Mióta visszakerültem a rögbi csapatba, J. J. folyton a
nyakamban lohol. Minden délután edz velem, hogy felkészüljek az… edzésekre. Azt
mondja, nem kockáztathatja meg, hogy megint megsérüljek. Szerintem valaki tudta
odafent, hogy hétfő után egyetlen alkalmunk sem lesz találkozni Lucasszal,
azért kaptuk meg magunknak azt a délutánt a parton. Ami kedden még kellemetlen
volt, az csütörtökre elviselhetetlen szenvedéssé változott. Se csók, se lopott
érintés, semmi. Ehelyett J. J., edzés és matekfeladatok minden mennyiségben.
Ettől viszont átalakultam valami hisztérikus, elviselhetetlen szörnyé.
Amikor hazaérek, George-ot a dolgozószobájában találom,
de az ajtót nyitva hagyta. Julie valami fontos esküvőre készül már hónapok óta,
úgyhogy alig van itthon.
-
Szia! – köszönök be neki, és lazán
az ajtókeretnek támaszkodom.
-
Nem is hallottam, hogy megjöttél.
– George felnéz a laptopjából, és fáradtan megdörzsöli a szemét.
-
Minden rendben? – kérdezem.
-
Csak egy fontos prezentáció.
Holnap este lesz egy megbeszélésem, és utána el kell vinnem őket vacsorázni. De
Julie, azt hiszem, itthon lesz. Vagy holnap lesz a próbavacsora? – Zavarodottnak
tűnik. Gondterhelten lapozgatja a naptárját. - Lehet, hogy ő is csak későn ér
haza. Van valami terved?
-
J. J. azt akarja, hogy átmenjek
hozzá. De semmi konkrét. Lehet, hogy nála alszom. Vagy az gond?
-
Nem, ha a szülei is otthon
lesznek. Írj egy üzenetet, ha ott maradsz éjszakára. Rendben?
-
Oké. Öhm. Figyelj, Kate és én
együtt készülnénk a holnapi matek dolgozatra. Nem gond, ha átmegyek hozzájuk? –
Hatalmas, szemen szedett hazugság. Megfogadtam, hogy nem hazudok többet a
bátyámnak, főleg nem Lucast illetően, de ha még egy napot ki kell bírnom nélküle,
akkor meg fogok őrülni, ezért hazudok. Rettenetesen érzem magamat, de George
nem engedné meg, hogy Lucasszal kettesben maradjunk.
-
Nem gond, menj csak! De ne maradj
sokáig. – Miközben ezt mondja, már ismét a gépét nézi.
-
Nem fogok – válaszolok kapkodva,
és már ki is repülök az ajtón, mielőtt meggondolná magát. Ez a héten az első
délután, hogy J. J.-nek jobb dolga akadt, minthogy a hátsó kertben velem
dobáljon.
~
Lucas kinyitja előttem az ajtót, és elégedetten mosolyog.
Gondolom azért, hogy itt vagyok. Szégyenlősen viszonzom a mosolyát. Mindig olyan
furcsán érzem magam ilyenkor, hiszen napok óta nem értünk egymáshoz, a
beszélgetéseink is leginkább csak udvariaskodások, ha a többiek is körülöttünk
vannak. Olyan, mintha épp kettős életet élnék. Lucas oldalra lép, és beenged
maga mellett. Furcsa újra nála lenni. Mióta a dolgok megváltoztak közöttünk,
nem voltam a lakásán.
-
Csak nem sikerült meglógnod J. J.
elől? - kérdezi viccelődve. - Elég
komolyan veszi az edzéseket.
-
Tényleg? Fel sem tűnt – válaszolom
ironikusan, miközben ellépek mellette. Lucas csak némán mosolyog.
Körbe nézek a lakásban.
-
Bocs, a rendetlenségért –
szabadkozik, közben zavartan zsebre teszi a kezét. A nappaliban minden a feje
tetején áll. - Beázott a tető, ezért a bútorokat el kellett húzni, amíg
megjavítják. Gyere, menjünk a szobámba. - A hálójába vezet, mire némán követem.
- Letakarítottam az ágyat, és a huzat is tiszta. – A szemöldököm gyakorlatilag
a hajamig kúszik. – Úgy értem, hogy leülhessünk rá! Hogy leülhessünk, ennyi – ismétli
meg elkínzottan. Az arca teljesen elpirul, akárcsak
az enyém. – Csinos vagy, amúgy. – Még mindig az egyenruhámban vagyok. Kétkedve végignézek magamon.
az enyém. – Csinos vagy, amúgy. – Még mindig az egyenruhámban vagyok. Kétkedve végignézek magamon.
-
Öhm, köszi? – válaszolom
bizonytalanul. – Ügyes elterelés, amúgy.
Lucas vigyorog, ahogy ledobom a házival teli táskámat a
földre. Én tanulni fogok, ő pedig rajzolni. Valójában? Remélem, csókolózunk.
Ahogy körbenézek a hálószobájában, elakad a szavam. Az
apró szoba most még kisebbnek hat, és nem a belé zsúfolt extra tárgyaktól,
hanem a falon lévő rajzoktól. Sokkal több van kirakva, mint korábban. Nem
mondanám szűknek, inkább olyan, mint egy gubó. Egy menedék. Rajzok vannak az
asztalán, a földön, és a szekrényén is.
Beterítik majdnem a fal egészét, felérnek a plafonig.
-
A szobád olyan, mintha a fejedben
lennék – mondom elámulva. – Úgy értem… - kezdenék magyarázkodni, nem akarom,
hogy félreértse a kijelentésemet, de Lucas elneveti magát, így megkönnyebbülök.
Teljesen magabiztosan áll, amikor ránézek.
Most először végre közelebbről is meg tudom nézni a
rajzokat. Legalább egy tucat anatómiai szíveket ábrázol, és mind körülbelül egy
négyzetméter területet foglal el a falon. Ezeket akkor rajzolta, amikor a
mamája kórházban volt. Emlékszem majdnem mindre. A többi illusztráció többsége
fekete tintával és szénnel vannak készítve, felismerek jó néhány helyet a városból.
A Cummer kertből azt a női szobrot, ami egy íjat tart a kinyújtott karjában, az
apró szárnyas oroszlánokat, amik a medence szélén álló ovális pad lapját
tartják. A színház boltíves ablakainak faragványait, és a Dames Point Bridge-et,
ahogy elnyúlik a St. Jones folyó felett. Némelyik kép teljesen ki van dolgozva,
mások pedig csak részletek, vannak színesek, mégis a többségük szén rajz. Természetesen
egy tucat képen a barátai vannak, de ott van az ócskás férfi, Cassie és persze…
Ashley. Az ablak mellett van egy kép, ami odavonzza a tekintetemet. Egyszerűen
nem tudom levenni róla a szememet. Ashley van rajta, a feje enyhén lefelé van
biccentve, az álla hozzáér a meztelen vállához. A szemei szemérmesen lefelé
néznek, hosszú szempillái az arcát érintik. Szinte kellemetlenül érzem magamat
attól, hogy ezt az intim képet nézem róla.
-
Hűha – mondom szinte sóhajtva –,
Ashley nagyon szép ezen a rajzon.
Lucas nyel egy nagyot.
-
Az a kép nagyon régi. Ezt már
láttad? – Egy képre mutat, amin J. J. épp felkapja Cassie-t, míg ő a karjával a
nyakába kapaszkodik. Egyértelmű, hogy csak a figyelmemet akarja elterelni a
nyilvánvalóról. A képek körbevesznek. Ashley egyedül. Ashley a barátaival. Ashley
Lucasszal. Ott van mindenütt, és egyenesen rám bámul.
-
Már le akartam venni őket – kezdi
kicsit talán riadtan. – Nem beszéltem vele azóta.
-
Ne! – vágom rá. - Nem, tudom, hogy
nem. – Megrázom a fejem. Mert tényleg tudom. Nem értem, miért ért meglepetésként.
Hiszen alig pár hete még az élete szerves részét képezte ez a lány. – Nem akarom,
hogy miattam levedd őket. Hiszen ezek mind nagyon szép képek.
Leülök az ágyára, és próbálok mosolyogni, hogy
bebizonyítsam neki, jól vagyok, és hogy nem zavar, amit látok. Ashley-vel sokáig
együtt jártak, természetes, hogy lerajzolta számtalan alkalommal. Lucas jó
ideig csak néz engem, próbálja eldönteni, hogy hazudok-e, én pedig próbálom
elrejteni, hogy igen. A szememet az ágytakaróján tartom, hogy ne kelljen rá
néznem. Egyszerű szürke, fehér lepedővel. Nagyon fiús.
-
Ha mutatok valamit – szólal meg
végül –, akkor megígéred, hogy bóknak veszed, és nem akadsz ki? - Kérdőn
pillantok fel rá. - Komolyan mondom. Meg kell ígérned! – erősködik.
-
Miért? Ennyire rossz? – kérdezem,
és erőltetetten elnevetem magamat.
-
Nem, dehogy. Csak nem terveztem,
hogy megmutatom neked. Legalábbis még nem – válaszolja.
-
Most jön az a rész, amikor
bevallod, hogy amúgy sorozatgyilkos vagy, és én vagyok a következő kiszemelt
áldozatod? Nem hiszem, hogy jól mutatnék feldarabolva – mondom viccelődve, majd
ismét felnevetek kínomban, de Lucas komoly marad, így tördelni kezdem a kezemet
az ölemben.
Úgy viselkedek, mint egy ostoba csitri az első randiján.
Mégis mi a fene bajom van? Aggodalom járja át az egész testem. Olyannyira, hogy
szédülni kezdek. Mégis mit akarhat mutatni, amitől ennyire feszültté vált?
Lucas felkel, és kinyitja az asztala felső fiókját, majd előveszi a
rajztömbjét. Számtalanszor láttam már nála. Felém nyújtja, én pedig
bizonytalanul elveszem tőle.
-
Ennyi? – A megkönnyebbüléstől gyakorlatilag
csuklani tudnék. – De hát tudom, hogy lerajzoltál.
-
Tudod? – kérdezi bizonytalanul.
-
Persze. A kép, amit nem akartál
megmutatni a kollázs készítéskor, emlékszel? Ne aggódj, tudom, hogy azért
rejtegetted, mert nem valami előnyös a kép.
-
Öhm… nem, nem erről van szó, Effie.
– Lucas megrázza a fejét. – Nem ezért. Egy kicsit sem. Egyáltalán nem –
motyogja zavartan.
Ezzel a furcsa viselkedéssel totál felcsigázta a
kíváncsiságomat. Leül mellém az ágyra, mélyet sóhajt, aztán biccent a fejével,
hogy azt akarja, nézzek bele. A kezem enyhén remeg, ahogy óvatosan kinyitom a
tömböt. Pont azon az oldalon nyílik ki, amin én vagyok. Mintha korábban
számtalanszor nyitotta volna ki itt, és emiatt a lapok bejáratódtak. Lucas
gyakorlatilag olyan ideges, hogy levegőt is alig vesz.
Az első kép az ócskásnál készült, a gépemet épp a szemem elé
tartom. Erősen koncentrálok, ettől az ajkaim résnyire szétnyíltak. A hajam a
hátamra omlik, a lemenő nap sugarai megvilágítják a végét, amitől földöntúlinak
tűnik. A rajzon a vonások csupa hullámzóak. A színek és a kidolgozottsága
lenyűgöző. Ezen a képen sokkal vonzóbb vagyok, mint ahogy valójában kinézhettem
azon a napon. Lucas átnyúl, és megfordítja a lapot. Egy másik kép. Ezt a
kollázs készítés estéjén kellett, hogy csinálja. A ceruzám a fogaim között, a
szám rényire elnyílva. Kezdek rájönni, hogy miért nem akarta, hogy lássam
ezeket. Van egy harmadik kép is. Ettől a képtől viszont erősen elpirulok. Ez
sokkal inkább olyan, mint amit emlékezetből rajzolt. Az esőben állok. A hajam
nedves. Még több hullámzó vonal, ahogy a ruha a mellemre, a hasamra és a
combomra tapad. Ez a kép olyan buja. Olyan szenvedélyes. A szívverésem a
fülemben dobol.
Tágra nyílt tekintettel, lassan fordulok Lucas felé.
Tágra nyílt tekintettel, lassan fordulok Lucas felé.
-
Ezért nem akartam, hogy lásd –
mondja csendesen maga elé.
-
Nem tudtam, hogy így gondoltál rám
– bukik ki belőlem.
-
Oké, most azt gondolod, hogy
valami perverz vagyok. – Elmosolyodom, majd játékosan meglököm a vállammal az
övét.
-
Dehogy gondolom ezt, Lucas.
Belelapozok a tömbjébe, de az azonnal kitűnik, hogy azok
a rajzok, amiken én vagyok, egyediek. A kidolgozottságukból látom, hogy sok
időt töltött velük. Mindegyik a legapróbb részletig ki van dolgozva. Az arcom,
a tekintetem, egyik sem hasonlít a többire. De ami a legmeglepőbb, hogy mindet
még azelőtt készítette, hogy összejöttünk volna. Tehát már akkor is gondolt rám,
és a szenvedélyes képekből ítélve nem úgy, mint a barátjára. Behajtom a tömböt,
és egy ideig csak bámulok magam elé. Lucas megfogja a kezemet, és a tenyeremet
kezdi simogatni.
-
Érted már, hogy ezek a képek miért
nincsenek kint a falamon? – kérdezi, mire enyhén biccentek a fejemmel. – Fontosak
nekem ezek a képek – mutat az ölemben fekvő rajtömbjére, és a hangja sokkal
mélyebbé válik, csendesebbé. - Fontosabbak bármelyik képnél itt a szobában.
-
Köszönöm – suttogom
elérzékenyülten. Tudom, hogy azt akarta bebizonyítani, milyen sokat jelentek
neki, és kétség kívül sikerült is elérnie ezt. Egy csepp kétség sem maradt
bennem ezeket a képeket látva afelől, hogy mit érzett irántam, vagy, hogy mit
érez most.
-
Szóval… tetszenek? – kérdezi
óvatoskodva.
-
Igen, nagyon… az összes – suttogom,
és óvatosan végighúzom az ujjamat a tömb fedőlapjára írt nevén.
Lucas egy ideig csak a kezemet bámulja. Többször is
szólásra nyitja a száját, de végül nem mond semmit. Azt remélem, hogy
visszakanyarodunk oda, amit már a futópályán is ki akart mondani, de látom
rajta, hogy nyugtalanná vált. A kézfejemre teszi a tenyerét, megfordítja a
kezemet, és összefűzi az ujjainkat. A hüvelykujjával zavartan simogatni kezdi a
bőrömet.
-
Vicces tény – kezdi, amiből tudom,
hogy zavarban van, akárcsak én -, van egy Harry Potteres takaróm, amit a
srácoktól kaptam. – Elmosolyodom ezen a random, mégis vicces dolgon, amit
megosztott velem, csakhogy csökkentse a köztünk lévő kínos érzést.
-
Vicces tény – mondom válaszul -, a
fenekem alatt van egy majdnem szív alakú anyajegyem. – Lucas összeszorítja a
száját, hogy ne nevesse el magát.
-
Rendben, erre még visszatérünk –
mondja komolyságot erőltetve magára.
Szélesen
vigyorgunk egymásra, majd szép lassan mindketten elkomolyodunk. Lucas a
tenyerét az arcomra csúsztatja, én pedig elgyengülten belehajtom a fejemet, és
lehunyom a szememet. Finoman simogatja a bőrömet, amitől egyre inkább
sóhajtozni kezdek.
-
Ellie. Elisabeth, kérlek, nézz rám – kéri
suttogva, mire szemérmesen ráemelem a tekintetemet. – Én… Ellie, én szerelmes
vagyok beléd – mondja rekedtes hangon, közben mégis határozottan néz a
szemembe, és egy pillanatra sem szakítja meg a szemkontaktust.
A szívem hevesen kezd verni, a szemeim tágra nyílnak.
Akármennyire is számítottam rá, az ő szájából hallani, hogy szerelmes belém,
könnyeket csal a szemembe. A szavaitól egyszerűen úgy érzem, életre kelt bennem
valami. Mintha hirtelen minden a helyére került volna, mégis mintha minden a
feje tetején állna. Olyan érzés, mintha felrobbant volna az egész univerzum, engem
mégis átjár a nyugalom. Most érzem csak igazán, hogy eddig mennyire el voltam
veszve. Lucas segített ismét megtalálnom önmagamat, azt a lányt, aki azelőtt
voltam, hogy elvesztettem volna a szüleimet. A szavai tovább csengenek a szoba
néma csendjében. Egyenesen rá bámulok, amikor egy könnycsepp akaratlanul is
kigördül a szememből. Lucas riadtan néz rám, látom rajta, hogy kezd
elbizonytalanodni a reakcióm miatt.
-
Én is szeretlek, Lucas. Annyira
szeretlek! – mondom kapkodva.
Lucas azonnal magához ölel, és a nyakhajlatomba fúrja az
arcát. Abból, ahogy a száját a bőrömre szorítja, érzem, hogy mosolyog. Végtelenségnek
tűnő ideig szorít magához, közben apró csókokat lehel a nyakam legérzékenyebb
részeire. Amikor elhúzódik, mindketten úgy vigyorgunk a másikra, hogy fülig ér
a szánk. Lucas arcának mindkét oldalán apró gödröcske jelenik meg, amitől
hihetetlenül aranyos. Szinte látom magam előtt kisfiúként, ahogy ugyanilyen
boldogsággal a mamájára mosolyog. A gödröcskéket úgy látszik, csak a
legboldogabb pillanatokra tartogatja. Amikor összeérintjük az ajkainkat, minden
eddigi idegességem azonnal eltűnik. Ismerős, egyben biztonságos érzés jár át,
ilyenkor érzem csak igazán, hogy pontosan ott vagyok, ahol lennem kell. Ez az
otthonom, ez itt, ami most történik. Lucas szoros ölelésében, a szerelmével
körbevéve.
Az ajkát az enyémre szorítja, és érzem, hogy próbálja belesűríteni
a csókba minden irántam érzett szerelmét. A könnyek akaratlanul folynak ki a
szemem sarkából, és cseppennek az arcomra a szempilláimról. Lucas hirtelen
elhúzódik tőlem, ahogy az arcomon pihenő ujjai alatt megérzi a könnyeimet.
Aggodalmasan néz rám, mire szégyenlősen lesütöm a szememet. Bután érzem
magamat, hogy sírok, de korábban sosem történt még velem hasonló. Nem igazán
tudom, hogy hogyan kontrollálhatnám a dolgot.
-
Effie, mi a baj? – kérdezi gyengéden,
és a hüvelykujjával törölgetni kezdi az arcomon végigfolyó könnyeket.
-
Sajnálom – mondom sután, közben
elnevetem magam, ami váratlan zokogásba fullad. – Sajnálom – mondom ismét, mire
Lucas szorosan magához ölel. – Esküszöm, hogy boldog vagyok. Nem tudom, mi
bajom van – motyogom sírós hangon, és Lucas mellkasába fúrom az arcomat.
-
Semmi baj, Effie – suttogja
halkan, közben gyengéden simogatja a hátamat, az ujjai a hajam végével játszadoznak.
Átkarolom a nyakát, és még közelebb kucorodom hozzá. - Tudod, az emberek néha
sírnak, akkor is, ha éppen boldogok.
-
Nagyon, nagyon régen nem éreztem
már ilyet – szipogom. Lucas erre még inkább magához von, így szinte már
egymásba kapaszkodva ülünk az ágya szélén.
-
Tudod, bármit megtehetünk, amitől
úgy érezzük, hogy boldogabbak leszünk. Ha úgy érzed, sírnod kell, akkor sírj.
Bármit megtehetsz, Effie, bármit. Én csak azt akarom, hogy boldog legyél. – A
szavaitól egyre erősebben szipogok, és a könnyek minduntalan folynak végig az
arcomon. De nem azért sírok, mert elszomorodtam, sőt pont ellenkezőleg, azt
hiszem, vagyis tudom, hogy ezek boldog könnyek.
-
Lehet, hogy emlékezni fogunk erre
az estére életünk végéig, és neked majd csak az marad meg, hogy én bőgtem –
mondom a könnyeimmel küszködve, de Lucas mellkasa hirtelen megrázkódik, és a
szuszogásán hallom, hogy némán nevet.
-
Tudod, lehet, tényleg csak lehet,
mert megeshet, hogy csak álmodozom arról, hogy örökre velem leszel, de lehet,
hogy egy nap majd öregek leszünk, és együtt fogunk nevetni a régi szép időkön,
és azon, hogy mennyire aggódtunk, hogy kikké válunk, és azon, hogy sírni
kezdtél, amikor először mondtam neked, hogy szeretlek. Akárhogy is lesz, Effie,
te mindig is az életem egy része maradsz, mert szeretni foglak az életem
mindegy egyes hátralévő napján.
Még mindig csukott szemmel végigsimítom az arcomat az
övén, és megkeresem a számmal az ajkait. A szavaitól csak még gyorsabban
kezdenek potyogni a könnyeim. Teljesen ismeretlen számomra az, ami most
történik velem. Ahogy a nyelvünk találkozik, mindketten felsóhajtunk, aztán már
csak azt érzem, hogy Lucas eldől az ágyán, és engem is magával húz. A fülem
mellett a hajamba fúrja az ujjait, és megemeli a tarkómat, hogy még közelebb
húzzon magához. A gondolataim elhomályosodnak, lehet, hogy mondanom kéne neki
valamit válaszul, hogy bebizonyítsam, hasonlóképpen érzek, de képtelen vagyok
megszólalni. Lucas szája az enyémre tapad, és a nyelve az enyémmel játszadozik.
Találkoznak, összeérnek, egymást simogatják, majd ismét elválnak, hogy aztán
régi ismerősökként üdvözöljék egymást.
-
Szeretlek – sóhajtom az ajkaim
közé. Ez az egyetlen gondolat maradt a fejemben. – Olyan régóta szeretlek.
Lucas váratlanul elhúzódik tőlem, és egyenesen a szemembe
bámul. Már épp kezdem azt hinni, hogy valami rosszat mondtam, amikor hatalmas
mosolyra húzza az ajkait.
-
Olyan régóta? – kérdezi
meglepődötten. Beharapom a számat az elszólásom miatt. Szemérmesen lesütöm a
szememet, és biccentek a fejemmel. – Mennyire régóta? – kérdezi, de most már
inkább izgatottnak tűnik a hangja.
-
Birminghamben sírtam először,
emlékszel? – Bólint, hogy emlékszik. – Akkor jöttem rá, hogy beléd szerettem. –
Lucas szemei elgondolkozóan néznek rám. Látom, ahogy felidézi annak az estének
az emlékeit.
-
Szóval, azóta rejtegeted magad előlem?
– Apró mosoly jelenik meg az ajkaimon, és ismét biccentek a fejemmel.
-
Próbáltalak nem szeretni, de
bármit csináltál, attól csak még inkább beléd zúgtam – vallom be őszintén.
-
Nem tudom eldönteni, hogy te vagy
a legjobb színész, ha az érzéseid elrejtéséről van szó, vagy én vagyok a
legnagyobb marha az egész világon, hogy ezt nem vettem észre. – Beharapom a számat,
hogy ne nevessem el magam, és gyengéden megsimogatom Lucas arcát. - Annyira
igyekeztem nem beléd szeretni, hogy észre sem vettem, hogy igazából a kezdetektől
az voltam.
Lucas vallomásától ismét megtelik könnyel a szemem, így
lehunyom a szemhéjamat, és felemelem a fejemet a takaróról, hogy
megcsókolhassam a száját. A lehunyt szemem sarkából ismét kiszökik néhány
könnycsepp, amiket Lucas lecsókol az arcomról. Végigvezeti az ajkait az
arccsontom élén, majd amikor a fülem alatti érzékeny részhez ér, halkan
sóhajtozni kezdek. A kezemmel megkeresem a pólója alját, és becsúsztatom alá a
kezemet. A meztelen hátára fektetem a tenyeremet, és apró köröket rajzolok a
forró bőrére. Lucas visszatér a számhoz, és ahogy beszívja az alsó ajkamat,
jóleső nyögés hagyja el a számat. A keze mindenhol ott van a testemen,
bizsergek, ahol csak megérint. Ficeregni kezdek alatta, azt szeretném, ha egészen
közel tudhatnám magamhoz, de Lucas ellenáll. Visszaejtem a fejemet a takaróra,
amikor elhúzódik tőlem. Végighúzza a hüvelykujját a hajam vonalán, majd az
arcomat kezdi simogatni. Egy kissé bosszúsan fújom ki a levegőt amiatt, hogy
megint visszavonulót fújt. Kinyitom a szememet, ő pedig szélesen mosolyogva
figyeli a reakciómat.
-
Azt mondtad, hogy lassítanunk kell
– súgja, és ad egy apró puszit az orromra, aztán mellém hengeredik.
-
Te minden szavamat halálosan
komolyan veszed? – kérdezem cinikusan.
-
Csak a fontosabbakat – mondja vidám
hangon, közben a kezét összekulcsolja a feje mögött.
-
A szuper – morgom vissza durcásan,
majd felülök, és visszaigazgatom a szoknyámat a combomra.
-
Effie – kéri, hogy nézzek rá.
Megérinti a karomat, és ő is felül. Megfogja a vállamat, hogy maga felé fordítson,
amikor nem reagálok. – Azt szeretted volna, hogy lassítsunk, és azt, hogy
elvigyelek randizni, emlékszel?
-
Voltunk már randizni – mondom
bosszankodva.
-
Egyszer – mondja, és majdnem
elneveti magát.
-
Kétszer. Emlékszel a szemétszedő
akcióra? Utána levittelek a tengerpartra. Háromszor, ha a csillaglest is
beleszámítjuk. – Lucas lehajtja a fejét, és beharapja a száját, hogy ne nevesse
el magát azon, amit mondok. Bosszankodva elfordulok tőle, és összefonom a
karomat a mellkasom előtt.
-
Ellie, ezek nem igazi, rendes randik voltak,
és ezt te is tudod. Még rengeteg helyre el akarlak vinni, annyi mindent meg akarok
még mutatni neked. Kezdetnek mondjuk, elviszlek abba az új, vegán étterembe,
ami nemrég nyílt meg a Hendricks sétányon. – Kétkedve fordítom felé a fejemet,
de Lucas továbbra is komoly arccal állja a tekintetemet. – Nos, készen vagy? –
kérdezi vigyorogva.
-
Mi, hogy most? De… - végignézek
magamon –, így nem mehetek.
-
Gyere, van egy ötletem! – mondja
izgatottan, majd leugrik az ágyáról, és felém nyújtja a kezét. Amikor rácsúsztatom
a tenyeremet az övére, átfogja az ujjaival, és felhúz az ágyról, aztán már azon
kapom magamat, hogy kifelé repülünk a lakásából.
Beterel az autójába, becsapja az ajtót, és átszalad a
vezető oldalára. Ahogy rájövök, hogy nem viccel, széles mosoly terül szét az
arcomon. Végig őt nézem vezetés közben, oda sem figyelek arra, hogy merre
megyünk. Izgalmasnak találom az egész helyzetet, és azt, hogy fogalmam sincs,
hogy mit vett a fejébe. Amikor az autó zökkenve megáll, az út felé kapom a
fejemet. Ismerős környék, ismerős házakkal.
-
Miért hoztál Kate-hez? – kérdezem meglepődötten.
-
Csak gyere! – hadarja, és
kipattintja a biztonsági övemet a csatjából, aztán kiugrik a kocsiból.
A kezemet szorítja, ahogy felszaladunk a másodikra, ahol
Kate és Bianca lakása van. Lucas eszeveszetten kezd kopogni a lakás ajtaján,
miközben én zihálva próbálok levegő után kapkodni. Amikor Bianca kinyitja az
ajtót, elmosolyodik, majd a kezében tartott fakanálról lenyalja a szószt,
mielőtt a padlóra cseppenne. Odabent isteni illatok szállnak.
-
Gyertek be, gyorsan. Kate-et a
konyhában hagytam. – Lucas és én elnézünk Bianca válla felett. Kate a konyhában
áll a tűzhely előtt, és erősen koncentrálva keverget valamit. – Csak így
tovább, Édes! Nagyon jól csinálod! Csak ne hagyd, hogy becsomósodjon – kiált
oda neki Bianca a válla felett.
-
Bianca! – kiált vissza Kate irtó mérgesen,
de közben le nem veszi a szemét a szószról.
-
Mi szél hozott benneteket? –
kérdezi Bianca kedvesen, és visszaindul a konyhába.
Mielőtt átveszi a kevergetést Kate-től, ad egy puszit az
arcára, és megsimogatja a hátát. Valamit a fülébe súg, de azt nem hallom, hogy mit.
-
Effie-nek szüksége lenne némi
ruhára – mondja Lucas magyarázólag, mire rákapom a tekintetemet.
-
Miért, itt előttünk szándékozod
letépni róla a sajátját? – kérdezi Kate ironikusan, majd hozzám lép, és
megölel.
-
Vacsorázni akarunk menni, de
előtte Effie át szeretne öltözni az egyenruhájából – válaszolja Lucas Kate
beszólását figyelmen kívül hagyva.
-
Miért nem vacsoráztok velünk? –
kiabál ki Bianca a konyhából, majd fedőt tesz az ételre, és megtörli a kezét
egy konyharuhában. Kate mellé sétál, és átöleli a derekát. – Akkor Effie-nek
nem kellene átöltöznie a mi szedett-vedett ruháinkba. Lasagnét készítünk, jut
bőven mindenkinek. – Lucas bizonytalanul rám néz. Megfogja a karomat, és enyhén
elfordít a lányoktól.
-
Nem muszáj maradnunk, ha nem
szeretnéd – mondja gyengéden.
-
De én nagyon szívesen maradnék – suttogom
vissza mosolyogva, majd Kate és Bianca felé fordulok. – Nagyon köszönjük a
vacsorameghívást a váratlan betoppanásunk ellenére. Nagyon szívesen itt
maradunk veletek vacsorázni.
Lucas átölel, és a karomat kezdi simogatni. Megcsókolja a
hajamat, a reakciójából ítélve ő is örül, hogy maradunk.
Bianca beterel minket az étkezőbe, és kinyit egy üveg
bort. Annak ellenére, hogy Kate folyton azzal piszkálja Lucast, mennyire kenyérre
van kenve, ha rólam van szó, azért látom rajta, hogy nagyon is örül a testvére
boldogságának.
Amikor Bianca leteszi az asztal közepére a lasagnét, ami
gőzölögve ontja a csodás illatokat, mind tósztra emeljük a poharainkat.
-
A szerelemre! És arra, hogy örökké
tartson – mondja Bianca, majd Lucas és én egymás szemébe nézve összekoccintjuk
a poharainkat.
A vacsora egésze alatt rengeteget beszélgetünk és
nevetgélünk. Lucas egy pillanatra sem engedi el a kezemet az asztal alatt, így
kénytelen vagyok egy kézzel elfogyasztani a vacsorámat. Kate-tel felváltva
mesélnek vicces gyerekkori történeteket, amiken mind a négyen a hasunkat fogva
nevetünk. Ahogy Lucasra nézek, látom, hogy milyen boldogan csillog a szeme,
amikor visszanéz rám. Az eddig a combján fekvő összekulcsolt kezünket
megfordítja, és az én enyémre fekteti. A kézfeje így most a lábam meztelen
bőrén nyugszik, közben a hüvelykujjával a térdemet simogatja. Ettől kezdve
képtelen vagyok odafigyelni a beszélgetésre.
Miután végzünk a vacsorával, és megiszunk egy teljes üveg
bort, búcsúzkodni kezdünk. Mindketten megöleljük Kate-et és Biancát is, és megígérjük,
hogy hamarosan megismételjük ezt a remek estét. Lucas átöleli a vállamat, majd andalogva
indulunk le a lépcsőn. Ahogy kiérünk az utcára, az arcomat megcsapja a
virágillattól édes, meleg, tavaszi szellő.
-
Mikorra kell hazaérned? – kérdezi
Lucas, miközben megállít maga előtt.
-
George úgy tudja, Kate-nél vagyok,
ami végül is igaz is… volt. Azt hiszem, tízre jó lesz, ha hazaviszel. – Lucas a
karórájára pillant, majd elmosolyodik.
-
Sétálunk? – kérdezi, és felém
nyújtja a kezét. Visszamosolygok rá, és biccentek a fejemmel.
A tenyerébe csúsztatom az enyémet, és így, összekulcsolt
ujjakkal elindulunk a tengerparti sétány felé.
Némán andalgunk egymás mellett, amikor egy erős fuvallat
söpör végig a sétányon, ami meglebegteti a szoknyám szélét, és végigsimogatja a
karomat. Érezni benne a tenger sós illatát. Halk gitárjáték dallamaira leszek
figyelmes, és ahogy egyre előrébb haladunk, a zene hangosabbá válik. Lucas a
fejem fölé emeli az összekulcsolt kezünket, és megpörget, mintha táncolnánk.
Nevetve forgok körbe újra és újra, amíg szédülten a mellkasának nem esem. A
tenyeremet a hevesen dobogó szívére teszem, és ráhajtom a fejemet a mellkasára.
Megcsókolja a homlokomat, majd ráhajtja a fejét az enyémre. Átfogja a mellkasán
pihenő kézfejemet, és lassú, andalgó ringatózásba kezdünk a sétány közepén, nem
törődve senkivel és semmivel. Egy idő után már a gitár játékát sem hallom,
csakis Lucas szívverésének egyenletes ütemét figyelem. Elveszem a fejemet a
mellkasáról, hogy a szemébe nézhessek. Lucas boldogan mosolyog rám, és mielőtt
megcsókolna itt, a nyílt utcán, az ajkai közé suttogom, hogy mennyire szeretem.
Annyira aranyosak! :3 én is én is ! :DD
VálaszTörlésKöszönöm, hogy írtál szellly! Mindig nagyon várom ám :D
VálaszTörlés