Kötődés - 37. fejezet

Csütörtök este van, holnap suli, mégis mind kint vagyunk a házban, mert Marynek ma van a születésnapja, és persze neki nem elég jó ezt a hétvégén megünnepelnie, hanem pontosan a napján kell. Mindannyian csak Campbell morális támogatása miatt jöttünk el. Jobban mondva mind, Lucast kivéve. Nem vagyok benne biztos, hogy ki jön-e később vagy sem. A múltkori rögtönzött ott alvós buli után oldódni kezdett a hangulat közöttünk, de mostanában eléggé el volt merülve a saját világában, ahogy engem is lefoglalt a Daviddel való szakítás. Nem tudom, lesz-e még valaha is a régi közöttünk ez a barátság dolog. Nagyon igyekszem, de az érzéseimet nem tudom megmásítani. Egyszerűen képtelen vagyok nem szeretni őt, és emiatt jobban szenvedek, mint bármi más miatt. És ez a küzdelem már nem csak szellemileg, de fizikailag is kimerít, így folyton fáradtnak és kedvetlennek érzem magamat. 

J. J. és Cassie épp a nappali egyik eldugott sarkában ölelkeznek, így jobbnak látom, ha lelépek, és keresek magamnak valami innivalót. Nem is értem, miért jöttem ide velük ma este, Campbell olyan részeg, hogy biztosan nem venné észre, ha eltűnnék. Miközben a konyha felé igyekszem, véletlenül elkapom, ahogy mögöttem valaki azt mormolja; lotyó.  A hangos zene és a kiabáló beszélgetések miatt nem vagyok benne biztos, hogy nem-e paranoia ez már a részemről. Anélkül, hogy megfordulnék, magabiztosan folytatom az utamat a konyhához vezető úton. A fal mellett végig beszélgető csoportok állnak, de nem úgy tűnik, mintha bárkit is érdekelnék.  

-            Lotyó – hallom meg ismét a szitokszót, ami ezúttal is a hátam mögül érkezett, de most már eléggé hangos volt ahhoz, hogy tudjam, nem csak képzeltem a dolgot.

Megmerevedek a konyhaajtóban. Hirtelen hátraperdülök, de hiába nézek végig a fal mellett álló arcokon, senki nem néz rám nyíltan, így nem tudom eldönteni, hogy ki hívott ezen a mocskos néven.  Eddig ilyen nyíltan még senki sem mert szidni. Általában gyáva módon elbújtak holmi szekrényre ragasztgatott cetlik és folyosói sutyorgások mögé. Lassan visszafordulok a konyha felé, és igyekszem nem törődni a dologgal, habár egyre inkább gyűlik bennem a harag. Teszek előre néhány lépést, de mielőtt beléphetnék a konyhába,
Mike Sanders lép elém és állja el az utamat. Legnagyobb meglepetésemre David áll mögötte. Persze nem néz rám, helyette inkább zavartan a sörébe bámul.

-            Nem hallottad, hogy szóltam, lotyó? – kérdezi Sanders gusztustalan vigyorral a képén. Elnézek a válla felett, egyenesen Davidre, de ő zavartan elkapja rólam a tekintetét. Gyáva kis pöcs. Még annyi sincs benne, hogy rám nézzen.

-            Miért csinálod ezt? – kérdezem Sanderstől elmélyített hangon. A legkevésbé arra van most szükségem, hogy jelenetet rendezzen itt nekem.

-            Te miért csináltad? – kérdez vissza lekezelően. - Mondtam neked haver, hogy nem éri meg a csaj – gúnyolódik Sanders, közben David vállára teszi a kezét, és megpróbálja elterelni tőlem.

-            Te meg miről beszélsz? – kérdezem tőle mérgesen, mire megtorpannak.

-            Pontosan tudod. Szegény totál kiütés lett tőled – mondja Sanders fintorogva, ahogy a fejével David felé bök.

Ekkor értem csak meg, hogy miről is beszél.

-            Igen? – fordulok David felé mérgesen. – Hát én legalább nem vagyok hazug.

-            De igenis hazug vagy! – csattan fel Sanders. Közben David szégyenkezve lesüti a szemét.

-            Hogy mondtad? – Azonnal elönt a lila köd.

-            Jól hallottad! Mindenki tudja, hogy vele is dugtál.

-            Ahha, úgy ahogy veled is? – kérdezem cinikusan, mire Mike szemei dühösen összeszűkülnek. Látom rajta, hogy sértettségből ilyen szemét velem. Szinte a fogát csikorgatja, a szemhéja megremeg a dühtől, látszik, hogy készül kimondani azt a mocskos szót. A kezemet ökölbe szorítom.

-            Egy rohadt kis lotyó vagy! - csattan fel rosszindulatúan. - Mindenki tudja, hogy széttetted már a lábadat a fél focicsapatnak.

A mellkasomból kiindulva dühös morgás szakad ki belőlem, ahogy összeszorítom az ujjaimat, úgy ahogy George tanította, hüvelykujj a tenyérben. A fejemet elönti az adrenalin, és képtelen vagyok kontrollálni az indulataimat, ahogy hátralendítem a kezemet. Nem fogom hagyni, hogy egy ilyen gyáva kis pöcsfej gúnyneveken hívjon, és mocskos hazugságokat terjesszen rólam csak azért, hogy nehogy az önbecsülésén csorba essen. Felkiáltok dühömben, ahogy Sanders arca felé lendítem a kezemet. Mielőtt összeszorítom a szememet, még látom a rémült tekintetét, ahogy az öklöm egyre közelebb ér az arcához.

-            Elég! – hallom meg Lucas kiáltását, és már csak azt érzem, hogy elkapja a karomat, majd a mellkasához ránt, aztán maga mögé tol.

Mire képes vagyok erőt venni magamon, és kinyitni a szememet, addigra Lucas a nyakánál fogva a falhoz szorította Sanderst, aki rettegve néz vele farkasszemet.

-            Ha még egyszer meghallom, hogy tiszteletlenül beszélsz vele vagy róla, akkor legközelebb letépem a golyóidat, és azzal tömöm be a hazug pofádat, megértetted? – kérdezi tőle felbőszülten, és fenyegetően közel hajol az arcához.

          Sanders Lucas karjára teszi a kezét, miközben hörögve levegő után kapkod, majd pánikszerűen rázni kezdi a fejét, hogy jelezze, megértette a fenyegetést. Lucas elengedi a nyakát, mire Mike a falnak dőlve lecsúszik a földre, és a nyakát kezdi tapogatni. Lucas megfordul, hogy rám nézzen, és már látom, hogy nyitja a száját, hogy megkérdezze, jól vagyok-e, amikor Sanders hirtelen felpattan a földről, és vérben forgó szemekkel megindul Lucas felé. Mielőtt elérhetné őt, elé ugrom, és megpróbálom megállítani, de Sanders mit sem törődve velem egyszerűen félrelök, így a falnak csapódom, mire fájdalmasan felnyögök, ahogy a vállam a kemény kőnek ütődik. Lucas tekintete elsötétül, és szinte felmorog, amikor elkapja Sanders ingét.

-            Nem merj hozzáérni! – ordítja magából kikelve, miközben magához rántja, és a jobb kezével egyenesen Sanders arcába üt, mire vér spriccel a mellkasomra.

          Sanders a falnak esik, majd nyafogva a vérző orrára szorítja a kezét. Lucas fájdalmasan felkiált, és megrázza a kezét, amivel az ütést adta. Képtelen vagyok megmoccanni. Egyszerűen csak állok itt, és mereven bámulom a ruhámon és a bőrömön vöröslő vért. Hányinger fog el a gondolattól is, hogy ez valaki másnak a vére.

-            Effie, jól vagy? – kérdezi Lucas aggodalmasan, és megérinti az arcomat, de azonnal el is rántom a fejemet.

          Dühösen nézek rá, belesűrítem minden haragomat ebbe a pillantásba. Lucas arca megváltozik, majd teljesen elkomorodik, aztán fogja magát, és egyetlen szó nélkül eltűnik a ház mögötti sikátorba vezető hátsó ajtón át. Itt maradtam egyedül a folyosó közepén, miközben az emberek megkövülten állnak körülöttem, és mind elhűlve engem bámulnak. Sanders egyik csapattársa bontja meg a bámészkodást azzal, hogy áttöri magát a tömegen, és összenyalábolja a földön fetrengő haverját.

Összeszedem magam annyira, hogy képes legyek megmozdulni, és magam sem értem, hogy miért, de Lucas után rohanok, miközben a vállammal durván félrelököm Davidet, aki még mindig letaglózva mered a haverja véres arcára. A hátsó kerten átszaladva a ház mögötti sikátorba érkezem. Megtorpanok, amikor meglátom Lucast a kerítés előtt a földön ülni. A kezét nézi, ahogy ki-be hajlítgatja az ujjait, közben az arca fájdalmas grimaszba torzul. Veszek egy mély levegőt, majd sietősen megindulok felé. Tudom, hogy hallja a lépteimet, mégsem néz fel rám. Megköszörülöm a torkomat, amikor megállok közvetlen mellette.

-            Miért csináltad ezt? – kérdezem számonkérőn, mire egy pillanatra vizsgálódva rám néz, de továbbra sem mond semmit. Csak állok itt előtte, és mérgesen bámulok rá. – Miért rohantál el egyáltalán?

-            Mert tudtam, hogy ki fogsz rám akadni.

-            Még jó, hogy ki vagyok akadva, amikor épp az előbb törted be Mike Sanders orrát. Nem lett volna szabad ennyire elveszítened a fejedet.

-            Megérdemelte, amit kapott – morogja vissza.

Idegesen felhorkanok a válaszán, de jobban bosszant az, hogy igaza van. Lehúzom a kardigánom ujját a kézfejemre, és mérgesen törölgetni kezdem a mellkasomról Sanders vérét. Undorodva nézem a fehér anyagon szétmaszatolódott vörös foltokat.

-            Ne haragudj emiatt – mondja bűnbánóan, miközben nézi, ahogy lerángatom magamról a kardigánom. – Nem így terveztem, de amikor Sanders a falnak lökött, nem gondolkoztam.

-            Hát ezt pontosan jól mondod, mert rohadtul nem gondolkoztál! – csattanok fel. - És mi van azzal, hogy dolgozol a haragodon?

-            Dolgozom is…

-            Csak képzelődöm, vagy alig öt perccel ezelőtt tényleg kiütötted Sanderst? – kiáltok fel cinikusan. Lucas lehajtja a fejét, és nem szól egy szót sem. Összeszorul a mellkasom, hogy ilyen szomorúnak látom. Nem akarom, hogy úgy érezze, csalódtam benne, azt pont elégszer kapja meg az apjától.

Mélyen beszívom, majd erősen kifújom a levegőt a mellkasomból, és letelepszem mellé, amitől egy kissé máris megnyugszik, mert az eddig feszült vállai leereszkednek és ellazulnak.

 A kézfejét bámulom, amin a bütyköknél több helyen is felszakadt a bőre a verekedéstől. - Ha a suliban lennénk, kaptál volna legalább egy hónap elzárást, vagy akár fel is függeszthettek volna – mondom kioktatón, de már nem emelem fel a hangomat. Lucas nemtörődöm módon felhorkan.

-            Ne forgasd a szemed Lucas Elliot Bailey! – szidom le.

-            Ezt meg honnan…

-            Ismerlek! – jelentem ki, mire hallom, hogy halkan elneveti magát, majd a felhúzott térdein heverő karjai közé hajtja a fejét.

Egy ideig némán ülünk egymás mellett a földön a kerítés előtt. Megpiszkálom a földet a cipőm hegyével. - Köszönöm, hogy kiálltál értem – mondom csendesen. - És, azt is, hogy nem hagytad, hogy megüssem Sanderst. Nagyon nem lett volna helyes.

-            Ne köszönd – szólal meg óráknak tűnő percekkel később.

-            Tudod ugye, hogy nem igaz, amit mondtak – szólalok meg halkan, megtörve a kettőnk közötti hosszú csendet.

Lucas hátrahajtja a fejét, és a kerítésnek dönti, közben lehunyja a szemét, majd nehézkesen kifújja a levegőt.

-            Tudom – sóhajtja.

-            Biztosan tudod? – kérdezem bizonytalanul a reakciójára válaszul.

-            Igen, biztosan. – Lassan felém fordítja a hátradöntött fejét, és végre egyenesen rám néz. Nem is emlékszem, mikor nézett utoljára ilyen közvetlenül a szemembe, de ettől izgatottan bennem reked a levegő. Elveszi a kezemet az ölemből, és összefűzi az ujjainkat. Tudom, hogy nem szabadna engednem, de azt hiszem, már feladtam a küzdelmet az érzéseim ellen.

-            Nem akarom, hogy folyton bizonygatnod kelljen előttem. Ismerlek, és tudom, hogy képes vagy helyes döntést hozni. Sajnálom, hogy ezek a bunkó idióták nem tudják értékelni azt, aki vagy. - Elérzékenyülök a szavaitól, és könnyek lepik el a szememet. - Szerencsés lesz az a srác, aki kiérdemel majd téged – mondja, és megpaskolja a kezemet.

Feláll, és engem is felhúz a földről, de remeg a lábam az adrenalin lökettől, így meg kell kapaszkodnom az alkarjában. Nagyon közel állunk egymáshoz. A mellkasunk majdnem egymáshoz ér. A testem hiperérzékennyé válik, erős késztetés tör rám, hogy a hajába markoljak és a számat az övéhez préseljem. Annyira vágyom rá, hogy megérintsen. Lucas feje felém mozdul, és végigsimítja az orrát a homlokomon egészen addig, míg a szája hozzám nem ér, aztán hosszan megcsókolja a bőröm. Lehunyom a szemem. A nyelvem hegyén van, hogy kimondjam, hogy azt akarom, hogy ő legyen az a srác, ki akarom mondani, hogy szeretem, de ekkor hirtelen elhúzódik tőlem, én pedig lesütöm a szememet.

-            Gyere, menjünk el innen! – mondja. Megkönnyebbülök, hogy nem hagy magamra.

Beszállok mellé a kocsijába, és a térdemet a mellkasomhoz húzom.

-            Hazavigyelek? – kérdezi, de megrázom a fejem.

Szerencsére nem kérdezi meg, hogy akkor mi legyen, mert magam sem tudom, csak beindítja a kocsiját, és eltekeri a kormányt az út felé. Némán bámulok kifelé az ablakon, és Lucas sem erőlteti a beszélgetést. Nem tudom, mi a terve, hogy hova megyünk, de remélem, nem megint magához visz. Nem bírnék ki még egy éjszakát végigfeküdni mellette. Az már túl sok lenne érzelmileg. Valahogy rendbe kell hoznom magamat és az iránta való érzéseimet, mert lassan úgy érzem, beleőrülök.

Néhány mérföld után lassítanunk kell, mert az út közepén egy mentőautó zárta el az útsávot. Egy rendőr tereli a forgalmat a szembejövő sávba. Füst száll fel a levegőbe. Ahogy közelebb érünk, látom, hogy az út másik oldalán egy autó fejjel lefelé borulva áll. A kocsi roncsai és a felezősáv között egy emberi alakot rejtő fekete zsák hever.

-            Ó, édes istenem! – nyögök fel a látványra.

A rendőr jelez, hogy haladjunk tovább. Végig az autó roncsát figyelem, ahogy elhajtunk mellette. A felborult autó ablakai kitörtek, és mindenféle személyes holmi, és szakadt ruhadarabok hánykolódnak a földön. Két egyenruhás rendőr zseblámpával próbálja megvizsgálni az autó roncsát. Ijedten Lucasra nézek.

-            Nem érzem jól magam! – A hangom ijedt. Zihálni kezdek, és rémülten nézek rá.

Lucas aggodalmasan néz vissza rám, de kérdés nélkül lehajt a következő lejáratnál, és megáll egy benzinkút előtt. Az éjszaka közepén járunk, így az egész parkoló teljesen üres. Amint leállítja a kocsit, kikapcsolom a biztonsági övemet, és kiugrom az autóból.

-            Azt hiszem, hányni fogok.

A lábam remeg, de szaladni kezdek a parkoló melletti füves részre. A gyomrom émelyeg, próbálok mélyeket szippantani az éjszaka hűvös levegőjéből. A térdemre támasztom a kezem, és próbálok uralkodni a testemet átjáró remegésen. Közben Lucas is kiszáll, hallom, hogy becsapja a kocsi ajtaját. Felém kezd szaladni, majd a hátamra teszi a meleg kezét.

-            Sajnálom – mondom sírós hangon.

-            Szórakozol? Effie, nem kell ezért bocsánatot kérned – válaszolja, közben a hátamat simogatja a meleg kezével. Úgy érzem, nem bírom tovább.

Megfordulok, és ekkor észreveszi a könnyes szememet. Az arca szomorúvá válik, aztán felém nyúl, és gondoskodón letörli a könnyeket az arcomról. Az ujjaival gyengéden simogatja a bőrömet.

-            Nem csak ezért. Mindenért. - Mondani akarok még valamit, de nem jön ki hang a torkomon. Már nem az előbb látott baleset miatt vagyok zaklatott, hanem attól, ahogy most engem néz. A mellkasához húzódom, és odakucorodom. Átöleli a hátamat, és a meleg arcát a homlokomhoz szorítja.

-            Nem is értem, miért vagyok… a fenébe! – Elhúzódom, és egészen mérges leszek magamra.

-            Effie, ez… rendben van, ha így érzel – próbál megnyugtatni. Látom, hogy még mindig nem érti, mi is igazán a bajom.

-            Csak minden annyira… kegyetlen. Nem tudom, hogy meddig bírom még elviselni. Vagy, hogy elég erős leszek-e ahhoz, hogy… egyedül legyek. – Lucasra nézek, és az arca változásából látom, hogy megértette, hogy magunkra gondolok. 

Egyetlen lépésnyire állunk egymástól. Lucas sötétkék szemébe nézek, a tekintetem homályos a könnyektől, de végre egyikünk sem szakítja meg a szemkontaktust. Felemelem a kezemet, és az ujjam hegyével megérintem az inge szélét a mellkasánál. Lassan ráfektetem a tenyeremet, így érzem a heves szívverését és azt, ahogy a kemény izmai megfeszülnek a puha anyag alatt. Mindketten kapkodni kezdjük a levegőt. Teszek felé egy lépést, és ahogy közelebb húzódom hozzá, idegessé válik, és hangosan beszívja a levegőt.

-            Elisabeth – súgja a nevemet lélegzet visszafojtva, miközben az ajkaink majdnem egymáshoz érnek.

Megtámasztom a másik tenyeremet is a mellkasán, lábujjhegyre emelkedek, és óvatosan megcsókolom a száját. Az ajkai puhák és melegek. Annyira eleven, olyan igazi. Visszaereszkedem a talpamra, így elszakadunk egymástól. Felnézek rá, de ő még mindig lehunyt szemmel és enyhén elnyílt ajkakkal mozdulatlanul áll. Szólásra akarom nyitni a számat, talán bocsánatot akarok kérni, nem is tudom, de ekkor váratlanul az arcomra simítja a kezét, és kapkodva újra összepréseli az ajkainkat, így bennem reked a szó. A kezét a csípőmre csúsztatja, megmarkolja a pólómat, és még inkább magához von. Egyszerre nyílnak szét az ajkaink, és amikor a nyelvünk találkozik, a szájába nyögök. Ügyetlenkedve találunk rá a ritmusunkra, mert annyira kapkodunk. A vállára csúsztatom a kezem, és átkarolom a nyakát. Ettől a pólóm enyhén felcsúszik, így Lucas keze az oldalam meztelen bőrén kezd körözni. Miközben a nyelve újra a számba siklik, az ujjai a bőrömbe nyomódnak, és ha az lehetséges, még közelebb húz magához, így egymáshoz feszül az ágyékunk, mire a szájába sóhajtok. Habár mindketten tudjuk, hogy le kell állnunk, és akkor szembe kell majd néznünk a tettünk következményeivel, mégis mintha egyikünk sem akarná megtenni ezt a lépést. Amennyire csak lehetséges, elodázzuk az elválással járó rossz érzést, és szorosan öleljük egymás testét. Hagyom, hogy még egyszer megcsókoljon, majd erőt veszek magamon, és elhúzódom egy kicsit, de Lucas szája azonnal követi az enyémet. A hajamba fúrja a tenyerét, és ismét beszívja a már duzzadt ajkaimat. Szinte fizikailag fáj, amikor visszaereszkedem a talpamra, és elszakadok tőle.

-            Oké – suttogom rekedtesen, amikor az ajkaink teljesen elválnak egymástól.

-            Igen – nyögi ő is még lehunyt szemmel, és összeérinti a homlokunkat.

A tarkómra csúsztatja a kezét, és húzni kezd magához, de elfordítom a fejem. Nem kezdhetjük újra, és ezt ő is tudja. Köhintek párat, hogy visszanyerjem a hangomat.

-            Vissza kell vinned a házhoz – suttogom rekedten. A szája vészesen közel van az enyémhez, és még mindig a tarkómnál simogatja a hajamat, amitől bizsereg a hasam.

-            Igen – leheli. Az ajkaink összeérnek, ahogy beszél. Akaratlanul lehunyom a szemem, és enyhén elnyílnak az ajkaim. A testem szinte fáj, annyira kívánom őt, de már így is jócskán túlléptünk minden határt.

Lehajtom a fejem, ő pedig a homlokomra szorítja a száját, és több apró csókot is ad rá. Nehézkesen ugyan, de ellépek tőle, mire kicsúsznak az ujjai a hajamból, és a karja erőtlenül visszacsuklik a teste mellé. Lassan ő is kinyitja a szemét, de mindent elkövetek, csakhogy ne kelljen rá néznem újra. Ellépek tőle, és visszamegyek az autóhoz, majd gyorsan beszállok. Így, hogy józanabbul tudok gondolkodni a távolságtól, kezdek rájönni, hogy mekkora hatalmas hibát követtem el azzal, hogy megcsókoltam. Lehet, hogy most tettem tönkre mindent közöttünk.

Lucas egy pillanatra elfordul a kocsitól, az ég felé emeli a fejét, és a zsebébe csúsztatja a kezét. A vállai meg vannak feszülve, látom, hogy próbál mélyeket lélegezni. Elfordítom a fejem, amikor visszafordul a kocsi felé. Megáll a keze a kilincsen, mielőtt beszállna, vesz még egy mély levegőt, aztán kinyitja az ajtót. Szó nélkül száll be a volán mögé, aztán bekapcsolja az övét, és kihajtunk a parkolóból.

A házig egyikünk sem szólal meg. Nem nézünk egymásra, és nem beszélünk arról, ami az előbb történt közöttünk. A háztól egy kissé távolabb áll meg, gondolom azért, hogy nehogy valakinek feltűnjön, hogy kettesben ülünk a kocsijában. Vonakodom, hogy kiszálljak-e magyarázat nélkül, és ő sem sürget, de nem is mond semmit, hogy visszatartson. Elszúrtam, a fenébe is, rohadtul elszúrtam mindent!

-            Oké – mondom, mert semmi más nem jut az eszembe.

-            Oké – válaszolja ő is.

Továbbra sem nézünk egymásra, én az ölemben összekulcsolt kezeimet bámulom, Lucas pedig a kormányt szuggerálja. Az egész jelenet halál kínos. Hiszen barátnője van! Hogy én mennyire szégyellem magam! Jesszusom, mit csináltam?! Már megint sikerült mindent tönkretennem neki.

-            Oké, tudod mit? - kezdem hadarva. - Ezt csak… ez nagyon gyorsan történt, el lettünk ragadtatva, és véletlenül elkövettünk egy hibát. Hiszen csak barátok vagyunk! - Kényszeredetten felnevetek, ahogy próbálom menteni a helyzetet, de ő még csak el sem mosolyodik.  – Hiszen ez nem a világ vége. Egy pillanatra összezavarodtam és összekevertem a barátságot valami… többel – magyarázkodom elfúló hangon.

Lucas bosszúsan megrázza a fejét. Lehet, hogy nekem nem nagy dolog, de neki igen. Nekem nincs senkim, de ő most gyakorlatilag megcsalta a barátnőjét, ráadásul a legjobb haverjával, vagy mi a fene vagyok én neki most épp.  Rá nézek, de ő csak mereven bámulja az utat maga előtt. Elhúzza a száját, és hitetlenkedve megrázza a fejét. Nem értem, miért, de nem mond semmit. Ha Ashley megtudja, biztosan ki fog akadni.

-            Jó, rendben - szólal meg végre. A hangja komor, szinte mérges. Ahogy ezt mondja, a szívemet fájdalom mardossa. Hiszen ezt akartam, vagy nem?

-            Be kell mennem – suttogom. A szememet csípik a könnyek, de nem akarom, hogy sírni lásson már megint.

-            Majd beszélünk… gondolom – teszi hozzá.

A kezét nézem, ami nemrég a meztelen bőrömet simogatta, most a kormányt szorítja, de olyan erővel, hogy abba az ujjai is teljesen belefehérednek. Megrázza a fejét, és idegesen beszívja a levegőt, szólásra nyitja a száját, de végül nem mond semmit. Kikapcsolom az övemet, de mielőtt kiszállnék, még egyszer felé fordulok.

-            Csak azt akarom mondani, hogy nem mondom el… - Elhallgatok. Jobb nem szóba hozni most Ashley-t. - Tudom, hogy elszúrtam, de nem kell megtudnia. Hiszen egyikünknek sem jelentett semmit.

Lucas ismét megrázza magát, látom rajta, hogy egyre mérgesebb. Nem tudom eldönteni, hogy rám vagy a helyzetre, esetleg önmagára haragszik jobban.

-            Csak úgy megjegyzem, hogy én próbáltam… - tör ki dühösen -, de te gyakorlatilag…

-            Gyakorlatilag mi? – vágok felkiáltva a szavába, de a végén elcsuklik a hangom.

 Rám néz, végre rám néz, de a szemeiben csak fájdalmat látok és tehetetlen mérget. Utálom magam azért, mert miattam gyötrődik.

-            Nem… semmi. Sajnálom, hogy megtörtént – mondja lemondóan, és megrázza a fejét. A szememet ismét könnyek szökik el.

-            Igen, én is. – A szavak gyenge suttogásként hagyják csak el a számat. Az azonnali elbőgés veszélye fenyeget, így elfordulok, és kinyitom a kocsi ajtaját.

-            Rendben! Nagyszerű! Akkor gondolom, majd látlak a suliban. – A hangja felháborodott, gúnyos és dühös egyszerre.

 Némán kiszállok a kocsiból, nem hiszem, hogy ezek után még mondanom kéne neki valamit. Becsapom magam mögött az ajtót, és sietős léptekkel elindulok a ház felé. Előhúzom a zsebemből a telefonomat.  Mielőtt bemennék a bejáraton, még egyszer hátrafordulok, hogy ránézzek. Lucas épp dühödten a kormányra csap, aztán a hajába fúrja az ujjait, és előre hajtja a fejét. Elfordulok, és beszaladok a házba, ahol majdnem belecsapódok Kate-be. Meglep, hogy itt van, sosem szokott kijönni a házba.

-            Hol a fenében voltál, ha? Egy órája téged kajtatlak. Mindenki arról beszél, hogy Lucas nekiment Davidnek meg Sandersnek, mert te lefeküdtél mindkettőjükkel!

Szó nélkül megragadom Kate kezét, és húzni kezdem kifelé a házból.

-            El kell innen mennünk! – rángatom magam után.

Kate kocsijához rohanok, hallom, hogy jön mögöttem.

-            Ittál? Vezessek én? – kérdezem tőle hadarva.

-            Nem kell, tudok vezetni. De mi van veled? – kérdezi aggódva, ahogy elkapja a karomat.

-            Csak szállj be! – ripakodok rám.

-            Effie? Mi történt, ha? – emeli fel a hangját.

-            David és Sanders, az történt.

-            Csináltak veled valamit? – Megragadja az államat a kezével, és forgatni kezdi a fejemet, közben a szemével vizsgálja az arcomat, bár nem tudom, minek a jelét keresi rajtam.

-            Elég! – kiáltok rá, és kirántom a fejemet a keze közül. – Csak szállj be, és akkor mindent elmondok.

Végre Kate teszi, amit mondok, és beszáll a volán mögé. Eltekeri a kormányt, és őrült tempóban hagyjuk ott a bulit.

-            Beszélj már a fenébe is! – morog rám úgy ötpernyi néma csend után. – Bántott valamelyik barom?

-            Nyugi, ura vagyok a helyzetnek! 

Kate a fékre lép, amitől a biztonsági öv a mellkasomba nyomódik. Zökkenve megállunk, mire rémülten felsikkantok. Szerencsére mindkét sáv forgalommentes, mert pontosan az út kellős közepén állunk.

-            A nagy francokat vagy ura! – kiabál rám magából kikelve, de nem válaszolok a kifakadására. Hiába mondanék bármit is neki, az nem fogja lenyugtatni. – Miért nem látod be, hogy semmi sincs rendben?

-            David egy puhány hazudozó. Sanders meg…

-            Mit hazudott?

-            Csak a szokásost. Hogy vele is lefeküdtem.

-            Pöcsfej – jegyzi meg gúnyosan Kate. – És hol van Lucas? – kérdezi, mire zavartan elfordítom róla a tekintetemet.

-            Hazament – mondom halkan. Kate sokáig bámul rám, de direkt nem nézek rá.

Végül beindítja az autót, és tovább hajtunk az éjszakában.

-            Miért nem mondod el neki, hogy szereted?

-            Hagyj ezzel most, kérlek.  Nem éppen ez a legmegfelelőbb időpont arra, hogy ezt megbeszéljük.

Bianca a kanapén fekszik egy takaró alatt, és alszik, de amikor belépünk az apró lakásba, azonnal felébred. Nagyot nyújtózkodik, aztán felül, és álmosan ránk néz. Az arckifejezésünkből észreveszi, hogy nincs minden rendben.

-            Kérlek, beszélj vele te! – mondja Kate Biancának bosszankodva, amint belépünk. Egész úton képtelen volt elengedni a dolgot, hogy szerinte Lucasnak és nekem együtt kellene lennünk.

-            Nincs miről beszélni – mondom, és fáradtan leroskadok a kanapéra.

 Csak bámulok magam elé. Úgy hallgatom őket, mintha víz alatt lennék, és azon keresztül szűrődne át a vitatkozásuk. Úgy beszélnek a dologról, mintha itt sem lennék.

-            Ha nem akarja, nem tehetünk semmit – próbálja Bianca lenyugtatni a barátnőjét, de minden hiába, mert Kate nem nyugszik bele a válaszába, és harciasan visszaszól. Tovább vitatkoznak, de már nem is figyelek oda.

Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy elhallgattak. Kate Biancára néz, majd felém bök a fejével jelezve, hogy mondjon már valamit. 

-            Effie, ha…

-            Megcsókoltam – motyogom inkább csak magam elé, mire mindketten elhallgatnak, és kikerekedett szemmel néznek rám.

-            Kit, Effie? – kérdezi bizonytalanul Bianca.

-            Lucast – válaszolom még mindig magam elé bámulva.

Látszik, hogy Kate azt várja, hogy felkiáltsak, csak hülyéskedem, de amikor nem teszem, az arca megkomolyodik. Elfordítom róluk a tekintetemet, helyette üresen magam elé bámulok. Zavartan felocsúdok, amikor egy kéz kezd integetni előttem. Kate türelmetlenül hadonászik az arcom előtt.

-            Hello! Itt vagy? Mikor történt ez? Ma este? Beszélj már!

-            Igen, ma.

-            És?! – kiált fel türelmetlenül.

-            És visszacsókolt – sóhajtom.

Megrezzenek, amikor Bianca hangosan elneveti magát, pedig szerintem semmi nevetséges nincs abban, amit mondtam.

-            Hogy tehettem ezt vele? Hogy tehettem ezt magammal? Lucas megutált, pedig szükségem van rá, szükségem van a barátságára. Mindent elrontottam! – nyögök fel elkeseredetten.

-            Minden rendben lesz – mondja Bianca nyugodt, magabiztos hangon.

-            És Lucas biztos, hogy nem utál – teszi hozzá Kate somolyogva.

-            De, utál! És minden oka meg is van rá. Miattam megcsalta a barátnőjét! – A kezembe temetem az arcomat.

-            Csókolóztatok, na és?  - mondja Kate szórakozottan.

-            Na és?! – kiáltok fel felháborodottan. Nem pont erre a reakcióra számítottam.

-            Pontosan, na és! – ismétli meg Kate. - Majd túlteszi magát rajta az a liba. Pont ideje, hogy Lucas lapátra tegye.

-            Nem, Kate, hát nem érted! Én kezdeményeztem a csókot. Lucas is megmondta, hogy hiba volt.

-            Mi? Komolyan ezt mondta? – Gyakorlatilag én mondtam ki, de ő egyetértett.

-            Ha én nem erőltetem rá, akkor nem történt volna meg – mondom kétségbeesetten, és a kezembe temetem az arcomat.

-            Az előbb mondtad, hogy visszacsókolt. Ha annyira nem akarta, miért nem állt le? Ez hülyeség! – kiált fel Kate.

Ettől az egésztől csak megfájdult a fejem. Mérgesen felnyögök, és elfordulok a lányoktól. Nemhogy nem segítenek, de csak még inkább összezavarnak. Be kéne látniuk, hogy rossz volt az, amit csináltunk. Magyarázkodás helyett, amihez amúgy sincs már semmi erőm, megkérem Biancát, hogy vigyen haza. Semmi mást nem akarok, csak egyedül lenni. Rendbe kell hoznom magamat.