy mit csináltunk odafent. Lucas félig elém áll, a teste védelmezőn eltakar.

-            Hello! – köszönök bátortalanul, csakhogy megbontsam a kialakult rettentő kínos csendet.

          J. J. ránk kapja a tekintetét, mire

inkább a földet kezdem bámulni.

-            Valami magyarázatot várok! – fakad ki, és felpattan a bárszékről. Ahogy felegyenesedik, most még magasabbnak tűnik. A testtartása pontosan George-ra emlékeztet.

-            Mi csak… - kezdenék bele, de elakad a szavam. Semmi értelmes magyarázat nem jut az eszembe.

-            Mégis mióta folyik ez köztetek? – kérdezi felháborodottan.

-            Sajnálom… – próbálkozom megint, de J. J. dühösen közbeszól.

-            Mióta? – kiabál rám.

-            J. J., elég. Állj le! – szól rá Lucas figyelmeztetően, de nem emeli fel a hangját. Annyi mindent köszönhetek J. J.-nek, egyáltalán nem érdemelte meg, hogy ezt csináljam vele.

-            Csak azt akarom tudni, hogy ez csak valami egyszeri dolognak indult, vagy már hazudoztok nekem egy ideje. – Beszéd közben karba teszi a kezét a megfeszített mellkasa előtt.

-            Úgy egy hónapja kezdődött – válaszolom meg a kérdést, bár a hangom karcos. J. J. felnevet, de az egész rettenetesen cinikus.

-            Szóval a két legközelebbi barátom összejött egymással, úgy egy hónapja – idézi a szavaimat gúnyosan -, és egyikük sem érezte úgy, hogy el kellene mondania nekem?

Mindenkinek nagyon kellemetlen ez az egész helyzet. Tudom, hogy J. J. átverve érzi magát, de legalább nem rohant el. Attól, hogy ő most is itt van, és a maga módján próbálja megbeszélni velünk ezt a dolgot, csak még rosszabbul érzem magam. Még mindig tanácstalanul állok a kezemet tördelve félig Lucas teste mögé rejtőzve, és fogalmam sincs, milyen magyarázattal tudnék szolgálni, amitől megnyugodna. Miután lemondóan elfordítja rólam a szemét, Lucashoz kezd beszélni.  

-            Négy rohadt éve a legjobb haverok vagyunk – mutatja fel az ujjait teátrálisan. - Miért kellett a hátam mögött összejönnöd vele? – A kérdés költői, Lucas meg sem próbál magyarázkodni. -  Legalább már előtte szakítottál Ashley-vel, vagy közben is bolondítottad szegényt?

-            Semmi ilyen nem történt – Lucas hangja még mindig nyugodt és alázatos.

-            Dehogynem! – vágja vissza J. J.

-            Szakítottam Ashley-vel mielőtt… - Nem fejezi be a mondatot. Tudom, hogy most arra gondol, amikor a parkolóban csókolóztunk. Akkor ő és Ashley hivatalosan még együtt voltak, attól függetlenül, hogy a kapcsolatuk haldoklott. - Amint biztos voltam, szakítottam vele – fejezi be végül. J. J. arcát elönti a düh.

-            Biztos voltál?! – bődül fel. - Miben kellett biztosnak lenned? Hogy apád majd az áldását adja rátok? Annyira küzdesz az akarata ellen, hogy észre sem veszed, hogy ő irányítja az életedet!

-            Ha elhagyom Ashley-t, anyán állt volna bosszút – próbálkozik Lucas valami magyarázattal.

-            Igen? És ezt ő maga mondta? Megpróbáltad egyáltalán elmagyarázni neki? – Habár nem látom Lucas arcát, a vállai megfeszülnek J. J. kérdésétől. – Vagy inkább arról van szó, hogy gyáva voltál ahhoz, hogy elhagyd Ashley-t, nehogy akkor szembe kelljen nézned a szaros gondjaiddal?

-            Hé, ne mondd ezt! – szólok közbe, de Lucas megállít.

-            Hagyd. Igaza van – mondja letörten.

-            Ha túl tudnál jutni végre a saját önzőségeden, nem rejtegetted volna előlünk, hogy összejöttél vele – folytatja J. J. kíméletlenül. - Főleg nem így, hogy máris az ágyadba akartad vinni. – Lucas nem szól egy szót sem. Meg sem próbálja tagadni. És ekkor jövök rá, hogy helyettem akarja elvinni a balhét, de ezt nem fogom hagyni.

-            J. J., én akartam, hogy tartsuk titokban a dolgot. – Miközben beszélek, kilépek Lucas védelmező teste mögül. - Lucas el akarta mondani nektek, de én kértem, hogy ne tegye. Mert tudtam, hogyha kiderül, akkor a suliban mindenki a szájára vesz majd minket, és csak azt lesték volna, mikor szúrom el. Azt akartam csak, hogy biztosak legyünk abban, hogy működik a dolog, mielőtt szólunk nektek. De elmondtuk volna az esküvő után.

-            Azt hittem, már felfogtad, hogy nem érdekel, hogy kivel vagy, amíg boldog vagy – mondja J. J. mérgesen. - Kibírtam volna ezt is. De látom, te nem érezted úgy, hogy elmondhatod nekem a dolgot. – J. J. lemondóan rázza a fejét, és már rám sem néz, miközben beszél.

-            Nem így van. J. J., tudod, hogy nem így van. – A hangom el-elcsuklik, közel járok hozzá, hogy itt mindenki előtt elsírjam magamat.

A legrosszabb mégis az, hogy J. J.-nek igaza van. Ha valaki, hát ő biztosan nem szólt volna bele a dolgunkba. Én voltam az, aki a saját bizonytalanságát próbálta J. J. érzései mögé rejteni. Ez volt a kiskapu, arra az esetre, ha mégsem jól sült volna el a dolog, és Lucas elhagyott volna. A félelem, hogy magamra hagy, végig ott lapult bennem, és azzal, hogy a barátaimat kivontam a kapcsolatunkból, esélyt adtam magamnak arra, hogy úgy tehessek, az egész soha meg sem történt. Mostanra viszont olyan erősen kötődöm hozzá, hogy az már-már aggasztó. Megmutatta az utat a régi önmagamhoz, és én olyan erősen kapaszkodom belé, hogy mostanra már képtelen lennék megállni a saját lábaimon ezen az úton.     

-            Effie – szólít meg Lucas -, kérlek, menj ki a fiúk után. – Amikor körbenézek, jövök csak rá, hogy a srácok eltűntek a veszekedés közben.

          Még mindig a saját nyomorúságomon rágódva lehajtott fejjel elindulok kifelé. Viszont amikor ellépek Lucas mellett, ő megfogja a karomat, és magához húz. Nem akarom tovább ingerelni J. J.-t, de jól esik, ahogy magához ölel. A hajamba csókol, majd elenged. J. J.-re pillantok, de ő dühösen elfordítja rólunk a tekintetét.  Remélem, nem fognak egymásnak esni.

 A többiek a ház előtti verandán ücsörögnek, Campbell és Scott egymással szemben ülnek a legalsó lépcsőfokon, és a korlátnak támasztják a hátukat, míg Parker két fokkal feljebb, a térdére támasztott lelógó karral görnyed előre. Mind felém fordulnak, amikor kilépek az ajtón.

-            Sajnálom srácok. – Kérek elnézést, de ők csak mosolyognak.

Nem mérgesek, csak meg akarnak bizonyosodni arról, hogy jól vagyok. Campbell végignéz rajtam, közben kajánul vigyorog.

-            Nektek aztán elég fura elképzelésetek van arról, hogy mi indítja be a másikat. Nem tudtam, hogy Bailey-nek festék fétise van.

Megforgatom a szemem, de halványan elmosolyodom, közben leülök Parker mellé.

-            Nem is értem, miért akartatok titkolózni – szólal meg Scott. – Mind tudtuk, hogy bejöttök a másiknak. - Megrökönyödve nézek rájuk.

-            De honnan? – kérdezem.

-            Viccelsz? Szinte azonnal jóban lettetek, és azok a tomboló hormonok! Bailey teljesen rád volt kattanva – mondja Campbell. - Durván féltékeny lett, ha egy másik srác csak hozzád mert szólni, arról nem is beszélve, hogy folyton a sarkadban loholt. Szerencsétlen totál beléd van esve.  – Hitetlenkedve nézek Campbellre. Az nem lehet, hogy ez mindenkinek ennyire egyértelmű volt. Nekem akkor miért nem tűnt fel ez az egész?

-            Effie, csak rád kellett nézni, a vak is látta mennyire odavagy érte - folytatja Scott, mire elpirulok. - Meglep, hogy Bailey végre összeszedte magát, és elmerte mondani neked.

-            Ami azt illeti, én csókoltam meg őt először. – A vallomásomra mind hangosan nevetni kezdenek.  Campbell ostoba megjegyzéseket tesz arról, hogy milyen tökös vagyok. - De ha ti mind tudtátok – szakítom félbe a nagy hahotázást -, akkor J. J. miért nem vett észre belőle semmit?

Igaz, hogy pontosan előtte titkolóztunk, de mégiscsak ő áll hozzánk a legközelebb. Ha ennyire egyértelmű volt mindenki másnak, ő miért nem kérdezett rá sosem?

-            Mert nem akarta észrevenni – mondja Campbell.

-            Szerintem meg nem akarta elhinni. Többször is mondogatta, hogy szerinte ti csak jóban vagytok, de ennyi, semmi több. Folyton védett. Azt mondta, ha neked bejönne Bailey, akkor elmondtad volna neki - teszi hozzá Scott.

Rettenetesen szégyellem magam. Hátrahajtom a fejemet, és nehézkesen felsóhajtok. Miért nem beszéltem vele erről már korábban? Igaza volt, tudnom kellett volna, hogy elfogadta volna, hogy egymással akarunk lenni. Tényleg velem van a baj. Nem hiába hajtogatta Julie folyton azt, hogy képtelen vagyok másokhoz igazán kötődni, és igazán bízni bennük. És most lehet, hogy ezzel elértem, hogy két jó barát örökre megutálja egymást. Aggodalmasan az ajtó felé nézek.

-            Ugye nem fognak összeverekedni? – kérdezem, mire Parker elneveti magát.

-            Évek óta legjobb haverok. Meg fogják tudni dumálni – nyugtat meg Campbell.

-            Máskor is volt már összetűzés közöttük, és eddig mindig megoldották a dolgot – erősíti meg Parker.

Több mint negyed órája ülünk kint a lépcsőn. A karomra száradt festéket kapargatom. Ideges vagyok. Miről beszélnek ennyi ideig? J. J. elég durva dolgokat vágott Lucas fejéhez. Folyamatos kételyek között vergődök, hol biztos vagyok benne, hogy megoldják a dolgot, hol pedig a könnyeimet küzdöm vissza a gondolatától is, hogy mi van, ha nem így lesz. Parker kedvesen megsimogatja a hátamat, mire hálásan nézek rá. 

Amikor végre kinyílik az ajtó, hátrakapom a fejemet. Lucas összehúzott szemöldökkel nézi, ahogy Parker elveszi a kezét a hátamról. Úgy ülünk itt a lépcsőn, mint négy csínytevő, akik az igazgatói iroda előtt várják a büntetésüket. Legalábbis én biztosan így érzem magam. Hirtelen felugrok. Elnézek Lucas válla mellett. J. J. a kanapén ül, lazán hátradől, de a mellkasa előtt szigorúan összefogja a kezét és engem néz. Visszafordulok Lucas felé, aki a ház felé biccent a fejével.

-            Menj, beszélj vele – mondja lágyan.

Besietek a nappaliba, és azonnal J. J.-hez rohanok, de aztán hirtelen megtorpanok előtte, amikor nem reagál semmit az izgalmamra. Még mindig szúrós tekintettel méreget. Nem tudom, mit mondjak. Mit kéne egyáltalán mondanom? Ő is hallgat. Nem úgy tűnik, mint aki kezdeményezni fog.

-            Mire gondolsz? – kérdezem tőle.

-            Arra, hogy legszívesebben soha többet nem beszélnék veled – morogja mérgesen. Riadtan kapom rá az eddig a padlót szuggeráló tekintetemet. – Miért gondoltad azt, hogy képtelen lennék elfogadni, hogy vele akarsz lenni?

-            Nem gondoltam…

-            Akkor miért viselkedtél úgy? – vágja közbe, mire megnémulok. Be kell látnom, hogy a szavaiban van igazság, és ettől elszégyellem magam. 

-            Sajnálom J. J.. Nem benned nem bíztam, hanem magamban. Sajnálom – mondom bűnbánóan.

-            Ne azt mond, hogy sajnálod – morogja. - Mondd, hogy még mindig a barátod vagyok. – Egy hatalmas kő esik le a szívemről J. J. szavaitól.

-            Még mindig te vagy a legjobb barátom – hadarom.

-            Bailey kitekeri a nyakam, ha megint kiabálok veled, de csak hogy tudd, rettenetesen mérges vagyok rád.

-            Tudom.

-            Teljesen hülyének néztetek? Miért így kellett megtudnom?

-             Sajnálom… hogy így derült ki. Hidd el. J. J., nem így terveztük. Hogyan tudnám helyrehozni? – kérdezem, és tisztes távolságban leülök mellé a kanapéra.

-            Kezdésnek mondjuk, nem akarlak többet meztelenül látni. Egyikőtöket sem – fintorog, és felráncolja az orrát.

-            Jesszusom, J. J.! - A vállába bokszolok, de elnevetem magam. - Akkor nem haragszol ránk? – kérdezem reményteljesen.

-            Bailey-re nem, de rád annál inkább. – Megdöbbenek a szavaitól, a mosolyom azonnal le is hervad az arcomról.

-            De… azt hittem… épp tisztáztuk a dolgot – habogom.

-            Azért haragszom rád, mert soha nem említetted, hogy tetszik neked Bailey. Soha egyetlen szóval sem, pedig azt hittem, a legjobb haverod vagyok. Hülyét csináltam magamból azzal, hogy védtelek mások előtt, mondván hogy csak jól kijöttök a művészetek miatt, és csak amiatt lógtok mindig együtt. Gondoltam, ha bejönne neked, akkor azt már elmondtad volna a legjobb haverodnak.  

-            Én csak… hiszen barátnője volt. – Próbálok védekezni, de abból, ahogy J. J. rám néz, totál feleslegesen. - Azt hittem, ez elég jó ok, hogy távol tartsam magam tőle, és ne szóljak róla senkinek.

-            De hát tudtad, hogy csak szenvednek. Láttam Bailey-n, hogy hogyan viselkedik veled, de mivel te sosem adtad jelét, hogy többet akarnál tőle, ezért sosem kérdezősködtem.

A tenyerembe hajtom az arcomat. Megfájdult a fejem. Hogy lehet az, hogy mindenki tudta, hogy Lucas engem akar, kivéve engem? Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha minden bajomat megosztottam volna a legjobb barátommal? Valószínűleg sok hónapnyi felesleg szenvedéstől és bizonytalanságtól kímélhettem volna meg magamat. Legalábbis lett volna valaki mellettem, aki átsegít rajta. Úgy látszik, fikarcnyi ötletem sincs a barátság fő lényegéről, az őszinteségről.

-            Ígérem, hogy ezentúl jobb barátod leszek. Tudod, hogy nem vagyok ebben valami jó, de megtanultam a leckét. – J. J. végre megsajnál és magához húz, hogy mackó ölelésébe vonjon. Úgy érzem, végre ismét képes vagyok lélegezni. A barátaim nélkül már semmi vagyok.

A srácok és Lucas visszajönnek a házba, de odakintről már hallani lehet a többiek hangos zsivaját, ahogy a part felől közelednek. Lucas és én még mindig tele vagyunk megszáradt festékkel. Le kell zuhanyoznom, mielőtt a többiek rájönnének, mi történt közöttünk. Lehet, hogy megkönnyebbültem, hogy a barátaim tudnak rólunk, főleg, hogy J. J. egyikőnk nyakát sem tekerte ki, de arra még közel sem állok készen, hogy az évfolyamtársaim és Lucas csapattársai is tudomást szerezzenek rólunk.

-            Mit akartok, mit mondjunk nekik – kérdezi J. J., és az ablak felé mutat.

-            Leginkább semmit – válaszol helyettem Lucas. – Hiszen nem tartozunk nekik magyarázattal.

-            Amíg itt vagyunk, addig nem kell megtudniuk – mondom. – Elég, ha a szünet után szereznek majd róla tudomást.

-            És mit akartok, mi hogyan viselkedjünk? – kérdezi Scott.

-            Úgy, ahogy eddig – válaszolja Lucas határozottan. - Hiszen mind barátok vagyunk. És ezen semmi sem fog változtatni.  

           A beszélgetésünket a házba beözönlő részeg és nedves alakok szakítják félbe. Senki nem törődik velünk, de Lucas és én gyorsan eltűnünk az emeleten, mielőtt valakinek szemet szúrna a festéktől maszatos kinézetünk.  Mielőtt lenyomhatnám a fürdőszoba ajtajának kilincsét, Lucas elkapja a karomat, és maga felé fordít.

-            Hé, ez jól ment, nem? – Az ajkain enyhe mosoly játszik, és a szeme is csillog.

-            Talán, mondhatjuk így is.

-            Hé, minden oké? Fáj a fejed? – kérdezi aggodalmasan.

-            Jól vagyok. Csak sajnálom, hogy ezt le kell mosnom. – Nyújtom előre a karomat, amin még kivehető néhány rózsaszirom. Lucas végigsimítja a karom belső felén az ujjbegyét. Lehunyom a szememet az érintése okozta kellemes érzéstől.

-            Biztosan jól vagy? – kérdezi ismét lágyan suttogva.

-            Miről beszéltetek J. J.-vel? – kérdezem válasz helyett. Lucas elmosolyodik.

-            Megígértem neki, hogy az esküvő után elmondom az apámnak, hogy veled vagyok, és bármit is tesz, veled is leszek.

-            Nem kell elmondanod neki, ha nem akarod. Nem szeretném, hogy emiatt megint bajba kerülj nála.

-            Ne aggódj ezen. Vállalom a következményeket, bármi is legyen az.

-            És ha nem veszi le a zárat a számládról?- kérdezem.

-            Majd foglalkozunk ezzel akkor, ha odaérünk. Meg kell értenie, hogy bármit is tesz, azzal nem irányíthatja azt, ahogy irántad érzek.  De most menj, és zuhanyozz le, aztán ideje pihenned.

-            Reggel még itt leszel, ugye? – kérdezem kétségbeesetten.

-            Itt leszek. Majd csak koradélután kell indulnom. – Gyorsan körbenéz a folyosón, és amikor megbizonyosodik róla, hogy rajtunk kívül üres az emelet, gyorsan megcsókolja a homlokomat. – Most menj! Reggel találkozunk. – Egy kissé csalódott vagyok, hogy el kell válnom tőle, de lenyomom a kilincset, és belépek a fürdőbe.

      Alig teszek egy lépést, Lucas gyorsan utánam lép a fürdőbe, elkapja a kezemet, és maga felé fordítva érzékien szájon csókol.

-            Szeretlek – suttogja az ajkaim közé, aztán behajtja maga mögött az ajtót, és eltűnik.

Lehetséges, hogy végre minden a helyére kerül, és a sok rossz után valami jó is történik velem? Ha ezt a hétvégét túléljük, akkor az egész szünetet együtt tölthetjük.