Kötődés - 41. fejezet

Ez a hét eddigi pályafutásom legnehezebb hete, pedig még csak csütörtök van. Nem is tudom, hogyan éltem túl eddig. Nem értem, mi ütött a tanárokba, de mindenki egyszerre akarja még behozni a szünet előtti anyaglemaradást, így ki sem látszunk a házi feladatokból, beadandó esszékből és dolgozatokból. Ráadásul a következő hét hasonlónak ígérkezik. A fiúk minden délután nálam vannak, hogy együtt tanuljunk, így Lucasszal egyetlen percet sem tudtunk kettesben tölteni múlt péntek óta. Tudom, hogy az én ötletem volt, hogy tartsuk egyelőre titokban a kapcsolatunkat, de azt nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz majd elviselnem, hogy gyakorlatilag hozzá sem érhetek. 

Most is mindannyian épp az alagsorban tanulunk. Még Campbell is. Nehezemre esik koncentrálni.  Azt nézem, ahogy a lábunk mindössze öt centire fekszik egymástól, és csak arra tudok gondolni, hogy hozzá akarom érinteni a lábfejemet, mert már az is megkönnyebbülést hozna. Abból, ahogy Lucas rám néz, látom, hogy ő is hasonlóképpen érez. Próbálom a figyelmemet a matematika könyvemre fordítani. A hét elején megírt dolgozatom nagyon jól sikerült, de Mrs. Summers holnap megint írat csak velem, a jobb jegyért. Nem érdekelne, hogy ötöst kapjak, de megígértem George-nak, hogy javítok, ezért tartani akarom a szavam. Főleg, miután tök jófejként viselkedik, ha Lucas körülöttem van.

Miután legalább tíz percig győzködöm J. J.-t, hogy nyugodtan menjen haza, mert nincs szükségem állandó társaságra, csak mert George-ék nincsenek itthon, végre nagy nehezen hazaindul, így egyedül maradok. Felcipelem az alagsorból a szemetet, amit a srácok maguk után hagytak. Épp a szemetesbe hajigálom a chipses zacskókat, amikor valaki megzörgeti az ablakot a konyhaajtón. Bosszankodva nyitom ki az ajtót, tuti, hogy J. J. jött vissza valamilyen gagyi indokkal. Legnagyobb meglepetésemre viszont nem ő, hanem
Lucas néz rám szexi, féloldalas mosolyával az ajkán.

-            Öltözz át! Elviszlek valahova – hadarja, ahogy elsiet mellettem, közben elkapja a kezemet, és maga után ránt.

-            Eddig odakint ácsorogtál? – kérdezem fülig érő szájjal.

-            Mentem egy kört a blokkotok körül. Azt hittem, J. J. úgy dönt, ma haza sem megy.

Idétlenül vigyorgom a válaszán, miközben az emelet felé kezd húzni, mire botladozva követem a saját szobámba. Megállok vele szemben az ágyam mellett, és értetlenül nézek rá.

-            Kérlek, csak igyekezz, mert elkésünk – mondja kapkodva. Láthatólag neki eszébe sem jut, hogy az átöltözés azzal jár, hogy leveszem a ruháimat. Nem úgy tűnik, hogy ki fog menni.

-            Elkésünk? Honnan? – kérdezem inkább.

-            Azt mondtad szeretnéd, ha randiznánk. Ezért most elviszlek valahova. A többi meglepetés. Most menj! – Megfordít, és a szekrényem felé tol.

-            Egyszerűbb lenne, ha…

-            Effie, esküszöm, hogy nem nézek oda. Hidd el, hogy iszonyatosan nehezemre esik távol tartani magamat tőled, de nem tennék olyat, amire nem adtál engedélyt. Azt szeretném, hogy te is akard, hogy lássalak ruha nélkül. – Beharapom a számat. Csoda, hogy kapkodni kezdtem a levegőt, amikor ilyeneket mond?

          Lucas elmosolyodik, látszólag tetszik neki a reakcióm, amit a szavaival váltott ki belőlem. Gyorsan homlokon csókol, majd leül az ágyamra, háttal a gardróbomnak és nekem. Bizonytalanul sandítok hátra a vállam felett, ahogy kigombolom a sortomon a gombokat. Lassan leveszem a pulóveremet is, közben Lucas meg sem moccan. Fogalmam sincs, hova visz, de úgy döntök, egy ruhával nem lőhetek mellé. A méregzöld szoknya egész jól megy a sötét hajamhoz. Miközben próbálom magamra rángatni, hátrasandítok, de Lucas továbbra is egyenes háttal ül, és az erkélyajtó felé néz. Kihalászok egy szandált a szekrényem aljából, és gyorsan beleügyeskedem a lábamat. Amikor felegyenesedem, Lucas mellkasának ütközik a hátam. Élesen beszívom a levegőt, a belőle áradó melegségtől máris hevesebben kezdett verni a szívem. A meztelen karomra teszi a tenyerét, és megsimogatja a bőrömet. Elgyengülve a mellkasának döntöm a fejemet, és jólesően felsóhajtok. Napok óta vágytam már arra, hogy megérintsen.

-            Effie – suttogja a nevemet a fülembe. Lassan megfordít a karjában, hogy a szemembe nézhessen. – Megtisztelnél azzal, hogy eljössz velem ma este randizni? – Elmosolyodom a szóhasználatán.

-            Hogy megtisztellek-e? – kuncogok.

-            Azt mondtad, rendesen akarod csinálni, és hogy még soha senki nem hívott el. Szóval, akkor eljönnél velem életed első randijára? – kérdezi még mindig teljesen komoly arccal.

-            A legnagyobb örömmel – válaszolom szélesen vigyorogva.

-            Szuper! Akkor most igyekezzünk, mert elkésünk. – Azzal megragadja a kezemet, és nevetve maga után húz.

~            

Lucas a belváros felé hajt, és úgy fél óra autókázás után a Kortárs Művészetek Múzeuma előtt parkol le. Kisegít a kocsiból, majd megáll előttem. Ámuldozva nézek körbe. Meglepő, de még sohasem jártam odabent. Elszakítom a tekintetemet a múzeum bejáratáról, és csak amikor az arcára pillantok, veszem észre, mennyire idegesen néz rám. 

-            Egy ideje nem csináltam már ezt – mondja zavarában.

-            Mit?

-            A randizást. Nem tudom, hogy ilyenkor mi a szokás.

-            Semmi gond – nevetem el magam. Az én randizási rátám sem túl magas. A smárolás elég nehezen sorolható ebbe a kategóriába. – Ez csak… én vagyok, és te. Amit el lehetett rontani, mi már elrontottuk – mondom lazán mosolyogva. A szavaimtól Lucas is feloldódni látszik, egy apró elismerő mosoly jelenik meg a szája sarkában.

-            Add ide a kezed – kéri.

-            T-tessék? – A hangom megremeg izgatottságomban.

-            A kezed. Add ide. – Az összes vágyam valóra válik, amikor Lucas Elliot Bailey most először a nyilvánosság előtt összefűzi az ujjainkat. Így már összetéveszthetetlenül úgy nézünk ki, mint egy pár. A mosolyom a fülemig ér. 

-            Így ni. A legkínosabb részen túl vagyunk – mondja mosolyogva. - Gyere! Lekéssük a megnyitót. – Szorosabbra fogja az összefűzött ujjainkat, és húzni kezd a múzeum felé.

Elsietünk a recepció előtt, és a liftekhez szaladunk. A szandálom ellenére ügyesen tartom vele a tempót, de miután beugrunk a liftbe, kapkodni kezdem a levegőt. Ahogy egymásra nézünk, hangosan elnevetjük magunkat. Nem tudom, mire fel ez a bolondos viselkedés, de talán amiatt van, hogy végre nem kell megjátszanunk magunkat. A lift nagyon őskori, irtó lassan zárul csak össze. A szemben lévő tükörben lassan végigfutom őt a tekintetemmel. Lucas egyszerűen térdrogyasztóan jóképű a fehér ingjében és sötétkék nadrágjában. A haját oldalra fésülte, és a mosolygástól most még inkább csillog a gyönyörű kék szeme, ahogy engem néz . A tekintetem a szorosan összefűzött kezünkre siklik, amit Lucas ugyanolyan élvezettel figyel, mint én. Ahogy a tükörben összemosolygunk, kiolvasom a szeméből, hogy ugyanarra gondolunk. Mégpedig, hogy mennyire hihetetlen is ez a pillanat, és hogy milyen régóta vágytunk már arra, hogy most itt állhassunk kéz a kézben egymásra mosolyogva.

Lucas izgatottan játszadozik a kezemmel, ahogy maga felé fordít. Egészen türelmetlenné válok. Vajon meg fog csókolni? Azt akarom, hogy megtegye. Mindennél jobban vágyom rá. Megfogja a másik kezemet is, közben lassan felém kezd hajolni.  Hatalmasat zökkenünk, amikor elkezd húzni a felvonó, így majdnem összeütközik a homlokunk. A malőr után zavartan mosolygunk egymásra, majd Lucas szép lassan ismét elkomolyodik. A kezét a fülem mögött a hajamba fúrja, közben a hüvelykujjával gyengéden simogatja az arcomat.

-            Gyönyörű vagy ma este – suttogja alig pár centire az ajkaimtól.

Érzem, ahogy a szájából kiáramló meleg levegő a nedves ajkaimhoz simul. Péntek óta nem értünk egymáshoz. Egyetlen dologra vágyom azóta, hogy ismét átjárjon az az érzés, mint az első csókunkkor a szobámban. Lassan ismét felém kezd hajolni, mire akaratlanul is lehunyom a szemem, de annyira izgatott vagyok, hogy levegőt is alig veszek. Az orrunk összeér, a szája az enyémhez érintődik, de amikor szétnyitnám az ajkaimat, hogy elmélyítsem a csókot, váratlanul megcsörren a telefonja a nadrágja zsebében. 

Megugrom, és idegesen teszek egy lépést hátra. A telefon ismét pittyeg, Lucas üzenetet kapott.

-            Sajnálom – mondja idegesen. – Sajnálom. A fenébe is – motyogja maga elé, de közben elengedi a kezemet, hogy kihalássza a telefont a zsebéből.

          A pillanatnak persze lőttek. Csalódottan fújom ki a levegőt. Lucas ránéz a telefonjára, majd hirtelen hangos nevetésben tör ki.

-            Campbell végre elvesztette a hülye fogadását – mondja, és felém tartja a telefonját.

Campbell egy száll alsónadrágban áll a Friendship szökőkút mellett. Az ujjaival V-t formál, az angol féle beintést. Én is elnevetem magam. Annak ellenére, hogy épp tönkretette az esélyét, hogy majd egy hét után végre megcsókoljuk egymást, mégis hangos nevetésben török ki. Campbell folyton azzal henceg, hogy minden lánynak meg tudja szerezni a telefonszámát. Hát láthatólag tévedett. Nem tudom, ki volt az a belevaló lány, aki visszautasította, de Campbellnek az után a lány után kéne, hogy teperjen. Lucas hitetlenkedve megrázza a fejét, és újra felnevet. Gyorsan visszaír valami választ, majd lenémítja a telefonját, és visszasüllyeszti a zsebébe.

Közben felérünk a legfelső emeletre, mire a lift zökkenve megáll, majd kinyílnak az ajtók. Örülök, amikor Lucas ismét kézen fog, és bevezet egy tágas terembe.

A szürke padló fényesen csillog a félhomályban, ugyanis minden fény a falon lógó képekre összpontosít. A terem közepén kisebb tömeg gyűlt össze, mindenki pezsgőspoharat tart a kezében, várakozón néznek előre. A fal mellett egy bár húzódik, mellette három pincér áll feszesen, a bárpulton pedig tálcákon sorakoznak az apró harapnivalók és még több aranyló pezsgővel teli pohár. Egy fiatal srác lép az összegyűlt tömeg elé, és megkocogtatja a poharát, hogy beszédet mondjon. A csokornyakkendője szétbontva lóg a nyakában, és mintha az ingjét épp kutyafuttában tűrte volna csak be a nadrágjába. Körbenézek a teremben. Nagy részben huszonévesek gyűltek össze, de akad néhány idősebb pár is a tömegben. Mi vagyunk a legfiatalabbak, legalábbis ránézésre.

-            Köszönöm minden barátomnak, hogy eljöttetek az első bemutatómra – harsan fel a fiatal srác hangja. - Élvezzétek a pezsgőt, a művészetet és a hölgyeitek társaságát.

A művész az égnek emeli a poharát, mire mindenki tapsolni kezd, aztán a tömeg szétszéled. Egy pincér lép mellénk, a tálcáján tele pezsgőspoharakkal. Lucas levesz róla kettőt, és felém fordul.

-            Óvatosan. Tudjuk milyen hatással van rád az alkohol. – Azzal a szexi, féloldalas mosolyával néz rám, amit úgy szeretek, és felém nyújtja a karcsú poharat.

           Lassan kortyolok az italomba. A pezsgő buborékjai enyhén csiklandozzák a nyelvemet. Kellemes, édeskés íze van. Körbepillantok, de itt senkit nem érdekel a korunk, és hogy még nem vagyunk elég idősek ahhoz, hogy alkoholt ihassunk nyilvánosan. Lucas finoman a derekamra teszi a kezét, és az első kép felé irányít. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez egy privát kiállítás. Csak azt nem értem, hogy akkor mi mégis mit keresünk itt? Lucas kitalálhatja az arckifejezésemből, hogy mire gondolok.

-            Ismerem a művészt. Jack és én együtt jártunk kreatív művészetre, amikor én még csak elsős voltam a Darnellben. Végzősként mondhatni a szárnyai alá vett. Azóta jóban vagyunk. Amúgy állati tehetséges. - És mintha csak megerősítésként érkezne, a művész - aki tényleg alig járhat a húszas évei elején - odalép hozzánk, és Lucast azonnal a mellére húzza. Férfiasan paskolgatják egymás hátát, és hangosan örülve üdvözlik a másikat.

-            Azt elfelejtetted megemlíteni, hogy állatira jóképű is vagyok – mondja Jack hangosan hahotázva, és hátracsapja állig érő barna haját. - Öregem, de jó, hogy el tudtál jönni! – Karnyújtásnyira eltolja magától Lucast, hogy alaposan szemügyre tudja venni.

-            Még szép, ki nem hagytam volna! – mondja Lucas határozottan.

-            És a hölgy-barátod? – kérdezi Jack hamiskásan.

          Miután elhúzódik Lucastól, tetőtől talpig végigmér engem is. Vajon Lucas szólt neki arról, hogy engem is magával hoz? Vajon tudja rólunk, hogy együtt járunk? Egyáltalán Lucas fontosnak tartotta ezt eléggé ahhoz, hogy megemlítse neki?

-            Elisabeth Lockhart – sietek a válasszal. Nem akarom Lucast kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy be kelljen mutatnia. Elég fura lenne, ha a barátja, esetleg az évfolyamtársaként utalna rám. – Szólíts csak Effie-nek. – Jack elmosolyodik, és a kezei közé veszi a kézfejem, aztán régimódin, mégis nyíltan flörtölve, megcsókolja. Kissé meglepődök és egyúttal zavarba is jövök. A korombeli srácok általában durvák és udvariatlanok velem, ezért Jack gesztusa váratlanul ér.  

-            Jack Allcott. Állok szolgálatára, kedves Effie – mutatkozik be, és felpillantva rám pajkosan mosolyog.

-            Jól van, elég! Leállhatsz! Effie és én együtt jöttünk, és együtt is megyünk el innen! – szól rá Lucas felháborodottan, és habár a hangja viccelődő, közben a derekamra teszi a kezét, és elhúz Jacktől.

Jack elengedi a kezem, de azért féloldalasan még egyszer rám mosolyog. Lucas vállára csap, és meg jól meg is szorongatja, közben elneveti magát. A füléhez hajol, és valami olyasmit mond neki, hogy „a helyedben nagyon vigyáznék rá!”, aztán elhajol tőle.

-            Te aztán jó formában vagy öregem. Látom, J. J. rendesen gatyába rázott – mondja ismét hangosan, elbagatellizálva az előbbi susmogást.

Még egyszer összeölelkeznek, majd Jack elbúcsúzik tőlem is. Talán egy pillanattal tovább ölel magához, mint illene, de van egy olyan érzésem, csak azért csinálja, hogy Lucast bosszantsa, aki viszont csak nevet az egészen. Jack rám kacsint, de amint elfordul, egy szőke lány lép oda hozzá, aki testhez simuló ruhát és tűsarkú cipőt visel. Jack átkarolja a derekát, majd egymás fülébe sugdosva eltűnnek a tömegben.

Jack képei jók. Sőt, nagyon jók. A többségük olajfestékkel készült, ezt meg tudom állapítani. Lucas próbál ellátni infókkal a képekkel és technikákkal kapcsolatban, de a zene egy kissé túl hangos a normális beszélgetéshez. Ahogy tovább haladok, az egyik kép megfogja a figyelmemet. Egy sötét alak ül egy széken a fal előtt, előtte egy másik fekete alak áll háttal, míg az árnyékuk egybeér. Lucas mellém lép, és félrebillentett fejjel méregeti a képet.

-            Beszéltél azóta apáddal? – kérdezem. Amikor egy jó ideig nem válaszol, már kezdem azt hinni, hogy nem hallotta a kérdésem. Mielőtt újra feltehetném, végül mégis megszólal:

-            Nem – válaszolja kurtán. Érzem a hangsúlyából, hogy nem akar erről beszélni, mégsem tudom annyiban hagyni a dolgot.

-            Tudja egyáltalán, hogy mennyire tehetséges vagy?

-            Nem hiszem, hogy érdekelné…

-            Honnan tudod, ha soha meg sem próbáltad? – erősködöm tovább.

-            Elég kemény kérdések ezek egy első randihoz, nem? – Lucas zavarában egy kissé elneveti magát, habár tudom, hogy csak témát szeretne váltani.

-            Ne haragudj. Csak eszembe jutott – mondom lehangoltan.

-            Semmi gond. Tetszik, ha valaki nem fél próbára tenni – mondja, és kacéran rám nevet.

-            Komolyan?  – Felhúzom a szemöldököm, ő meg elneveti magát.

-            Komolyan. Bírom, amikor próbára teszel. Mindig vág az eszed. Ez vonz benned talán a legjobban.  – A szavaitól enyhén elpirulok. A tekintetem a szájára téved, és eszembe jut az előbbi majdnem csókunk. Zavartan elkapom róla a szememet, és tovább indulok a következő képhez.

          Lucas mondani próbál valamit, de az emberek beszéde egyre inkább túl akarja harsogni a zene ricsaját, így a zaj egyre csak fokozódik, így nem értek semmit. Megrázom a fejem, hogy jelezzem, nem hallom. Megpróbálja újra, de csak szavakat kapok el. Megfogja a kezemet, és húzni kezd maga után. Gyorsan kiiszom a poharam maradékát, és kutyafuttában az egyik pincér tálcájára teszem.  Lucas átvezet egy másik terembe, így a zaj egyre inkább elhal mögöttünk.

Körbenézek a gyéren megvilágított helyiségben. Látszólag itt egy másik kiállítás képei vannak, mert semmiben sem hasonlítanak az előzőhöz. Az egyik képen az én kicsi pónim egyik szereplője egy DJ pult mögött keveri a számokat, és mögötte egy szivárványon a többi póni két lábon táncol. Ezen hangosan nevetünk, amiért kapunk néhány bosszús pillantást.

-            Szeretne egy széleskörű tárlatvezetést, Miss Lockhart? – kérdezi Lucas viccesen, és amikor szélesen mosolyogva bólintok, maga után kezd húzni, míg át nem érünk a következő terembe.

 Három, ember nagyságú, papírból összerakott alak áll előttem falnak támasztott kézzel. Lucas magyaráz valamit arról, hogy mit akarhatott a művész kifejezni ezzel, de ebben a teremben olyan hideg van, hogy csak arra tudok gondolni, hogy szabadulhassak innen. Lucas észreveszi, ahogy fázósan átkarolom magamat a kezemmel, mire kézen ragad, és gyorsan egy szinttel lejjebb visz.

Ez az emelet már az állandó kiállításokhoz tartozik. Ahogy egyre beljebb haladunk a termek között, kezdem úgy érezni, rossz helyen járunk. A képek egyre furcsábbakká válnak. Akármerre nézek, mindenhol meztelen testek és szeretkező párok vannak. Az egyik falon kilenc egyforma nagyságú kép van, amin fekete, szénnel rajzolt férfi és nő áll egy száll alsóneműben. Egy másik festményen egy nő négykézláb áll, míg mondhatni közszemlére teszi a… mindenét.

-            Ez elég…

-            Leplezetlen? – fejezi be Lucas a mondatom, ahogy félrebiccentett fejjel, zavartan harapdálja a száját.

-            Én inkább azt úgy mondanám, hogy az emberi test eléggé kitárulkozó ábrázolása. - Lucas hangos nevetésben tör ki, mire többen is csúnyán néznek ránk.

          Próbálom elrejteni a kuncogásomat, közben Lucas gyorsan átvonszol a következő terembe, de ez még az előzőnél is rosszabb. A képek még inkább szexuális töltetűek. Színes, rajzolt képek vesznek körbe minket meztelen testekről, különböző helyzetekben.

-            Nem épp erre számítottam, amikor idehoztalak – mondja kínosan elfojtott hangon.

-            Hé, ne mond ezt. Ez az első randink. Amíg együtt vagyunk, nekem mindegy, hogy hol vagyunk. – Lucas vágyakozva néz rám, de kétlem, hogy jól mutatna, ha ennek a teremnek a kellős közepén esnénk egymásnak.

-            Gyere! – Sürgetve átfogja a vállam, így a testem az övéhez préselődik. Érzem az izmait megfeszülni a karján. Hihetetlen mennyire kemény és eleven.

Még egy szinttel lejjebb megyünk. Megkönnyebbülésemre itt már fényképportrék vannak a falakon. Rengeteg kép van kiállítva különbőz emberekről. Némelyik színes, de van köztük absztrakt és fekete-fehér is. Talán ezek a kedvenceim. Én is portrét szeretek a leginkább fényképezni. Amit ezek a művészek elértek a színek és az árnyékok játékával, az lenyűgöző. Lucas türelmesen hagyja, hogy többször is megálljunk, és nem szól semmit, amíg részleteiben próbálom elemezni a képeket. Közben szinte észre sem veszem, de leérünk a legalsó szintre. Itt vannak a szobrok és egyéb tárgyak kiállítva. Az egyik kiállított darab elég… szóval érdekes. Mindketten megállunk előtte.

-            Hmm… – Félrebiccentett fejjel, elcsodálkozva állunk, és felváltva hümmögünk.

Egy szépen megterített asztal van előttünk két székkel. Mintha valaki éppen egy romantikus vacsorához készülődött volna. Az asztal mellett viszont egy fehér zsákba burkolt emberalak fekszik az oldalán. Valami tábla után kutatok, ami megmagyarázná az egészet, de csak egy név és évszám van a rézlapon. Lucas elmagyarázza, hogy nem minden művész ad nevet a művének. Míg ő az állát vakargatva, elgondolkozva ácsorog tovább a mű előtt, addig én felfedezőútra indulok a sok tárgy között. A terem közepén, egy állványon, sok apró kis figurát szúrok ki. Ott van a királynő, jó néhány amerikai elnök, és egy csomó híresség is. Mind elég furcsa pózban, kissé előregörnyedve vannak ábrázolva. Amint megkerülöm az állványt, a lélegzetem is eláll a meghökkenéstől, majd gyorsan a szám elé kell kapnom a kezemet, de így is prüszkölve felnevetek. Lucas meglepetten lép mellém.

-            Jesszusom, ez de morbid. Ez komolyan sza…? – Meglököm a vállammal.

-            Ki nem mond! – figyelmeztetem, de érzem, hogy nem bírom már sokkal tovább magamba fojtani a nevetést.

          Lucas talál egy aprócska táblát, amin valamiféle magyarázat áll.

-            A Caganer egy Katalán figura, székelés közben ábrázolva. Az ürülék létrehozása a föld megtermékenyítését szimbolizálja – olvassa fel hangosan.

Egymásra nézünk, mire éktelen nevetésben törünk ki.

-            Hát így még biztosan nem gondoltam a dologra! – mondja Lucas a nevetéstől fulladozva.

Eltakarom a számat a kezemmel, és igyekszem rá sem nézni, hogy kontrollálni tudjam a visszafojtott nevetéstől rázkódó testemet.

-            Elég, hagyd abba! – A szemeim már könnyeznek. Egy nő hirtelen hátrafordul, és idegesen toppant a lábával, mint egy ideges kisgyerek. Ez az utolsó csepp a pohárban. Elveszítjük a kontrollt, és az illemet vagy bármiféle jó modort figyelmen kívül hagyva hangosan felröhögünk. A teremőr dühösen néz ránk, majd feláll a székéről, és megindul felénk. Lucas megragadja a kezemet, és a kijárat felé kezd vonszolni. A végén már annyira kell nevetnem, hogy fáj a hasam. Amikor kiérünk a teremből, Lucas megáll a recepció előtt, közben annyira nevet, hogy meggörnyedve a hasát fogja. Kitörlöm a szememből a könnyet, és próbálok némi levegőt préselni a tüdőmbe. A terem bejáratánál, amin az előbb kijöttünk, felbukkan egy másik múzeumőr is, és dühös léptekkel megindul felénk.

-            A fenébe! – Lucas elkapja a kezemet. – Fuss, fuss! – Sürget, és szabályosan úgy kell kimenekülnünk az ajtón, mielőtt az őr elkap minket.

Leszaladunk a múzeum előtti lépcsősoron, és beszaladunk az első sikátorba, hogy biztosan ne legyünk szem előtt, ha az őr úgy döntene, utánunk ered. Az utca csendes, a lámpák fénye elég gyér. Amikor már csak a saját cipőink dobogása visszahangzik mögöttünk, végre megállunk. Az oldalamra szorítom a kezemet, és hangosan szuszogok, hogy némi oxigént juttassak a tüdőmbe.

-            Ez volt életem legjobb múzeumlátogatása – mondja Lucas zihálva, miközben a térdére támaszkodva levegő után kapkod.

-            Nem gond, hogy el sem köszöntünk Jacktől? – kérdezem, amikor a zihálástól végre képes vagyok megszólalni.

-            Hidd el, nem gond. Kivéve, ha szeretnéd őt rajtakapni azzal a szőke lánnyal a ruhatárban. – Grimaszolva megráncolom az orromat, mire Lucas halkan elneveti magát.

Kiegyenesedik és megáll közvetlenül előttem. A keze az enyém után kutat, és amikor megtalálja, átfogja mindkét kézfejemet. Lefelé biccenti a fejét, és lassan felém kezd hajolni. Egész este ezt a pillanatot vártam. Végre kettesben maradtunk, az utca körülöttünk kihalt, csak az izgatottságtól elnyílt ajkaim közül kiszökő sóhajaimat hallani az éjszaka zavartalan csendjében. Lucas hüvelykujja a kézfejemet simogatja, majd lassan végigsimítja a tenyerét a karomon, és megállapodik a könyökömnél. Gyengéden maga felé kezd húzni, de aztán mégis megáll, és hezitál. Felé dőlök, és még inkább felfelé biccentem a fejemet, hogy lássa rajtam, benne vagyok, akarom, és hogy jó az időzítés. A tétovázása miatti türelmetlenség eluralkodik rajtam, mire a kezem életre kel, és belemarkolva a pólójába lábujjhegyre lendülök, hogy megcsókoljam. Viszont Lucas pontosan ezt a pillanatot választja arra, hogy összeszedje magát, és ahogy lehunyt szemmel előre dől, a homlokom egyenesen az orrába csapódik. Lucas hátratántorodik, és teljesen előregörnyed.

-            A fenébe – motyogom magam elé, ahogy a homlokomat dörzsölgetem az ujjaimmal. Lucas a kezét az orrára szorítva egyenesedik fel, és amikor ránézek, pánikszerűen kikerekednek a szemeim. - A fenébe! – kiáltok fel rémülten.

Az arcomból egy pillanat alatt kimegy a vér. Lucas elveszi a kezét az orráról. Az ujjai és az arca is csupa véres.

-            Eltörött? Eltörtem az orrodat? – ugrom oda hozzá rémülten, és gyorsan leültetem az útpadkára. Lucas az orrnyergét szorítva megrázza a fejét.

-            Nheb – válaszolja orrhangon.

-            Sajnálom. Annyira sajnálom. – Idegesen zsebkendő után kezdek kutatni, de ekkor jövök rá, hogy semmi nincsen nálam. Ezen a rohadt ruhán még egy zseb sincsen.

      Lucas előhalász a zsebéből egy használt zsebkendőt, majd az orrához szorítja, de az pillanatok alatt át is vérzik. Enyhén hátrahajtja a fejét, és az orrnyergére szorított kézzel próbálja csillapítani a vérzést. Az arca úgy néz ki, mint egy gyilkossági helyszín. Kirohanok a főútra ahonnan érkeztünk, és őrültek módjára zsebkendőért kezdek könyörögni. Egy idős hölgy nagyon megsajnálhat, mert legalább egy tucatot nyom a kezembe.

-            Köszönöm, nagyon köszönöm! – hálálkodom neki, majd gyorsan visszarohanok Lucashoz.

      Szegény teljesen kétségbeesetten bámul rám. Annyira szerencsétlennek érzem magam. Hátrahajtom a fejét, és a tarkójánál megtámasztom a fejét, a másik kezemmel pedig az orrnyergét szorítom, míg ő zsebkendőt tömköd az orrnyílásába, hogy felfogja a vért.

-            Annyira sajnálom, kérlek, ne haragudj! – hajtogatom kétségbeesetten.

-            Bhól vatyogh – motyogja vissza, és elveszi a zsebkendőköteget az orrától. Rosszabbul néz ki még a texasi láncfűrészes legrosszabb jeleneténél is.

-            Nem, nem. Tedd csak vissza – aggodalmaskodom. – Sajnálom, annyira sajnálom – mondogatom magam elé.

-            Semmi baj, Effie – mondja, és a hangja most már nem olyan elmosódott.  – Tényleg, jól vagyok.

Miután a vérzés némileg csillapodik, Lucas feláll, és az unszolásomra bemegy az utca sarkán lévő gyorsétterembe. Rémülten nézem végig, ahogy eltűnik a mosdóban. A kezemet a homlokomhoz szorítom, hogy uralkodni tudjak az aggodalmamon.  A csempézett falnak döntött háttal türelmetlenül várakozom. Hogy lehettem ennyire béna? Ha képes lennék uralkodni a megveszekedett hormonjaimon, akkor ez nem történik meg. A mosdóból kijön két fiatal srác, mindketten elszörnyülködve pusmognak. Amikor Lucas végre kilép az ajtón, már szélesen vigyorog. Ellököm magamat a faltól, és gyengéden az arcára teszem a kezemet, hogy tüzetesen szemügyre vehessem az orra körüli területet. A vért lemosta, de a neonlámpa éles fényében látni lehet, hogy ugyan csak halványan, de máris kékülni kezdett az orra körüli érzékeny bőr.

-            Lucas, annyira sajnálom! Biztosan nem törött el?

-            Száz százalék. Teljesen ép – mondja, és enyhe mosoly játszik az ajkán. Egy kissé megnyugszom, habár biztos vagyok benne, hogy ennek holnapra nyoma lesz.

-            Gondolom már nincs sok kedved enni – mondom búskomoran.

-            Ellenkezőleg! – lelkesül fel. – Ettől a sok vértől farkas éhes lettem. – Képtelen vagyok magamban tartani egy megkönnyebbült kacajt, majd hagyom, hogy átfogja az ujjaimat, és kivezessen a kellemesen meleg tavaszi éjszakába.

~         

Az étterembe belépve Lucas az ujjával jelzi a pincérnek, hogy két személyre kérünk asztalt. A férfi csak rápillant az idegesen egymás ujjait szorongató kezünkre, és egy, az étterem hátsó, eldugottabb részében lévő boxhoz vezet minket. Miután leteszi elénk az étlapot, és felveszi az italrendelésünket, végre magunkra hagy.

-            Azt hittem, korábban azt mondtad, amit lehetett, azt már elrontottuk. – Lucas hangja viccelődő, én mégis az asztalra könyöklő kezembe temetem az arcomat, és elgyötörten nyöszörgök.

-            Úgy szégyellem magam – motyogom a tenyerembe. – Ez rettenetesen ciki volt.

Lucas megfogja a csuklómat, és elhúzza a kezemet az arcomtól.

-            Effie, kérlek, ne legyél zavarban. Nem történt semmi baj.

-            Dehogynem. Hiszen az orrodba fejeltem – motyogom lehajtott fejjel.

-            Türelmetlen lettél, és rám akartad vetni magadat. Véletlen volt. – Felpillantok rá a lesütött szempilláim alól, míg ő összeszorított szájjal próbálja elrejteni, hogy milyen jól mulat rajtam.

-            Ez nem segít – korholom.

-            Sajnálom. Nézd, van egy ötletem. Játsszunk vicces tényeket, rendben? Annyi az egész, hogy ha zavarban vagy, akkor elmondasz magadról egy vicces dolgot. Kezdem én, rendben? – Attól, hogy ennyire igyekszik azon, hogy jobban érezzem magam, kissé felengedek.

-            Szóval. Vicces tény, hogy a barátnőm lefejelt, amikor meg akart csókolni az első randinkon.

-            Lucas! – bosszankodva az oldalába bokszolok, de ő elkapja a karomat, és egészen maga felé fordít.

      Mellém csúszik a boxban, a nadrágja a meztelen combomhoz dörzsölődik. Teljesen közel hajol hozzám, annyira, hogy az orrunk hegye összeér.

-            Most jön az a rész, hogy megcsókollak. Csak azért mondom, hogy figyelmeztesselek, mielőtt megint… - Nem engedem, hogy befejezze a mondatot, mert gyorsan a szájára tapasztom az enyémet. Érzem, hogy elmosolyodik, aztán ismét megcsókolja a számat, mire elnyílnak az ajkaim, és a nyelveink ismét találkoznak. A csókunkban nem maradt semmi szégyenlősség. Lucas a hajamba fúrja az ujjait, és még közelebb húz magához, így már a mellkasunk is összepréselődik. Érzem az ajkain a korábbi pezsgő édességét, és a vágyakozást, ami engem is átjár. Amikor elválunk, és Lucas az enyémnek támasztja a homlokát, hangosan sóhajtozunk.

-            A legkínosabb részt már letudtuk. Most már csak a jó rész maradt vissza. – A szavaitól teljesen elvörösödöm, és lesütöm a szememet.

-            Vicces tény – suttogom, mire Lucas elmosolyodik -, a cukorborsótól kiráz a hideg.

-            Ezt észben tartom – válaszolja vidám hangon, és az arcomat simogatja a hüvelykujjával.

-            Khm… esetleg sikerült már dönteniük? – A pincér hangja riaszt meg minket, így Lucas illedelmesen elhúzódik tőlem.

-            Öhm – Lucas hangja rekedt, így megköszörüli a torkát, ami mosolygásra késztet. – Mindenből kérünk, ami vegán – mondja most már sokkal magabiztosabban.

-            Mindenből? – kérdezi a pincér, miközben a kezében lévő jegyzettömbre kezd írni.

-            Igen, mindenből. A lényeg, hogy ne legyen benne semmi tejtermék… oh, és a cukorborsót is kihagynánk. – Megfogom az asztal alatt a combján pihenő kezét, és addig csúsztatom a tenyeremet, amíg az ujjaink össze nem kapaszkodnak. Megszorítom a kezét, hogy jelezzem mennyire értékelem tőle ezt a gesztust.  

A vacsora alatt rengeteget beszélgetünk a suliról, a barátainkról és a jövőről. Álmokról és vágyakról. Mindketten nagyon idegesek vagyunk, hiszen még furcsa ez mindkettőnknek, de ilyenkor Lucas biztatására mindig közbeszúrunk egy-egy vicces tényt magunkról, ami remekül oldja a zavarunkat. Elismerően bámulom, amikor elmondja, hogy eddig összesen huszonnégyszer olvasta el Pablo Picasso életrajzát, ámulva hallgatom, hogy egyszer elütötte az iskolabusz, de megúszta bármiféle törés nélkül, és hangosan kacarászok, amikor elmeséli, hogy amikor megszületett, dús szőke haja volt, ezért a kórházi fotós azt feltételezte, hogy lány, így a kórházi fotóján az áll: Lány lettem! Felszabadultan osztjuk meg egymással a terveinket a jövőről, és jó érzés, hogy nem kell úgy éreznem, hogy bírálna, vagy túl nagyravágyónak gondolna a fényképezési terveimmel kapcsolatban.

Aztán csókolózunk az étterem előtt, az utcán, az autója előtt és az autójában is. Addig folytatjuk, míg az állkapcsunk már zsibbadni kezd, és a szánk alig mozog csupán, de még akkor sem szakítja meg egyikünk sem a csókot. Minden annyira intenzív, hogy észre sem veszem, hogy ideje hazamennünk.

Nevetséges, de egy utcával odébb parkol le a házunktól, nehogy J. J. kiszúrja az autóját a házunk előtt parkolni. Lucas ragaszkodik hozzá, hogy a házig kísérjen. A hátsó ajtóhoz sétálunk. Erősen szorítom a kezét, úgy érzem, képtelen vagyok búcsút mondani tőle a mai este után.

-            Nagyon jól éreztem ma magam. Köszönöm, hogy elvittél a barátod kiállítására – mondom suttogva. Nem akarom, hogy George itt találjon minket.

-            Nos, gyakorlatilag kikergettek minket a múzeumból, és majdnem eltörted az orrom. Mondhatjuk, hogy emlékezetes első randi volt, nem? – Nevetnem kell. Már látom, hogy nem mostanában felejtjük el azt a balesetet.

-            Igen, az volt – mondom és hangosan nyelek, ahogy Lucas előredőlve lehajol hozzám. Az orrával végigsimítja az enyém oldalát. A szája a fülemnek nyomódik, amitől bizsereg a gerincem.

-            Én is nagyon jól éreztem magamat veled – suttogja a fülembe. Lehunyt szemmel végigsimítja az arcát az enyémen, és megkeresi a már duzzadt ajkaimat.  A csókunk vágyakozó és heves. A szája erősen préselődik az enyémhez. Szétnyílnak az ajkaink, és a nyelvünk is találkozik. Érzem rajta a sóvárgást. Benne van a jövő összes ígérete.