-
Effie, várj! Nem értelek! – állít
meg Bailey a vonal túlsó végén.
-
Eljöttem otthonról… – mondom
hisztérikusan.
-
Várj, autóban vagy? Te vezetsz? –
kérdezi meghökkenve. – Effie, azonnal húzódj le az út szélére! – utasít határozottan,
a hangja kétségbeesetté válik.
Teszem, amit kér, és lehúzódom az útszélére, aztán
leállítom az autót. A homlokomat a kormányra hajtom, mert megfájdult a fejem.
-
Megálltál? Effie, ott vagy még? –
kiabálja idegesen.
-
Igen – vinnyogom.
-
Jó, jó. Akkor most meséld el, mi
történt, csak lassabban. – A hangja lenyugszik, ettől egy kicsit én is.
-
Eljöttem, mert nem bírtam tovább
ott maradni – válaszolom, de alig tudok beszélni, mert remegek, mint egy
újszülött őzgida.
Mégis mi történik
velem? Hat évig kibírtam anélkül, hogy egyetlen könnycseppet kellett volna
hullatnom bármi miatt, most pedig állandóan ellene kell küzdenem. Szinte marja
a torkomat a sírás, de egy lelki parancs arra késztet, fojtsam el.
-
Úgy vártam, hogy visszajöjjünk
Londonba, hogy haza jöhessek. Azt
hittem, hogy majd minden megint ugyanolyan lesz, de semmi sem ugyanolyan már.
Ez már nem az otthonom. Nincs is otthonom. Sehova se tartozom.
-
Effie, miért mondasz ilyeneket? Mi
történt? – kérdezi Bailey kétségbeesetten.
-
Azt kiabálta, hogy eltékozoltunk
mindent, pedig csak azért adtuk el a házat, mert kellett a pénz, hogy ne
adjanak gyámcsaládhoz, különben George sosem adta volna el, hiszen ott nőttünk
fel!
-
Jamie, a mama testvére.
-
Effie, kérlek, nyugodj meg, hiszen
ez hülyeség, egyáltalán nincs igaza.
- De igen, igaza van! – szólok közbe
élesen. - Tényleg nincs otthonom – mondom elkeseredetten. – Szerinted miért nem
tudom eldönteni, hol akarok továbbtanulni? Hát azért, mert nem tartozom sehova
sem! – Hát tessék, kimondtam.
-
Elisabeth, figyelj rám! – mondja
határozottan. - Senki, érted, SENKI nem vádolhat ilyen dolgokkal. Nem
tehettetek mást, nem a te hibád volt az, ami történt!
-
Lucas… - mondom kétségbeesetten a
nevét, de elcsuklik a hangom. Bailey a másik oldalon hangosan zihál.
Szinte látom magam előtt, ahogy fel-le járkál, és a tarkóján lévő hajába túr.
-
Ellie, hallasz? Hol vagy? –
kérdezi nyugtalanul. - Odamegyek hozzád!
Mióta a mama meghalt, soha senki nem hív már így, pedig annyira
szerettem, amikor Ellie-nek becézett. Lucas szavaitól kapkodni kezdem a
levegőt, és kifolyik a szememből két kövér könnycsepp, aztán még kettő, és hat
év után először elsírom magamat. Kapkodva törölgetem az arcomat, de
megállíthatatlanul törnek elő újabb könnycseppek. Olyan érzés, mintha a lelkem
minden fájdalma kifolyna belőlem. Ide akar jönni hozzám? Mióta ezt kimondta, a
szívem is belesajdul, annyira akarom, hogy itt legyen velem.
-
Ide? – kérdezem remegve, biztos
vagyok benne, hogy hallja a hangomon, hogy sírok.
-
Innen London négy óra, ha sietek
három és fél – hadarja gyorsan, és közben hallom, hogy zörög a háttérben,
valószínűleg már a cipőjét veszi fel.
-
Nem vezethetsz négy órát, csakhogy
ide gyere hozzám, Londonba, az út szélére – motyogom, és hálás vagyok, amiért
nem kérdez rá a sírásra.
-
Akkor találkozzunk félúton.
Birmingham neked is, és nekem is kétórányira van. Fél kilencre ott leszünk.
-
Ez őrültség… - mondom remegő
hangon.
-
A kocsimban vagyok. – A hangja
komoly, és valóban hallom a háttérben a motor zúgását. Ez hihetetlen. – Maradj
még ott néhány percig, és nyugodj meg, rendben? Aztán gyere ki Londonból az
M6-oson, Denhamnél pedig térj rá az A40-re, és azon gyere végig. Találkozzunk a vonatállomás parkolójában! – A
hangja izgatott és nyugtalan egyszerre. - Ellie, hallasz? Két óra múlva,
rendben?
-
Két óra múlva… - sóhajtom.
Odakint teljes sötétség honol, és mivel karácsony van, a forgalom
is elég gyér. Bekapcsolom a rádiót, hogy elvonja a figyelmemet. Hihetetlen,
hogy éppen azon vagyok, hogy levezessek százhuszonhárom mérföldet, csakhogy
találkozzam Bailey-vel. Soha nem csináltam még ekkora őrültséget. Közben megint
csörög a telefonom, így le kell húzódnom az egyik kijáraton. George hív. Nem
akarok beszélni vele, de tudom, hogy a múltkori miatt nagyon aggódik most
értem, ezért végül válaszolok a hívására.
-
Effie, hol vagy? Miért rohantál
így el? – kérdezi aggodalmasan.
-
Mert el kellett jönnöm…
-
Effie, ugye tudod, hogy amit Jamie
mondott az…
-
Tudom, George, tudom! De attól még
fáj, rendben?
-
Gyere haza, és beszélünk róla,
megoldjuk közösen, kérlek… – Csakhogy pontosan ez az, amit most nem akarok,
beszélni róla. Legalábbis még nem.
-
George, nem megy - szólok közbe
határozottan, mégis némán végigcsorog a könnyem az arcomon.
Borzasztó bűntudat gyötör, amiért elutasítom a segítségét,
mégis képtelen vagyok beleegyezni. Korábban mindent képesek voltunk megoldani,
ha összetartottunk, most mégis úgy érzem, nem ő az, akire szükségem van.
Gyorsan megtörlöm a szemem és az orrom a kézfejemmel, hogy George ne hallja a
vonal másik végén, hogy sírok. Tudja, hogy mi mindent jelent nekem ez, hiszen ő
is átélte a bírósági huzavonát, látta, hogy akkoriban folyton csak sírtam. Még
emlékszem, amikor a tizenkettedik születésnapomon elmondtam neki, hogy
legközelebb akkor fogok majd sírni, ha valaki azt megérdemli. Gondolom, akkor
még nem hitt nekem, de az évek során rájött, hogy mennyire komolyan beszéltem
akkor. És most tessék, itt vagyok hat évvel később, és sírok, mert Bailey Ellie-nek
hívott.
-
Hol vagy? – kérdezi George némi
hallgatás után.
-
Átjöttem Mollyékhoz – válaszolom.
Szinte meglepődök azon, milyen könnyedén csúszik ki a hazugság a számon.
Mollyval együtt jártunk iskolába, és néhányszor egymásnál is aludtunk, tudom,
hogy George nem fog gyanakodni.
-
Gyere haza! Kérlek! – könyörög
ismét.
-
Még nem tudok. Kell egy kis idő… -
inkább elhallgatok, különben nem bírnám magamban tartani a könnyeimet.
-
Reggel hazajössz? – kérdezi
bánatosan.
-
Persze. Csak… csak adj egy kis időt,
hogy gondolkozzam. Reggel találkozunk, oké?
-
Jól van, Effie. Csak kérlek,
vigyázz magadra! Szeretlek!
-
Én is szeretlek, George!
Rossz érzés, hogy megint hazudtam a bátyámnak, de attól
halálosan kiakadt volna, ha elmondom, hogy épp átautókázom a fél országot, hogy
Bailey-vel legyek. Mielőtt meggondolnám magam, visszahajtok az autópályára.
Vezetés közben próbálom elterelni a gondolataimat Jamie mocskos rágalmazásáról,
mégis úgy érzem, a korábbi szavai hegyes tűkként vágódtak a szívembe. Biztos,
hogy nincs igaza?
~
Előbb érkezem Birminghambe, mint azt gondoltam, mivel az
utakon nincs semmilyen forgalom, ami lelassítana. Leparkolok a vasútállomás
előtt, mint ahogy azt megbeszéltük. Attól függetlenül, hogy az utcák kihaltak,
a parkoló mégis zsúfolt, gondolom itt hagyták a kocsijukat azok is, akik elutaztak
az ünnepekre. Kiszállok, közben megremegek a csontig hatoló hidegtől. Még
mindig abban a sötétkék, ujjatlan, hátán kivágott ruhában vagyok, amit a
vacsorához vettem fel, ráadásul még csak harisnya sincs rajtam, és a
magassarkúmban majd lefagy a lábam. Átkarolom magamat, és idegesen forgok körbe
a parkolóban, Bailey után kutatva a tekintetemmel. A kezemben szorongatom a
telefonom, de még nem hívott. Csak a cipőm sarkának a kopogása visszhangzik az
este csendjében. Megpróbálom felhívni, lehet, hogy ő még ide sem ért. A kezem
reszket a hidegtől, ahogy próbálom kikeresni a nevét a híváslistámból, de ekkor
meghallom a hangját, ahogy a nevemet kiálltja.
-
Effie! Effie, itt vagyok! -
Felkapom a fejemet, és a szívem heves dobogásba kezd, ahogy meglátom Bailey-t
az egyik utcai lámpa fénye alatt állni. A fagyos északi szél belekap a szőke
hajába, miközben engem néz. A gyomrom izgatottan összerándul, amikor az átható
tekintete összekapcsolódik az enyémmel. Komolyan eljött, itt van!
Felém kezd rohanni, mire az én lábaim is önkéntelenül
megindulnak, és a magassarkú cipő ellenére szaladni kezdek. A sírás ismét a
mellkasomat és a torkomat szorongatja, ahogy kitárom felé a karomat, majd
szabályosan az ölelésébe roskadok, mert úgy kell elkapnia. Szorosan húz
magához, a meztelen hátamra szorítja a meleg tenyerét, és a fejét az enyémre
hajtja. Érzem a forró leheletét a hajamon, ahogy zihálva kapkodja a levegőt. A
kezemet a hátára szorítom, és a pólójába markolok.
-
Lucas… - nyögöm ki a nevét, aztán
elsírom magamat.
Kétségbeesetten kapaszkodok belé, olyan jó érzés, hogy
végre nem vagyok egyedül. A testéből áradó melegség engem is átjár, és
felmelegít. Az arcomat belefúrom a pólójába, és mélyen magamba szippantom a
ruhájának az illatát. A karomra simítja a kezét, ami szinte égeti a hideg
bőrömet, majd enyhén eldől, és kissé eltol magától, hogy megvizsgálhassa az arcomat.
Lesütöm a szemem, és kapkodva letörlöm a könnyeimet a szemem aljáról, hogy ne
lássa, hogy sírtam. Mégis kit akarok itt átverni? Biztos, hogy egyértelműen
látszik, hogy sírtam.
-
Jesszusom, annyira aggódtam –
mondja, majd megszorítja a karom, és megint a mellkasára húz. Szerencsére nem
szól arról, hogy sírni lát, pedig ő is tisztában van azzal, hogy nem szoktam. Zokogni
kezdek, de nem azért, mert a nagybátyám megrágalmazott, vagy mert bűntudatom
van, hogy nem mentem haza a testvéremhez. Nem, egyik sem.
Azért sírok, mert épp ebben a pillanatban jöttem rá, hogy szerelmes
vagyok!
Szerelmes vagyok Lucasba!
Az isten szerelmére, hogy nem vettem ezt eddig észre?!
Össze vagyok zavarodva. Hihetetlen mennyiségű gondolat
árasztotta el a fejemet különböző formában, de mind egyetlen dolog köré
formálódik. Mégpedig, hogy mekkora egy bolond vagyok, amiért hagytam, hogy ez
megtörténjen velem. Lehet, hogy jobban kellett volna küzdenem ellene?
Ha ilyen a szerelem, akkor már értem, az emberek miért
szenvednek tőle annyira. Mondjuk úgy, hogy nem így képzeltem el az elsőt.
Hiszen mindenhonnan csak azt hallani, hogy ez a legfantasztikusabb érzés a
világon. Ha ez tényleg így van, akkor kérdezném tőlük, én mégis miért érzem
most magam ennyire ramatyul?
Sosem voltam még szerelmes, és eddig azt sem tudtam, hogy
akarok-e valaha az lenni. A legközelebb, azt hiszem, tizenhárom évesen jutottam
hozzá, amikor mély érzelmeket kezdtem táplálni Harry Potter iránt, de mivel a
kapcsolatunk eléggé egyoldalú volt, így gyorsan túltettem magam az egészen.
Ennyiből az is lehet, hogy ez csak valami hasonló a szerelemhez. Hogy lehetnék
biztos benne, hogy ez az, ha még sosem éreztem korábban? Először is totál
könnyen lehet, hogy megcsalnak az érzéseim, amiért kiakadtam Jamie
vádaskodásától, és simán csak hálás vagyok, amiért itt van velem. Ez elég sok
mindent meg is magyarázna. Másodszor pedig... Oké, nincs is másodszor, sőt egy
idióta vagyok, ha az elsőt beveszem. Pontosan tudom, hogy ez szerelem,
akármelyik belém épült ösztönöm is súgja ezt. Elég, ha rám néz, és az egész
testem lángra lobban tőle.
Hiába Lucas meleg
ölelése, odakint nulla fog körül járhat, így reszketni kezdek, és érzem, hogy
az ő bőre is hűlni kezdett, hiszen csak egy hosszú ujjú póló van rajta.
Odavezet az autójához, de közben végig magához ölel. Szörnyen furcsám érzem
magam tőle. Besegít az első ülésre, majd beindítja a motort, így bekapcsol a
fűtés is. Átkarolom magam a kezemmel, és dörzsölgetni kezdem a jéghideg bőrömet.
A sírásom abbamaradt, most már csak némán nézek magam elé.
Legszívesebben a kesztyűtartóba verdesném a fejem, és
hisztiznék, mint egy ötéves. Helyette némán ülünk egymás mellett, az egyetlen
zaj a motor monoton búgása a háttérben. Nem merek ránézni, mert attól félek,
rájön, hogyan érzek iránta. Úgy érzem, mintha a homlokomon egy tábla hirdetné,
hogy „hahó, szerelmes vagyok beléd”.
-
Effie? – szólít meg, és megérinti
a karomat, hogy magára vonja a figyelmemet, mire megrázkódom. Zavartan nézek
rá. - Jól vagy? – kérdezi óvatosan. Szipogok párat, a hidegtől folyni kezdett
az orrom.
-
Azt hiszem – válaszolom
bizonytalanul. Meglep, hogy képes vagyok megszólalni. Ostobán érzem magam.
Olyan, mintha valaki másnak a fejében lennék. Csakis ez lehet a magyarázata
annak, ahogy viselkedek. Máris azon jár az
agyam, hogy hogyan fogok kiszeretni belőle. Nincs könnyű dolgom, amikor itt
ülünk az autójában, egy másik városban, több mint száz mérföldre az
otthonunktól, csakhogy együtt lehessünk, mert kiakadtam.
-
George nem fog aggódni, hogy
eltűntél? – kérdezi.
-
Beszéltem vele korábban. Azt
mondtam neki, hogy egy régi barátomnál alszom.
-
Hmm, értem - mondja elgondolkozva.
-
Sajnálom ezt az egészet, nem
kellett volna idejönnöd. A mamáddal kéne most foglalkoznod, nem az én
problémáimmal – szabadkozom.
-
Effie, erre vannak a legjobb
barátok. Anya amúgy is jól van, vigyáznak rá a kórházban. – Szipogok, megtörlöm
az orrom a kézfejemmel. Pontosan, ahogy mondja, barátok. Nem szerelmesek!
-
Ezt is elcsesztem. Reeddel is
ezért történt minden – sopánkodok a saját szerencsétlen helyzetemen.
-
Ez baromság, Effie! – csattan fel.
- Nem hibáztathatod magadat azért, mert megütött. – Tiltakozni akarok, de
közbeszól. – Nem a te hibád, hogy rád szállt. A múltkor azt hittem, ezt már
tisztáztuk.
-
De igenis, az én hibám volt! –
harciaskodok. - Ha nem viselkedek vele kihívóan, akkor… - előrehajolok, és a
kezembe hajtom a fejem.
-
Eff, kérlek, ne csináld ezt
magaddal. Mivel tudnám bebizonyítani neked, hogy belásd, hogy nem tettél semmi
olyat, ami okot adhatott volna Reednek arra, amit művelt? Nem önvédelem volt,
nem fenyegetted a testi épségét. Egyszerű durvaságból és erőfitogtatásból ütött
meg. Jogod volt nemet mondani neki, akármi is történt köztetek korábban. De egy
nem, még nem indok arra, hogy kezet emeljen rád. Kérlek, ne hagyd, hogy
uralkodjon a gondolataidon vagy az érzéseiden, mert pontosan ez az, amit el
akar érni.
-
Mikor lesz már ennek vége? Miért
nem történik végre valami jó velem? Miért akar mindenki megalázni? Sosem
bántottam senkit, mégis mindenki lotyónak hív. A külsőm alapján ítéltek meg,
közben meg nem is ismernek.
-
Effie, az nem bűn, hogy vonzó
vagy.
-
Nem? Akkor mégis miért utál a fél
suli? – támadok vissza. Csak ezután esik le, hogy Lucas épp vonzónak nevezett.
-
Effie, az hogy ilyen szép vagy, nem a gyengeséged,
ez nem valamiféle hátrány, amivel másoknál indítasz. Azért ragasztgatnak a
lányok a szekrényedre cédulákat, mert félnek, hogy lenyúlod a pasijukat. Mert az
összes farokkal rendelkező srác totál hülye lenne, ha nem érdekelnéd. – Bailey
döbbenten elhallgat.
Néma csend áll be
az autóban, nem merek felnézni rá a tenyeremből. Nem tudok megszólalni, azt hiszem, levegőt
sem vettem egy ideje. – Ööö…, és persze,
mert te vagy a legokosabb lány a végzős évfolyamon. Én meg egy barom vagyok –
motyogja maga elé.
Még mindig nem tudok megszólalni. Hátradőlök, és az
üléstámlának döntöm a fejem, de nem nézek rá. Zavarba hozott, és ezt ő is
biztosan tudja és látja is rajtam, mert még a fülem hegye is elpirult.
-
Ne haragudj, hogy ezt mondtam, nem
úgy értettem – szabadkozik. – Jobb, ha inkább befogom.
-
Nem, dehogy – ellenkezem gyorsan,
és ránézek, hogy megerősítsem ebben. Ezután nem nagyon akar, vagy mer
megszólalni, így egy ideig csak némán ülünk az autójában. Ismét reszketni
kezdek, az autó fűtése nehezen birkózik meg a kinti hideggel, és a csipke nem a
legjobb hőszigetelő.
-
Nem maradhatunk itt egész éjszaka
– szólal meg csendesen.
-
Nem, tudom – sóhajtom és
hátradöntöm a fejemet.
-
Mit szeretnél, hova vigyelek?
-
Fogalmam sincs, de nem akarok
hazamenni – mondom kétségbeesetten. Túl sok minden van most a fejemben ahhoz,
hogy bármiről is döntést hozzak.
-
Akkor mi lenne, ha éjszakára
kivennénk egy szobát valahol, és reggel majd meglátod, hogy hogyan tovább?
-
Itt akarsz maradni velem egész
éjszaka? – kérdezem meglepetten. – Bailey, a mamáddal kéne most lenned, nem
pedig távol tőle egy másik városban engem dajkálni. – Kezd bűntudatom lenni
amiatt, hogy iderángattam. Le kellett volna beszélnem erről az egész
őrültségről.
-
Effie, éjszakára úgysem mehetek be
hozzá, és tudom, hogy amúgy sem bánná. Különben sem hagynálak itt magadra
egyedül egy idegen városban - mondja eltökélten.
Az autómat a parkolóban hagyjuk, és Lucas gondoskodik
róla, hogy biztonságosan lezárja. Ha nem lenne itt velem, valószínűleg már
megfagytam volna, ugyanis akkora kuszaság van a fejemben, hogy képtelen vagyok
odafigyelni bármire is. Azt hittem, tanultam némi önállóságot a szüleim halála
után. Nem kéne ennyire elhagynom magam. Mégis olyan jó érzés, hogy Lucas itt
van velem, és gondoskodik a dolgokról helyettem.
Elindulunk a sötét éjszakában, hogy kerítsünk magunknak
valami szállást. Nézem, ahogy a menetszélben a szélvédőt rendületlenül
beterítik az esőcseppek, a fagyos északi szél pedig a fák kopasz ágait
cincálja. Alig tíz perc keresgélés után Lucas kiszúr egy vendégházat, aminek az
ajtajában tábla hirdeti, hogy van szabad szobájuk. Hiába ment útközben végig a
fűtés, mostanra teljesen átfáztam. Lucas leparkol, és ahogy kinyitom a kocsi
ajtaját, a csontig hatoló fagyos szél belekap a hajamba, amitől megremeg az
egész testem. Lucas hozzám siet, és a derekamra teszi a kezét, majd besietünk a
házba. A recepciós lány furcsán néz ránk, gondolom, nem sokan jelentkeznek be
éppen karácsony este.
-
Szeretnénk kivenni egy szobát
éjszakára – szólal meg Lucas magabiztosan, míg én esetlenül állok mellette.
A lány végignéz rajtam, majd Lucason, és látom a
szemében, hogy azt gondolja, egy gyors légyottra jöttünk csak ide. Enyhén
megrázza a fejét, aztán visszafordul a képernyője felé, és kattintgatni kezd.
-
Egyetlen dupla ágyas szoba maradt
csak. Kiveszitek?
Bailey egy kicsit hátrébb húz a pulttól, és suttogva kezd
beszélni hozzám:
-
Nem bánod ha… átmehetünk máshova
is megnézni.
Karácsony este van, mindketten távol vagyunk a
szeretteinktől egy idegen városban, ráadásul mostanra már teljesen átfagytunk.
Majdcsak kibírok egy éjszakát vele egy közös ágyban fekve valahogy.
-
Nem, dehogy – vágom rá, és
próbálok lazának tűnni.
Hiába akaratoskodok, Bailey odanyújtja a pénzt a
recepciósnak. Csak azután jövök rá, hogy a lány odaadja a kulcsokat, hogy amúgy
sem tudnék mivel fizetni, mert nincs nálam sem készpénz, sem a kártyám. A
viszonzandó szívességek száma, amivel Lucasnak tartozom, kezdenek egyre inkább
gyarapodni. Le kell szoknom róla, hogy folyton hozzá fordulok segítségért.
Lucas kinyitja az ajtót, majd belöki, és maga elé enged.
Felkattintom a falon lévő lámpát, és körbefuttatom a szememet a helyiségen. A fal
mellett van egy kétszemélyes ágy szépen gondosan bevetve, mellette
éjjeliszekrénnyel és olvasólámpával, balról pedig egy apró fürdő nyílik. A szoba
kicsi és egyszerű, de tiszta és jó meleg van, és jelenleg ennél többre nem is
vágyom.
A cipőm sarka belesüpped a szőnyegbe, ahogy végigmegyek a
szobán, és kimerülten az ágyra vetem magam, mire a sötétkék ruhám alja
szétterül a fehér takarón. Végighúzom a kezem a göndör loknis hajamon, amit
csak azért csináltam meg, mert csinos akartam lenni, amikor leültünk a
karácsonyi vacsorához. Amúgy a ruha George egyik karácsonyi ajándéka volt.
Tényleg nagyon szép, és tökéletes választás volt a sötét hajamhoz, csak kár,
hogy valószínűleg soha többet nem akarom majd felvenni. Nem akarok erre a napra
emlékezni.
Bailey megáll az ajtó
előtt, és a hátát a falapnak dönti.
-
Jobban vagy? – kérdezi
aggodalmasan.
-
Én, persze… ne haragudj… - hebegem,
és ülő helyzetbe tornászom magamat.
Lucas végre megmozdul, ellép az ajtótól, majd leül mellém
az ágyra. Lerúgom a magassarkú cipőmet, a lábamat magam alá húzom, és a
szoknyám alá rejtem, mert a lábujjaim szabályosan lefagytak már.
-
Ne haragudj – mondom ismét -,
teljesen el vagyok foglalva magammal, és meg sem kérdeztem, hogy van a mamád?
-
Effie, megkérdezted. Amikor
felhívtalak, az volt az első kérdésed.
-
Tényleg? – Azt hittem, én hívtam
fel őt.
-
Azért hívtalak, hogy megkérdezzem,
milyen volt a karácsonyi vacsi.
-
Oh, tényleg? – kérdezem
összezavarodva.
-
Igen. Amúgy anya jól van. Elég
kimerült, de jól van.
-
Ez elég jó hír! Örülök, hogy kezd
jobban lenni. - Mióta kiszálltunk a kocsiból, most először nézek rá. A haja még
mindig kócos a kinti széltől, és a szemei különösen ragyogóan kékek ma. Ettől
csak még tökéletesebb, ahogy itt ül mellettem.
-
Igen, én is – válaszolja. - De még
mindig elég gyenge. Csak több rövid látogatásra mehetek be hozzá.
-
Akkor megnyugodhatsz egy kicsit,
végre jól alakulnak a dolgok.
-
Hát, majdnem – mondja fanyarul.
-
Miért majdnem? – lepődök meg.
-
Apám holnap ide repül – motyogja.
-
Mi? Miért? – kapom felé a fejemet.
Egy ideig nem is válaszol. Hiába nézek rá, ő elfordítja a
fejét, de hallom, ahogy a légzése felgyorsul, és kapkodóvá válik.
-
Így akarja megmutatni, hogy még
mindig befolyással van az anyám életére, pedig már évek óta elváltak – mondja
csüggedten.
-
Ez szörnyű. Miért csinálja ezt
veletek? – kérdezem felháborodottan.
-
Hé, ne aggódj ezen. Anya érdekében
simán elviselem – mondja, de tudom, hogy a lazasága csak álarc, és az, hogy az
apja iderepül, semmi jót nem jelent rá nézve.
-
Bailey?
-
Tessék?
-
Sajnálom – mondom, mire Lucas a
kezemért nyúl, átfogja az ujjaimat, és hálásan megszorítja. A remegés ismét
visszatér a testembe.
-
Ne tedd! Én se sajnálom – mondja,
és megpaskolja a kézfejem. - Visszamegy, még mielőtt anyát kiengednék, úgyhogy
az újévet kettesben tölthetjük, ha minden jól megy.
-
Biztosan így lesz!
-
És mi a terved? Visszamész reggel?
– tereli vissza a szót rám óvatosan.
-
Vissza kéne. Megígértem
George-nak, hogy reggel hazamegyek, és különben sincs hová mennem – mondom
lesújtva.
-
Ha akarod, velem jöhetsz Liverpoolba
– ajánlja fel.
-
Ez kedves tőled, de nem szükséges,
köszönöm. Haza fogok menni, csak… csak megijedtem, azt hiszem – vallom be.
Lucas megszorítja a kezem, és azt hiszem, észre sem
veszi, hogy simogatni kezdte a csuklóm belső felét, amitől engem viszont
forróság jár át, és a szívem őrült tempóban kezd el verni.
-
Bailey? – Megvárom, hogy rám
nézzen.
-
Tessék?
-
Boldog karácsonyt – mondom, mire
halkan elneveti magát.
-
Neked is boldog karácsonyt, Effie.
~
Ruhástól fekszünk keresztben az ágyon, és még vagy másfél
órán keresztül beszélgetünk. Lucas régi karácsonyi történeteket mesél nekem,
vicces ajándékokról tréfálkozik, hogy felvidítson. Mindketten hangosan
nevetünk, amikor elmeséli, hogy Kate tízéves korukban beöltöztette őt lánynak
az egyik barátnőjével. Nem is értem, hogy hogyan, de csak attól, hogy itt van
mellettem, sikerült kizökkentenie abból a mély magányból, amiben előtte
elmerültem. Nevetve ülök fel, és letörlöm a szememből kifolyt könnyeket a sok nevetéstől.
Lehet, hogy nincs egy kifejezett hely, amit jelenleg az otthonomnak tekintek,
de ez itt most elég közel áll ahhoz, hogy úgy érezzem magam, hazaértem.
-
Le kell zuhanyoznom, teljesen
elkenődött a szemfestékem – mondom sóhajtozva.
Lucas még mindig a feje alá támasztott kézzel fekszik az
ágyon, és szélesen mosolyog, amikor bevonulok a fürdőbe. Amikor be akarom
csukni az ajtót, az magától kinyílik. Újra próbálkozom, de a zár nyelve hiába
csúszik a lyukba, az ajtó súlya kihúzza onnan. Úgy tizenöt centis a rés, amikor
végre megáll.
-
Nem lehet bezárni - szólok ki
zúgolódva Bailey-nek.
-
Gondolom, ezért volt üres a szoba
– kiállt vissza.
Bosszankodva körbenézek valami megoldás után kutatva. Még
egy ócska szemetes sincs, amivel kitámaszthatnám az ajtót. Fortyogva az ajtó
mögé állok, és lehúzom a ruhám cipzárját. Úgy látszik, ma este még az ajtók sem
működnek velem együtt.
Átbújtatom a fejemen a szoknyát, és ledobom a földre.
Leveszem az alsóneműmet is, és beállok a zuhany alá. Szerencsére a víz
kellemesen meleg, ami most kifejezetten jólesik, mert még mindig folyik az
orrom a korábbi hidegben való ácsorgástól. Megmosom a hajamat is, különben
reggelre a hajlakktól úgy néznék ki, mint aki a híd alól mászott elő. Amikor
kiszállok, látom, hogy olyan gőzt csináltam, hogy a tükröt teljesen beterítette
a pára. Letörlöm a kezemmel, és ellenőrzöm, hogy lemostam-e a sminkem teljes
egészét. A hajamat belecsavarom egy törölközőbe, egy másikkal pedig alaposan
szárazra törlöm magam, közben végig ügyelek rá, hogy az ajtó mögött maradjak.
Amikor a szárítkozással már végzek, jut csak eszembe, hogy hacsak nem akarok a
csipkés ruhámban aludni, akkor nincs semmi más, amit felvehetnék. Magamra
csavarom hát a törölközőt, és más ötlet híján kihajolok a résnyire nyitott
ajtón. A tenyeremet erősen szorítom a törölközőre, nehogy még véletlenül is
leessen rólam. Bailey már így is épp elégszer látott kínos helyzetekben, nem
kéne tetéznem a dolgot.
-
Khm… – krákogok, hogy magamra
vonjam a figyelmét. Lucas felemeli a fejét az ágyról, de amint rám néz, el is
kapja rólam a tekintetét. A fura viselkedése miatt én is zavarba jövök. –
Gondolom nincs véletlenül egy másik pólód, amiben alhatnék, igaz? – kérdezem.
Lucas felkel az ágyról, és harapdálni kezdi a száját.
-
Ööö… nem, de várj! – Hirtelen el
kell kapnom róla a szemem, amikor leveszi a hosszujjú felsőjét. Az alsónadrágja
gumis széle kilátszik a farmerja alól, ami úgy lóg a csípőjén, mintha bármelyik
pillanatban lecsúszhatna róla. Felém nyújtja a pólóját, én pedig gyorsan
elveszem tőle, és visszabújok a fürdőajtó mögé. A sors hülye játékot űz velem,
az már biztos.
Magamra veszem a pólóját, aminek határozott Lucas illata
van. Szeretem a frissen mosott ruha és a saját illatának elegyét. Igazából
szeretek mindent, ami ő, és ezt nem lesz egyszerű kiverni a fejemből.
A póló nyakvágata kissé bőnek bizonyul, mert folyton lecsúszik a
vállamról, de legalább a fenekemet eltakarja.
Vissza kell tűrnöm az ujját, hogy ne lógjon a karomon. Összeszedem a
ruháimat a földről, és a ruhakupacot a meztelen lábam előtt tartva lépek be a
szobába. Bailey megint elkapja rólam a szemét, és ha lehetséges, még inkább idegesebben
viselkedik. Leteszem a ruháimat az ágy mellé a földre, és próbálom a pólóját a
fenekem alatt tartani. Nem nézünk egymásra, mindketten kínosan kerülgetjük a
másikat. Én még mindig úgy érzem, neon lámpa hirdeti a fejem felett, hogy
szerelmes vagyok belé. Pedig, ha törik, ha szakad, ezt soha nem fogja megtudni.
-
A tiéd az egész – mondom, mire
Lucas idegesen megköszöni, és bevonul a fürdőbe.
Amikor benyomja az
ajtót, egy pillanatra bepattan a zár a helyére, és már épp bosszankodni
kezdenék, hogy bezzeg neki sikerült bezárnia, amikor a zárnyelv ismét kicsúszik
a tokból, és az ajtó kinyílik. Lucas háttal áll az ajtónak, így észre se veszi
a dolgot. Épp a nadrágját húzza le
magáról. Aztán az alsójáért nyúl, de mielőtt bármi olyat láthatnék, amit nem
szabadna, akkor előre lép, így ismét az ajtó takarásába kerül. Megrázom a
fejemet, és elfordítom a fürdőtől a fejemet. Hallom, hogy folyatni kezdi a
vizet, én pedig bebújok a takaró alá.
Mire Lucas kijön a fürdőből, a szemeim gyakorlatilag
leragadnak a fáradtságtól. Valószínűleg már jócskán elmúlhatott éjfél. Lekapcsolja
a lámpát, és érzem, ahogy besüpped az ágy, amikor mellém fekszik. Jó éjszakát
kíván, én pedig visszamotyogok valamit, aztán elnyom a fáradság, és elalszom.
v
Reggel arra ébredek, hogy melegem van. A tegnapi érzelmi
hullámvasutazástól pedig annyira kimerültem, hogy kifolyt a nyálam a számból. A
legrosszabb pedig az, hogy mindez Lucas vállán történt meg. A fejem ugyanis a
nyakhajlatába fúrva pihen, a bőre puha és kellemesen meleg, ahogy az arcom
hozzáér. Ahogy kinyitom a szemem, az első dolog, amit megpillantok az a
meztelen mellkasa. A behajlított karjával átölel, és a kézfejével a vállamat
fogja. Az ölelése egészen olyan, mint egy védelmező kuckó, amit csak ő képes létrehozni
azzal, hogy mellettem van. Egészen otthon érzem most magam. Már amúgy is épp
kezdtem elveszteni a hitemet abban, hogy valaha is képes leszek még Angliára az
otthonomként gondolni. Mióta megérkeztem, a honvágyam egyre csak nőni kezdett.
De most, most végre megszűnni látszik a hazavágyódás gyötrő gondolata.
Megnyugtat az, ahogy a Lucas szájából kiáramló meleg levegő az arcomat
simogatja. Egyenletesen szuszog, ebből tudom, hogy ő még nem ébredt fel.
Óvatosan felemelem a fejem, mire a keze lecsúszik a vállamról. Lehúzom a póló
ujját a kézfejemre, és óvatosan letörlöm a nyálamat a válláról. Szerencsére nem
ébred fel az ügyködésemre, már így is épp elég kellemetlen, hogy ilyen pózban
aludtunk, nemhogy közben még rá is folyt a nyálam. Nem szívesen kezdeném a
napomat máris magyarázkodással, hogy mégis hogyan kerültem a karjai közé az
éjszaka folyamán. Lehet, hogy amikor nem vagyok éppen magamnál, akkor
önkéntelenül rámászom. Ezentúl törekednem kell a minél kevesebb testi
kontaktusra. Mindegy, hogy hogyan, de ki kell szeretnem belőle.
Kimegyek a fürdőbe, és kihasználom az időt, amíg Lucas
még alszik, hogy nyugodtan pisiljek, hiszen az ajtó félig nyitva van. Alaposan
kiöblögetem a számat, és az ujjaimmal átfésülöm a hajamat. Máris úgy látom,
mintha a bőröm veszített volna a barnaságából, amit a jacksonville-i állandó
napsütésnek köszönhetek. Ettől viszont a szemeim nem olyan élénk kékek, mint
általában. Mintha szürkeség keveredett volna a kékbe. Olyan, mintha a szemem
pontosan a jelenlegi lelkiállapotomat tükrözné a kusza, gomolygó
szürkeségével.
Amikor kimegyek a fürdőből, hogy összeszedjem a ruháimat,
Lucas még mindig mélyen alszik. Az egyik keze a feje fölött, a másik a teste
mellett pihen. A takaró a lába köré tekeredett, a felsőteste meztelen, a hasán
az izmok megnyúlnak minden egyes lélegzetvételnél. A homlokán a ráncok
kisimultak, és olyan békésnek tűnik, ahogy egyenletesen szuszog, hogy egy ideig
csak némán bámulom őt. Aztán egy belső késztetés hatására leülök mellé az
ágyra, hátrafogom a hajamat, nehogy felébresszem, és megcsókolom a homlokát. A
bőre meleg és vibráló, olyan… valódi.
Felveszem a ruháimat a földről, és visszamegyek a fürdőbe
felöltözni. Furcsa koktélruhában mászkálni, de mondhatni a lehetőségeim
végesek. Még nagyon korán lehet, odakint a nap még épphogy csak derengeni
kezdett, viszont még le kell vezetnem két órát hazáig, és nem akarom, hogy George
még ennél is jobban aggódjon, ezért időben haza akarok érni. Amúgy is karácsony
reggele van, ilyenkor mindig közösen szoktuk kibontani az ajándékokat. Ha már
más nem is normális az életemben, legalább ezt a szokást nem akarom megbontani.
Mire kimegyek a fürdőből, már Lucas is felébredt. Épp az
ágy szélén ül, és álmosan néz maga elé. Felemeli a fejét, és egyenesen a
szemembe néz.
-
Ideje hazamennem – mondom
csendesen, mire Lucas elmosolyodik, és aprót bólint.
Szia!
VálaszTörlésHú, ez a fejezet! Nagyon szuper volt! :)
Végre Effie ráébredt mit is érez! Ennek különösen örülök. ;) De hogy ez a lány mindig kínos szituációkba keveredik... Szegény.
És Bailey mindig ott van vele. Nem tudom, hogy tervezed kibogozni közöttük a szálakat, de mindig izgatottan várom a folytatást.:)
Mindig elfelejtem mondani, hogy a képek szenzációsak. Nagyon-nagyon tetszenek. :)
F
Kedves F! Jajj, de jó hogy írtál! Igen, végre eljutottunk odáig, hogy Effie végre rájött, hogy mi is folyik itt. :D A kínos helyzet mindig szubjektív, attól függ ki előtt történik meg velünk az adott dolog. Gondolom, ha a srác előtt, aki tetszik, az mindig kínos. :S :D A szálak totál kuszák, és jajj még mi lesz itt. Nagyon örülök, hogy a képek tetszenek, mert néha órákba telik rendeset találni. Várlak legközelebb is, addig is szép hetet F.!
TörlésÖlel: Summerrose
Imádom 😊
VálaszTörlésMeg akartam kérdezni, hogy minden csak fantázia, vagy itt ott, egy két részletben elrejtesz személyes emléket, tapasztalatot is? Persze, csak ha nem vagyok indiszkrét! Nem kell leírni, hogy ha igen, akkor melyek azok, csak, hogy igen, vagy nem 😊
Ó, és szívesen veszem azt a két fejezet fordítás, nagy.lauraeszter@gmail.com 😊
Szeretettel:
Laura
Kedves Laura!
TörlésÚgy ezer évvel ezelőtt, amikor utolsó éves gimis voltam, kaptunk egy új osztálytársat, egy fiút. Mindenki tudta, hogy a barátnője is hozzánk jár. Jóban lettünk, legjobb barátok voltunk. Folyton arról pletykáltak hogy ő és én... de tényleg csak barátok voltunk. Mindig volt közöttünk egy megfoghatatlan dolog, sokszor segítettük át egymást nehéz érzelmi helyzeteken, volt hogy olyan kimondatlanul flörtöltünk is, folyton msn-en lógtunk szinte egész nap és dumáltunk. De mindig ott volt hogy neki van barátnője. Azt nem mondom hogy szerelmes voltam belé, de el tudtam volna képzelni hogy összejöjjek vele. Még most is jóban vagyunk azóta én férjhez mentem és ő is elvette azt a lányt. Én szeretem, imádom a férjemet, találkoztak is már és jó hogy még most is beszélünk. Sajnos más-más országban élünk, így a találkozás nehezen megy. A lényeg az, hogy próbálok az akkori érzéseimre visszaemlékezni, és inkább ezt az érzést belevinni a történetbe, hogy Effie hogy érezheti magát. Ha beleolvasol a szereplők menüpontba, ott láthatod hogy melyik karakterbe kit építettem bele. De legnagyobb részben fikció a történet. Egyik jelenet sem történt meg velem a valóságban :D remélem kimerítő a válaszom. Máskor is kérdezz bátran! A fejezeteket még ma elküldöm!
Ölel: Summerrose
Úristen te szentséges jó Szűz Máriám! Hihetetlenül leírhatatlanul és meg annál is jobban feldobtad ezt a kicsit borúsan indult napom! Erre már tényleg nincsenek szavak! Nekem is kell egy Bailey! Akit ha felhívok átutazza értem a fél világot, akinek feltétel nélkül elmondhatok bármit (bár azért vannak itt szikrák!) és aki...aki Bailey. Hibetetlenül fantörpikusra sikerült ez a rész is ( bar ezen miért lepődök meg?!) és itt olvadozom a padlón. Kiütötted a cukisági mérőt. Örülök persze, hogy Bailey mamajával minden rendben, meg egy kanál vízben megfojtanám Jamie-t, de ez mind eltörpül amellett, hogy végre kezdenek közel kerülni a kedvenceim egymáshoz. Egyébként pedig Bailey apja egy köcsög szemét. Már azzal kiverte nálam a biztosítékot, hogy a fiának csak azért kell "együtt" lennie Ashley-vel mert ő úgy akarja, továbbá hogy nem támogatta a saját lányát amikor terhes lett. Azért ezek után már a pofátlanság tetőfoka, hogy a VOLT feleséget sem képes békén hagyni, és képes az orra alá dörgölni hogy sakkban tartja. Ami pedig ennél is szomorúbb hogy a valóságban rengeteg ilyen gazember van. Néha úgy képen törölném őket... hiszen ehhez semmi joguk. Értem én hogy ő "neveli" a gyerekeket ( már ha ezt annak lehet nevezni) de könyörgöm a házasságuk már rég véget ért. Ezt a szakaszát az életének le kellett volna zárnia ahelyett hogy bar szívességet tesz, bármi mast elvarjon érte. Na de abbahagyom a sérelmeket, hiszen nem ez a lényeg, hanem hogy imádom. Imádom minden sorát és mindig izgatottan varom hogy jöjjön a következő, mert bar hibáztatni akarom a telefonon amiért ilyen gyorsan véget ér egy rész, sajnos erről nem ő tehet, hanem én falom gyorsan a sorokat.
VálaszTörlésU.i.: remelem értettél valamit ebből a katyvaszból.
Drága Roseway! Te jóságos szent ég! Már háromszor elolvastam a soraidat, de még mindig gügyén mosolygok tőle! Annyira örülök, hogy ennyire tetszett ez a rész. Bailey apja tényleg nagyon gáz. Szegény Bailey hősiesen viseli a hülyeségeit az biztos. Annyira köszönöm ezt a hosszú kommentet. Szuper érzés hogy feldobom vele valakinek a napját! Ez mindig tovább lelkesít engem is az írásra. Köszönöm, millió puszi!
TörlésÖlel: Lucy