Kötődés - 40. fejezet

A szívem még mindig hevesen ver, ahogy belépek a házba. Visszafordulok Lucas felé, mielőtt becsuknám az ajtót. Már a kocsijában ül, de még mindig engem figyel a kormány mögül. Intek neki, majd ráveszem magamat, hogy bemenjek. A ház teljesen üres, George-ék majd csak délután jönnek haza Orlandóból. Hihetetlenül kimerültnek érzem magamat. Az a két óra alvás a kocsimban múlt éjszaka nem segített valami sokat, és mióta Elice felpofozott, a fejem hasogatni kezdett. Onnantól, hogy eljöttem a suliból, egészen addig, hogy leültem Lucas ajtaja elé, minden totál homályos. Úgy esem be az ágyamba, mint egy merev farönk. Keresztben dőlök el, csak arra maradt energiám, hogy lerúgjam a lábamról a cipőmet, aztán azonnal el is alszom.  

~         

Hirtelen kapom fel a fejemet, ami eddig enyhén a takaróba fúrva hevert. A hasamon fekszem egy furcsa kicsavart pózban. Nyöszörögni kezdek, mert a nyakam megrándult a hirtelen mozdulattól. Miközben a fájó izmot masszírozgatom, körbenézek a szobámban, a zaj forrását keresem, amire felriadtam. Már épp kezdem azt hinni, csak álmodtam, amikor megcsörren a telefonom, jelezve, hogy üzenetet kaptam.

Bailey: Lent vagyok. Beengedsz? L.

Nem fecsérelem az időmet arra, hogy válaszoljak neki, inkább gyorsan felugrom, és már szaladok is le a lépcsőn. Hátrasimítom a hajamat, ami bizonyára borzasztóan áll a délutáni szunyókálástól, de ennél most úgysem tehetek többet. Gyorsan felrántom az ajtót. Valóban ő áll velem szemben, de nem látom az arcát, mert egy hatalmas dobozt tart a kezében, ami teljesen eltakarja.

-            Szia! – köszönök neki, azt hiszem, kissé zavarban vagyok.

-            Letehetem ezt a szobádban? Megtévesztően nehéz – néz ki a doboz mögül.

-            Persze, gyere! - Intek a kezemmel, hogy jöjjön be.

Felmegyünk az emeletre. Nagy nehezen befurakszik a dobozzal az ajtómon, és leteszi a szőnyegre az ágyam lábához. Hangos huppanással ér földet, így valószínűleg valami nehéz lehet benne. Megállok mögötte, így amikor megfordul, hirtelen túl közel találjuk magunkat a másikhoz. Ő féloldalasan elmosolyodik, míg én próbálok normálisan levegőt venni. Hiszen ő még mindig Lucas. Semmi okom rá, hogy izgulni kezdjek.

-            Mi van benne? – érdeklődöm, és visszafordulok a csomag felé.

-            Hoztam neked egy kis meglepetést.
Amúgy semmiség. Néhány bakelit lemez.

-            Nagyon rendes tőled – mutatok a dobozra. Megvakargatja a haját a tarkóján. Tudom, hogy zavarban van, akárcsak én.

Lehuppanok a földre, és kinyitom a dobozt. A tartalma meghökkent. Régi jazz klasszikusok lemezei vannak benne, mégpedig hihetetlen mennyiségben. Itt hever előttem Billie Holliday, Johnny Hartman, Ella Fitzgerald és a személyes kedvencem Frank Sinatra egész pályafutása. Amikor megfordulok, elhűlve nézek fel Lucasra, aki zsebre tett kézzel várja a reakcióm. A vállai hátrafeszülnek, közben a sarkán himbálódzik, egyértelmű, hogy izgatott.

-            Ez itt mind… hihetetlen. Köszönöm, hogy áthoztad. – Felkelek a földről, és kiveszek a dobozból egy Sinatra lemezt, majd felteszem a lejátszóra. A tű sercegni kezd a lemezen, majd az énekes kellemes, búgó hangja tölti be a szobát.

 Megfordulok és Lucasra nézek. A kezemmel az asztal szélének támaszkodom a hátam mögött. Izgatott vagyok, hogy itt van a szobámban. Ő elmosolyodik, közben le sem véve rólam a szemét az ágyamig araszol. Lerúgja a cipőjét, és lazán hátradől, így elterül az ágyamon. Mosolyogva figyelem, ahogy a feje mögött összekulcsolja a kezét, és felszabadultan felsóhajt.

-            Jót aludtál? – kérdezi fesztelenül.

-            Inkább nevezném kómának – mondom viccesen. – Még nem volt időm lezuhanyozni. Nem baj ha… két perc az egész.

-            Dehogy, menj csak – mondja.

Gyorsan összekapkodok némi váltóruhát, és besietek a fürdőmbe. Arra is használom ezt a kis időt, hogy egy kissé rendbe szedjem a kusza gondolataimat. Az életem úgy két óra alatt fenekestül felfordult, és úgy érzem, mintha azt sem tudnám, hol van a fent és hol a lent. Daviddel is minden egy csókkal kezdődött, és Reeddel is esztelenül ugrottam bele a dologba. Habár Lucasszal teljesen más a kapcsolatunk, ezt tényleg nem akarom most elrontani azzal, hogy őrültek módjára belerohanok, csak mert már olyan régóta vágyom rá. Sok mindent meg kell beszélnünk, és legfőképpen lassítanunk kell.

Kifésülöm a nedves hajamat, és már felöltözve lépek ki a fürdőmből. Lucas még mindig ugyanabban a pózban fekszik az ágyamon, és meglepően nyugodtnak tűnik. Mielőtt bármit mondhatnék, csörögni kezd a telefonja. Kiveszi a zsebéből, de amikor a kijelzőre néz, teljesen megváltozik az arckifejezése. Gyorsan felül, a vállai feszülten merevek. Miközben a kezében tartott telefont szuggerálja, elmotyog valami káromkodást.

-            Fel kell vennem, vagy sosem hagyja abba – mondja maga elé. Az ujjával rákoppint a kijelzőre, majd a füléhez emeli a készüléket. – Hello, apa – szól bele feszült hangon.

Ha az apja hívja, akkor semmi sincs rendben. Általában csak akkor keresi, ha valamit akar Lucastól. Ellépek a kis asztaltól, amin a lejátszó van, és leülök az íróasztalomhoz, vele szemben. Lucas előrehajol, a könyökét a térdére támasztja, a fejét pedig a kezébe hajtja, és a hajába markol.

-            Igen. Tudom. – Szünet. – Nem. - Szünet. – Nem, épp nem. - Szünet. – Igen, tudom! – mondja élesebben, és megforgatja a szemeit. – Nem, tudom!

A beszélgetésük így folytatódik vagy öt percen keresztül. A hangja hol ideges, hol türelmetlen, hol kétségekkel küzdő. Fogalmam sincs, miről beszélnek, mert Lucas gyakorlatilag az igenen és nemen kívül alig mond valamit. Aztán minden ok nélkül, váratlanul felkiált:

-            A fenébe! Tűz van a szomszédban, mennem kell! – Aztán kinyomja a telefonját, és az ágyra hajítja, mintha megégette volna. Hatalmas sóhaj kíséretében eldől az ágyamon, és a plafont bámulja. Adok neki egy percet, mielőtt megszólalok:

-            Tűz van a szomszédban? – kérdezem bizonytalanul.

-            Általában jobb kifogást szoktam kitalálni, de nehéz úgy gondolkozni, hogy itt ülsz tőlem két méterre – mondja, de közben a plafont bámulja. Enyhén elpirulok ettől a kijelentésétől, de most jobban érdekel az, hogy mi folyik közöttük, mint az, hogy zavarban vagyok.

-            Minden rendben köztetek apáddal?

-            Nem. Nem igazán. Sőt, rosszabb, mint valaha. – Válasz közben feltornássza magát ülő helyzetbe, hogy rám tudjon nézni.

-            Miért, mi történt? – kérdezem aggódva.

-            Hát, először is kiakadt, mert ellógtam a délutáni óráimat. Másrészről meg, képtelen feldolgozni, hogy ezentúl nem irányíthat a pénzével. Az ösztöndíjjal teljesen független leszek tőle. Azt csinálok, amit akarok.

-            Az ösztöndíjjal? Várj! Megkaptad?! – kiáltok fel izgatottan. Lucas szája lassan egyre szélesebb mosolyra kezd húzódni.

-            Igen, bent vagyok! – mondja boldogan.

-            Hogy mi?! - kiáltok fel ismét, úgy látszik, képtelen vagyok kontrollálni a hangomat, annyira izgalomba jöttem. Felugrom az asztaltól, nem tudok egy helyben maradni. Lucas közben idétlenül vigyorog rám. – Szóval, akkor megkaptad az ösztöndíjat – mondom ki még egyszer járkálás közben, mintha ettől valóságosabbá válna. Hirtelen megtorpanok, majd rákapom a tekintetemet. - Ezt meg mióta tudod?

-            Ma reggel hívtak – mondja nevetve.

-            Miért nem mondtad eddig?

-            Hát, mert eltűntél, és aztán fontosabb dolgokról kellett beszélnünk. – Zavartan elfordítom róla a szememet.

Az a beszélgetés még nem igazán lett lezárva. Úgy érzem, hogy az érzelmeink letisztázása a másik iránt, még mindig ott lóg a levegőben. Mindketten elhallgatunk, de tudom, hogy ugyanarra gondolunk. A tegnap estére, és arra az eszméletlen csókra, amiről azt hittem, az egyetlen lesz. A háttérben új dal kezdődik, mégpedig a „Can’t take my eyes off of you”. Az énekes lágy hanggal kezd bele a dalba, és úgy érzem, pontosan arról énekel, mint amire most gondolok.

-            Sajnálom, hogy tönkretettem az első csókunkat – suttogja Lucas, és egészen az ágyam szélére húzódik.

-            Melyiket is? – kérdezem, mire beharapja az alsó ajkát, hogy ne nevesse el magát.

-            Mindkettőt – válaszolja végül.

-            Meg kéne próbálnunk újra – mondom komolyan.

-            Megpróbálnunk, mit? – kérdezi zavartan, mégis enyhén izgatottá válik.

-            A csókolózást – mondom magamat is meglepve. Lucas majdnem leesik az ágyról a szavaimtól. A pupillái hatalmasra tágulnak, ahogy rám néz. – Csak hogy biztosak legyünk benne, nem megy megint minden tönkre utána – magyarázkodom.

-            Oh, igen, persze – mondja kapkodva. – Oké, itt? Vagy… - Közelebb lépek hozzá, így elhallgat. Az arcomat nézi, de ettől zavarba jövök. A vállára teszem a kezemet. A teste meleg, és érzem, hogy az izmai meg vannak feszülve.

-            Csukd be a szemed. Nem akarom, hogy lásd, hogy zavarban vagyok – vallom be őszintén. Teszi, amit kérek, de közben szélesen vigyorog. - Maradj így, rendben? – utasítom.

-            Beszélnem szabad? – kérdezi viccesen.

-            Szabad.

-            Akkor, rendben – mondja. A fejét felfelé biccenti, így rendesen szemügyre tudom venni minden vonását. Az arcán a mosolygástól megfeszült izmok lassan ellazulnak, majd egészen elkomolyodik, ahogy elveszi az egyik kezemet a válláról. Összefűzi az ujjainkat, közben még inkább az ágyam szélére csúszik, és egy kissé közelebb húz magához, így már a térdei között állok. A lába enyhén hozzáér a szoknyámhoz, és azon keresztül a combomhoz. Azt nézem, ahogy az ujjai fel-le siklanak a kézfejemen, gyengéden simogatva a bőrömet. A szívem hevesebben kezd el verni, ahogy a keze felkúszik a karomon, majd rácsúszik a csípőmre. Felemeli a másik kezét is, de túl magasra teszi az oldalamon, így a hüvelykujja a melltartóm alsó szegélyéhez ér.

-            Sajnálom – motyogja, és lejjebb csúsztatja a kezét az oldalamon addig, míg az is meg nem állapodik a csípőmön.

Örülök, hogy nem látja, hogy elvörösödtem. A hüvelykujja apró köröket rajzol az oldalamra, amitől jóleső érzés fut végig a gerincemen.

-            Ez lesz a második első csókunk – suttogom. Lucas hangosan nyel egyet.

-            Nem inkább a harmadik? – kérdezi enyhe mosollyal.

-            Hé, elrontod a harmadik első csókunkat! – Elmosolyodom, ez kicsit enyhíti a zavaromat.

-            Akármilyen is volt az első csókunk – mondja suttogva –, én erre akarok emlékezni.

Mielőtt bármi mást mondhatna, hozzápréselem az ajkaimat az övéhez. Érzem, hogy egy pillanatra meglepődik, de amint észbe kap, kihúzza magát, és megmarkolja a csípőmet. Magához von, így a hasam a mellkasához simul. A szívem hevesen kalapál. A tenyeremet gyengéden az arcára teszem, és teljesen ellazulok az ölelésében. Az ajkai melegek és puhák. Arra számítok, hogy egyszerűen megcsókoljuk egymás száját és elválunk, de az ajkai elnyílnak, a nyelve pedig a számba siklik. Az egész annyira természetes, mintha már ezerszer csináltuk volna. A bennem lévő eddigi idegesség teljesen eltűnik, csak arra figyelek, hogy a szája mennyire puha, míg a nyelve kemény és határozott, ahogy végigsiklik az enyémen. Érzékien csúsztatja oda-vissza, közben az ajkaimat szívogatja. A kezem a válláról a tarkójára, majd a hajába kalandozik, mire enyhén belemarkolok a szőke tincseibe. Ettől a számba sóhajt, majd feláll, így teszek egy lépést hátrafelé, de ekkor a hátamra szorítja a kezét, és magához von. 

Halkan sóhajtozok, és igyekszem némi levegőt préselni a tüdőmbe. Szédülten a pólójába kapaszkodom, még ha ő szorosan is tartja a hátamat. A keze felsiklik a tarkómra, az ujjai játékosan simogatják a meztelen bőrömet, amitől jóleső érzés szalad le a gerincemen. A csókunk fokozatosan lelassul. Lucas néhány lassú csókot nyom a nedves ajkaimra, majd lihegve az enyémnek dönti a homlokát.

-            Te szent szar – sóhajtja. Halkan elnevetem magamat. A szemem még mindig csukva van a kábulattól, amit a csókunk után érzek.

Lucas gyengéden eltűri a hajamat a fülem mögé. Végigfutja az ujját az arcomon, az orrom szélén és a felduzzadt számon. A hüvelykujjával megérinti a szám szélét, ahol felrepedt Elice ütése miatt. Az ujjai melegek, az érintése pedig olyan gyengéd, mintha selyemmel simogatna.

Érzem, hogy valami fontos történt az előbb közöttünk. Valami olyan régi érzés éledt fel bennem, amitől egyenesen megrészegültem. Még többet akarok belőle. Azt akarom, hogy ismét megcsókoljon, és ő pontosan ezt is teszi. Végigsimítja az orrát az enyém szélén, és újra megkeresi a számat. Csakhogy most már sokkal gyorsabb és szenvedélyesebb a csókunk. Sokkal követelőzőbb. Azt kívánom, bárcsak megállna az idő, és örökre így maradhatnánk. Soha senkivel nem éreztem még ehhez hasonlót sem. Lucas lassan hátrafelé kezd araszolni, közben engem is húz magával. Leül az ágy szélére, én pedig gondolkodás nélkül az ölébe mászom, hogy ne kelljen megszakítanunk a csókot. 

A hátamat simogatja, az ujjai a hajam végével játszanak. A csókunk heves és vágyakozó. Úgy érzem a testem mindjárt lángra kap, így felbátorodva leveszem a kardigánomat, és ledobom magam mögé a földre. Lucas keze ismét a csípőmre simul, és közelebb von magához. Az ágyékunk egymásnak feszül, mire mindketten egyszerre sóhajtunk fel. 

-            Effie? Itthon vagy? – George kiabálása úgy hat ránk, mint akiket épp nyakon öntöttek egy vödör jeges vízzel. Zihálva ellököm magamtól Lucast. Hallom a bejárati ajtó csapódását, majd újabb kiabálás érkezik. – Effie?

Leugrom Lucas öléből, és az ajtóhoz rohanok, közben a számat törölgetem, mintha ezzel eltüntethetném az előbb történtek bizonyítékát.

-            A szobámban vagyok! – kiáltok vissza. Hallom, amikor George ledobja a táskáját a nappaliban a földre.

Riadtan fordulok vissza Lucashoz, aki épp az arcát dörzsöli, mintha ki akarná józanítani magát. Már hallom George lépteit, ahogy jön föl az emeletre. Lucas leugrik az ágyamról, és leül az asztalom előtti székre. Felvesz egy random könyvet, és az ölébe rakja. Zavartan elkapom róla a tekintetemet. Visszasietek az ágyhoz, és megpróbálom elsimítani az ágynemű ráncait, hogy ne legyen annyira egyértelmű, mit is műveltünk egy perccel ezelőtt. Amikor George a szobámhoz ér, én mereven megállok az ágyam előtt, Lucas pedig kinyitja az öléhez szorított könyvet. Erősen kell koncentrálnom, hogy ne gondoljak arra, mi van a könyv alatt. A kardigánom még mindig a földön hever, de nincs időm eltüntetni. George meglepődik, amikor megáll az ajtóban, és észreveszi Lucast az íróasztalomnál.  

-            Szia, Bailey!

-            Hello! – int oda neki Lucas. A bátyám furcsán néz rá, gondolom, azt várja, hogy Lucas felkel, és kezet fog vele, mint mindig, de ő csak megmarkolja az ölében tartott könyv szélét.

-            Hát ti? Mit csináltatok? – kérdezi, a hangja nem tűnik gyanakvónak, viszont tüzetesen végignéz a szobán. Egy pillanatra megakad a szeme a földön heverő kardigánomon. Az adrenalintól hevesen dobog a szívem. George tekintete elszakad a ruhadarabtól és visszanéz rám.

-            Lucas áthozott pár régi lemezt – mutatok az ágyam végében heverő dobozra.  George szeme követi a mozdulatom, majd ismét végigmér mindkettőnket. – Most pedig matekozunk.

-            Oké. Ez – mutat az ajtóra –, maradjon nyitva. Rendben? – Bólintok, majd egy utolsó pillantás után kettesben hagy minket, és bemegy a hálójukba. Szerencsére hallom, amikor becsukja az ajtaját, tehát nem gyanítja, hogy egy perccel korábban még Lucas ölében ültem, és az ágyamon csókolóztunk. Kifújom a levegőt, amit úgy érzek, egész eddig benntartottam, és a tenyerembe temetem az arcomat.

-            Sajnálom, Effie – szabadkozik Lucas suttogva, nehogy George meghalljon minket. – Ezt nem kellett volna. – Beszéd közben az ágyra sandít.

Némán roskadok le az ágyam szélére, még mindig dolgozik bennem az adrenalin.

-            Mire gondolsz? – kérdezi halvány kétségbeeséssel a hangjában.

-            Lassítanunk kell – mondom, közben ránézek. Ő beleegyezően bólint. – Még meg sem beszéltük, hogy mi… hogy te és én… szóval, hogy hányadán állunk.

-            Én – hangsúlyozza – szeretném, ha lenne mi.

-            Ez azt jelenti, hogy… azt, hogy velem akarsz lenni? – kérdezem bizonytalanul.

-            Igen, azt akarom – mondja magabiztosan. - Veled akarok lenni. Te jó ég, baromira veled akarok lenni!

Nem is tudom, de hallani a szájából ezeket a szavakat olyan érzés, mintha képzelődnék. Már annyiszor gondoltam arra, hogy milyen lenne, ha együtt lehetnénk, hogy most már inkább tűnik álomnak, mintsem valóságnak. Megdörzsölöm a szemeimet, és felsóhajtok.

-             Effie? – szólít meg Lucas, és a hangja enyhén kétségbeesett.  – Te mit gondolsz rólunk? - A szívem hevesen dobog a mellkasomban, ahogy ránézek.

-            Azt, hogy veled akarok lenni. Mindennél jobban.

Lucas felpattan a székről, a könyv az öléből a földre csúszik, és hangos koppanással a földre zuhan, de ő ezzel mit sem törődve két hatalmas lépéssel átszeli a köztünk lévő teret, majd leül mellém az ágyra, és szorosan magához ölel.

-            A fenébe is! – motyogja a nyakhajlatomba. – Totál megizzasztottál. – Elmosolyodok a reakcióján. Eltol magától, és egy kissé arrébb csúszik, ahogy az ajtó felé fordítja a fejét.

-            Veled akarok lenni – ismétlem meg –, de reggel még Ashley-vel jártál.

-            Tudod, hogy hónapok óta nem működött már a dolog – magyarázkodik.

-            Tudom – mondom magabiztosan. – De szerintem várnunk kellene egy kicsit, mielőtt másokat is beavatunk. Hogy biztosak lehessünk a dolgunkban.

-            Azt akarod, hogy ne szóljunk róla J. J.-nek? – kérdezi tétován. Aprót biccentek a fejemmel. Látom rajta, hogy nem igazán tetszik neki, amit kérek. – És meddig akarsz várni?

-            A születésnapomig? – kérdezem bizonytalanul elhúzott szájjal. Lucas belefúrja az ujjait a hajába, és nyugtalanul felsóhajt.

-            Az áprilisban van!

-            Csak egy hónapról van szó. Az elég idő arra, hogy biztosak lehessünk, hogy működik a dolog.

-            Szóval titkolózni akarsz előtte? – Érzem a hangjában megbúvó nem tetszését.

-            Én inkább úgy mondanám, hogy kicsit elhomályosítjuk az igazságot. – Látom Lucasszon, hogy nem tetszik neki az ötletem. – A tavaszi szünetben elmondjuk az összes barátunknak. Az már csak négy hét – teszem hozzá, hogy egy kissé jobb színben tüntessem fel a dolgot. Csak remélem, hogy megérti az indokaimat.

-             Te is tudod, hogy J. J. így is ki fog akadni – mondja.

-            Ezért kell teljesen biztosnak lennünk abban, hogy mit akarunk.

-            Én biztos vagyok benne, Effie. Hónapok óta tudom, hogy veled akarok lenni.

-            Én is ezt akarom. Nagyon! De randizhatnánk. Sosem randiztam senkivel. Csak jól akarom csinálni, most az egyszer rendesen akarom csinálni a dolgokat. – Látom Lucasszon, hogy mérlegeli a szavaimat.

-            És George? Neki azért szólni akarsz, ugye? – kérdezi.

-            Igen, azt hiszem, azt nem tudjuk elkerülni. Úgyis feltűnne neki, mert gondolom, mostanában többször leszel majd vendég nálunk. Nem akarok többet hazudni neki.

-            Rendben, Effie. De a tavaszi szünetben elmondjuk a srácoknak – mondja komoly hangon. - Addig majd kitaláljuk, hogy hogyan tartsuk előttük titokban a dolgot. – Örülök, hogy próbál pozitívan hozzáállni, és nem akadt ki azonnal. Halványan rámosolygok és ő visszamosolyog rám. Az ajtó felé sandít, majd nyom egy gyors puszit a homlokomra.

Visszaül az íróasztalomhoz, én pedig az ágyamon helyezkedem el. Míg ő rajzol, én matek feladatokat oldok meg, de többször is azon kapom magam, hogy azt nézem, ahogy a keze határozottan mozog a papíron. A szén halkan serceg, közben beharapja az ajkát a koncentrálástól. Megérezheti, hogy őt nézem, mert felém fordítja a fejét, és rám mosolyog. Lesütöm a szemem, és igyekszem ismét a figyelmemet a matekra fordítani.  

Amikor a nap lemegy, és odakint már teljes a sötétség, felkapcsolja az asztalomon a kislámpát, így halvány, sárgás fény árasztja el a szobát. Lucas áttelepszik mellém az ágyamra, és mindketten elfekszünk keresztben az ágyamon, de a talpunk a földön marad. Amikor biztosak vagyunk benne, hogy George nincs a közelben, titokban hozzáér a kezemhez, és összefűzi a kisujjunkat. Mindketten oldalra fordítjuk a fejünket, hogy egymás szemébe tudjunk nézni. Úgy érzem magam, mint aki bevett valami pirulát. Olyan érzés, mintha álmodnék, vagy hirtelen valaki másnak az életét kezdtem volna el élni. Ahogy Lucas boldogan rám mosolyog, végre úgy érzem, hogy a hónapok óta szorító érzés végre megszűnik a mellkasomban, és a helyét a megkönnyebbülés és otthonos melegség veszi át.

-            Effie?! – érkezik George figyelmeztető hangja az ajtómból, mire Lucas elrántja a kezét, és gyorsan felül az ágyon. – Bailey, szeretném, ha most hazamennél, mert beszélnem kell a húgommal – mondja szigorúan.

Lucas az íróasztalhoz lép, és kapkodva összeszedegeti a dolgait, majd mindent gyorsan a hátizsákjába dobál. Közben én is lekászálódok az ágyról, és zavartan összefűzöm magam előtt a kezemet.

-            Kikísérhetem Bailey-t, vagy ahhoz túl nagy bajban vagyok? – kérdezem, mire Lucas küld felém egy jelentőségteljes pillantást.

-            Az előbb beszéltem telefonon Mrs. Summersszel arról, hogy verekedtél az iskolában, úgyhogy döntsd el te – mondja a bátyám mérgesen. Meglepő, de egy kicsit megkönnyebbülök. Azt hittem, hogy Lucasról akar majd beszélgetni.

-            Akkor bajban vagyok – állapítom meg. – Azért kikísérhetem Bailey-t? – kérdezem ismét. George már úgyis dühös, nem hiszem, hogy lehet ennél rosszabb.

-            Öt perced van, aztán a dolgozószobában várlak – mondja utasítóan, mire Lucas és én kiiszkolunk a szobámból.   

Mindketten megállunk az autója mellett. Legszívesebben megölelném, de J. J. alig tíz méterre lakik tőlem, és valószínűleg George épp most is szemmel tart minket, így visszafogom magamat.

-            Tényleg verekedtél Elice-szel? – kérdezi.

-            Nem, nem dehogy. Mármint, én nem értem hozzá.

-            Akkor miért nem mondtad el ezt Hallmannak? Akkor nem kaptál volna egy hét büntetést. – Már meg sem kérdezem, hogy erről meg honnan tud.

-            Nem számít – mondom, és megrántom a vállamat. – Elice így is kettőt kapott. – Lucas kissé bosszankodva megrázza a fejét, de nem erőlteti tovább a dolgot.

-            Felhívsz később, a fejmosás után? – kérdezi viccelődve, mire én is elmosolyodom. Csak biccentek a fejemmel. - Holnap reggel találkozunk a suliban, oké? Addig próbálj meg nem bajba keveredni – mondja, majd kinyitja a kocsija ajtaját.  

George megjelenik a bejárati ajtóban, és szigorúan néz ránk. Gondolom, lejárt az időkeretem.

-             Hívj, rendben? – kéri még egyszer Lucas, és aggódva George-ra néz, majd vissza rám, aztán beszáll a kocsijába. Idétlen vigyor terül szét az arcomon, miközben nézem, ahogy elhajt, de csak míg meg nem fordulok, és találkozom a bátyám dühös tekintetével.

George megvárja, amíg elég közel érek hozzá, aztán elfordul, és elindul befelé. Néma marad, de a léptei határozottságából érzem, hogy azt akarja, kövessem, így szorosan megyek mögötte. Bemegyünk a dolgozószobájába, ő leül a tiszteletet parancsoló sötét, fa karosszékébe, én pedig helyet foglalok vele szemben. Máris visszaköltözött a nyomás a mellkasomba. George karba teszi a kezét a mellkasa előtt, hátradől, közben egyenesen a szemembe néz, amitől ficeregni kezdek. Már előre látom, hogy ez egy izzasztó beszélgetés lesz.  

-            Hallgatlak – mondja, és int a kezével.

-            Mit szeretnél hallani, amit Mrs. Summers még nem mondott el?

-            Effie, tudtommal te egy eszes lány vagy, igaz? – Bizonytalanul biccentek. – Akkor meg ne próbálj meg rontani a helyzeteden! Hallani szeretném a te verziódat is a történtekről, hogy megfelelően dönthessek arról, érdemelsz-e büntetést.

Elég nagy a valószínűsége, hogy George ígyis úgyis meg fog büntetni, de értékelem, hogy kíváncsi az én szemszögemre is, így elmondom neki, hogy mit mondott Elice, és hogy hogyan próbált meg provokálni. Miután elhallgatok, George előre hajol, és a sötét faasztalra teszi a kezét. Egyenesen a szemembe néz, amikor beszélni kezd.

-            És mióta oldjuk meg a családunkban a gondjainkat az öklünkkel? Hát erre neveltelek?! – Kissé bosszús a hangja, de nem annyira, mint vártam volna.

-            George, én nem ütöttem meg Elice-t. Kérlek, higgy a szavamnak, egy ujjal sem értem hozzá. Igaz, hogy megfenyegettem, de csak azért, hogy leállítsam a mocskolódását.

-            Mrs. Summers azt is említette, hogy utána hazaküldtek, mert nem érezted jól magad.

-            Kicsit megfájdult a fejem. Csak le kellett pihennem, de most már jól vagyok. - George ismét hátradől a székében, de már nem kulcsolja össze a karját maga előtt. Helyette hátrahajtja a fejét, és kimerülten felsóhajt, aztán ismét rám néz.

-            A hónap végéig ki kell javítanod a matek jegyedet. Nincs verekedés, nincs részeg kimaradás, nincs bulizás. Bizonyítsd be, hogy megbízhatunk benned, és tényleg felelősségteljes tudsz lenni.

-            Meg sem büntetsz? – kérdezem meglepetten.

-            Nem, mert úgy látszik, semmi haszna. Csak legyél őszinte mostantól, rendben? Mondjuk, kezdhetnéd azzal, hogy elmondod, miért volt itt Bailey, és miért voltatok csak kettesben a szobádban.

-            Lucas és én… úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk együtt.

-            Együtt, mint…?

-            Együtt, úgy, mint… fiú és lány, romantikus vonatkozásban. – George meglepődik, de végül nem mond semmit.

-            Bailey rendes srác. De ugye tudod a szabályokat, igaz?

-            Igeeen – mondom bosszankodva a szememet forgatva.

-            Effie, tudom, hogy egy hónap múlva tizennyolc éves leszel, és azt is, hogy a legtöbb barátod már szexuálisan aktív. – Na, neee! Az a legrosszabb büntetés a világon, amikor a bátyám a szexről kezd beszélni. Hátrahajtom a fejemet a székben, és a plafont bámulom kínomban.

-            Én még nem is… sosem – mondom elkínzottan.

-            Tudom, és ennek örülök. De ha úgy döntenél, hogy Bailey a megfelelő társ arra, hogy együtt fedezzetek fel… egy újabb világot, akkor csak azt kérem, hogy tartsd észben a… biztonságot. Rendben? – George a mondandója közben többször is megáll, hogy megfelelő szavakat keressen, és mire a végére ér, a fejem tetejétől a kislábujjam hegyéig elvörösödöm.

-            Tudom… – Próbálom rövidre zárni a beszélgetést, de George megint félbeszakít.

-            Effie, te egy okos, éles eszű lány vagy. Tartsd ezt észben, jó?

-            Rendben – mondom szűkölve.

-            A tini terhesség létező dolog.

-            George! – kiáltok fel kínomban.

-            Ezentúl nem lehettek kettesben a szobádban. Ha együtt akartok tanulni, akkor itt csináljátok a nappaliban.

Miután George végigmegy az összes „mit nem csinálhatunk” listáján, és megbizonyosodik arról, hogy felfogtam az összes szabályát, végre az ajtó felé int, jelezve, hogy elmehetek. Olyan gyorsan iszkolok ki a dolgozószobájából, mint akit Cerberus, a poklot őrző háromfejű fenevad kergeti. Ez minden büntetésnél rosszabb volt. Akkor már inkább a szobafogság, mint a felvilágosító előadás. Tudom, hogy ez általában az anyák vagy épp az apák feladata, ami már önmagában is elég kínos, de ha mindezt a testvéredtől kell végighallgatnod, az maga a pokol.