Kötődés - 29. fejezet

Megkezdődött a hoki szezon, úgyhogy az alagsorunk átváltozott hoki szurkoló barlanggá. A srácok majdnem minden délutánt nálam töltenek. Együtt írjuk meg a házit, együtt szurkolunk, együtt élünk, együtt lélegzünk. Lucas már két hete, hogy visszajött Angliából, és azóta ramatyul van, így én is. Közte és Ashley között mostanában nagyon nincsenek rendben a dolgok, ez egyértelmű. Olykor napokig morcos, és alig lehet hozzászólni. Ha csörög a telefonja, folyton félrehúzódik, és csak akkor veszi fel, amikor már senki nem hallja, aztán pedig kiállhatatlanul viselkedik.

 A mamája állapota még ingadozó, folyton reménykedik, hogy nem kell megműteni, ami nagyon rizikós beavatkozás lenne, de még egy csomó vizsgálaton kell előtte átesnie.  Próbálok lelket önteni belé, de nem könnyű, amikor bűntudatom van amiatt is, hogy Kate-tel és Biancával a háta mögött találkozgatom. Egyszerűen nem tudom, hogyan hozzam szóba. Mindenesetre elég önző vagyok hozzá, hogy megtegyem. Nem tudom, mikor fog rám omlani az összes hazugság. Ráadásul az, hogy beleszerettem, egy cseppet sem könnyíti meg a dolgot, és úgy érzem, összenyomnak a rám nehezedő gondok. És az sem segít, hogy ennyire közel állunk egymáshoz. Mindent megoszt velem az Ashley-vel kapcsolatos dolgokon kívül. Rettenetesen örülök, hogy bízik bennem ennyire, viszont szenvedek, akárhányszor megölel, vagy megfogja a kezemet.

A Reed indította pletykák pedig még mindig szájról szájra terjednek, és egyre csúnyább dolgokat tesznek hozzá. Hiába rakták ki a suliból, olyan indokkal, amit mindenki ismer, mégsem tudnak leszállni rólam. Sőt sokan pont azért utálnak, mert szerintük undorító, hogy lefeküdtem Reeddel, amikor megütött egy lányt. Amíg nem tudják, hogy én voltam az a lány, nem érdekel a dolog. Mindenesetre Elice és Mike közös erővel dolgoznak azon, hogy senki ne felejtkezzen el róla egyetlen napra sem, hogy én vagyok a suli lotyója.

Lucas minden reggel leszedegeti a felragasztgatott cédulákat a szekrényemről, még mielőtt beérnék. Tudom, hogy ő az, mert egyszer megláttam, ahogy idegesen letépi őket, és a földre dobálja. Aztán elordította magát, hogy szálljanak le rólam, mire mindenki megnémult, és döbbenten nézett rá. Nem tudja, hogy megláttam a kifakadását. Bárcsak tudnék segíteni neki valahogy. De én sem vagyok éppenséggel normális, hiszen még mindig dilidokihoz járok.

-            Effie, add kölcsön a matek füzeted. – Campbell lebiggyesztett ajakkal könyörög.

Mind az alagsorunk padlóján ülünk, és tanulunk. Ez a héten a harmadik alkalom, hogy Camp rólam akarja lemásolni a házit. Összehúzott szemmel nézek rá.

-            Valamit kihagyhattam a jegyzeteimből, mert totál nem jött át, amit Summers le akart nyomni a torkunkon. – Harsányan felnevetek. Campbell talán még soha életében nem jegyzetelt matekon. Odadobom neki a füzetem. Egy ideig összehúzott szemöldökkel nézi, aztán lehajtott fejjel motyogni kezd.

-            Melyik feladat is…

-            Százhuszonnégyes – mondom neki bosszankodva.

-            El is felejtettem mondani, mennyire jól néztél ki ma a rövid egyen szoknyádban. Azok a lábak… - mondja, és rám kacsint. Megforgatom a szemem, de végül elmosolyodom. Nyalizós.

-            Visszatérhetnénk végre a teszthez? – szól ránk Scott. Szegény nagyon ideges.

Amúgy azért gyűltünk így össze, mert hétfőn az egész végzős évfolyam tesztet ír amerikai gazdaságtanból. Úgyhogy együtt tanulunk, pedig péntek este van.

-            Gyerünk, Bailey, olvasd a következő kérdést! – kéri J. J., mire Lucas megrázza a fejét, mintha eddig teljesen máshol lett volna. Aggódva nézek rá.

-            Oké. Hányadik helyen áll az Egyesült Államok az egy főre jutó GDP értéke szerint?

-            A fenébe, a kérdést sem értem – morogja Scott.

 J. J. eszeveszetten lapozgatja a gazdaságtan könyvét, Campbell pedig még mindig el van foglalva a matek házim másolásával. Lucas rám mutat a kezében tartott ceruzájával.

-            A világon a tizedik – válaszolom.

-            Helyes! – mondja büszkén.

-            Mi? Ezt meg honnan a fenéből tudod? – kiált fel keserűen Parker. J. J. még mindig a könyvét lapozza, nem tudom, hogy hallotta-e, hogy a kérdés már megválaszolásra került.

-            Mert Effie nem a gatyájában hordja az eszét?! – szól be neki Campbell, közben fel sem néz a matekfüzetemből. Parker haragosan becsapja a könyvét.

-            Egyetlen egyszer fordult elő, mégsem tudtok leszállni rólam? – kérdezi idegesen.

-            Öreg, te választottad Elice-t arra, hogy megfarkald, hát most nyeld le a békát – vitatkozik tovább Campbell. Megsajnálom szegény Parkert.

-            Camp, ne légy szemét – szól rá Lucas, aztán Parker felé fordul. – El kéne végre felejtened Elice-t. Te is tudod, hogy nem akar tőled semmit azután, hogy…

-            Elég! – kiált fel Parker mérgesen. - Nem értetek semmit. Nem voltál ott, és nem tudhatod, hogy mi történt, oké? – mondja sértődötten.

Meglepődöm, amikor látom, hogy a szemei könnyesek lettek. Nem értem, mi történt, ami miatt ennyire kiborult. Hirtelen felugrik, felkapja a hátizsákját, majd dübörögve felrohan a lépcsőn. J. J. fel akar pattanni, hogy utána menjen, de Lucas megállítja.

-            Várj, majd én beszélek vele. – Azzal Parker után rohan.

-            Ennek meg mi baja van? – kérdezi Campbell, de J. J. lehajtja a fejét. Nem úgy tűnik, hogy válaszolni fog. Látszólag Lucas és J. J. tud valamit, amit mi nem.

-            Amúgy, Eff, mi van veled meg Reeddel? Azt hallottam, hogy hiába csapták ki, még mindig az ő ágyát melegíted éjszakánként – mondja Campbell kajánul. – Nem tudtam, hogy a rosszfiúkra buksz. – Erre idétlenül rám kacsint.

-            Na elég! – Elrántom előle a füzetem, és mérgesen becsapom.

-            Ne máááár! Még nem írtam le az eredményt! – nyafogja.

-            Majd legközelebb meggondolod, kinél húzod ki a gyufát. – A hátam mögé dugom a füzetem. – Jobb, ha nekiállsz kiszámolni a végeredményt, ha nem akarod, hogy a következő órán Summers kihívjon a táblához. – J. J. rám vigyorog, hogy így kiálltam magamért.

-            Ne izélj már! Én csak azt hittem, még mindig jártok. Nyugi már!

-            Először is, nem járok senkivel, másodszor pedig, Reed megvert egy lányt, és ezért felfüggesztették. Úgyhogy talán érthető, miért nem „melegítem az ágyát” – rajzolok idézőjeleket a levegőbe. Campbell lesüti a szemét.

-            Mi baja van ma mindenkinek? – motyogja maga elé.

Szerencsére csöngetnek, így mérgesen felpattanok, és én is feltrappolok az emeletre. A futár srác egy nagy, tömött kartonborítékot tart a kezében. Angliából jött, a gyámügyesektől. Pontosan tudom, mi van benne, és semmi kedvem kinyitni. Miközben aláírom az átvételi ívet, látom, hogy az út túloldalán Parker a kocsijának döntött háttal és karba tett kézzel zaklatottan nézi Lucast, aki beszéd közben a barátja vállára teszi a kezét. Bizalmasan közel hajol hozzá, miközben úgy látszik, próbálja meggyőzni valamiről. Visszaadom a tollat a futárnak, majd ismét a fiúkra sandítok. Parker mérgesnek tűnik, elfordul Lucastól és beszáll a kocsijába, majd durván becsapja az ajtót, és sebesen elhajt. Lucas egy ideig csalódottan néz utána, de végül megindul felém. Nem tudom, mi folyik Elice és Parker között, de remélem, minden rendben van. Úgy döntök, inkább nem kérdezősködök a dolog felől, ha olyasmiről lenne szó, úgyis elmondaná. Némán baktatva megyünk vissza az alagsorba, ahol most Scott a soros, hogy kérdéseket tegyen fel. Ledobom a csomagot a kanapéra, és visszaülök a földre Lucas mellé. J. J. telefonja csörögni kezd, valószínűleg Cassie hívja, mert mosolyog, amikor beleszól. Felmegy az emeletre, hogy nyugodtan tudjanak beszélni. Közben Scott megáll a kérdés felolvasásában, hátranyúl, és felveszi a borítékot a kanapéról, aminek eddig támaszkodott. Némán elolvassa a feladót.

-            Ez meg mi? – kérdezi.

-            Bürokrácia – válaszolom.

-            Nem nyitod ki? Fontosnak tűnik. - Campbell elveszi Scott kezéből a borítékot, és hangosan felolvassa a feladót.

-            Gyámügyi Hivatal, London, továbbítva Dr. Aleister Crowly által Miss Eli… Mi a franc ez? – kérdezi összehúzott szemöldökkel?

-            Rá van írva, nem? – válaszolom fintorogva, és megmasszírozom a halántékomat. Ettől a sok szarságtól megfájdult a fejem.

-            Eff, jól vagy? – kérdezi Lucas aggódva.

-            Elfáradtam. Folytathatnánk ezt holnap? – kérdezem.

-            De hétfőn lesz a… - akar közbeszólni Scott, de Lucas leinti.

-            Persze, holnap majd innen folytatjuk – mondja, és a kezét a térdemre teszi, majd megszorítja azt.

A nadrágom szakadásánál érzem a bőre melegét az enyémen. Némán bólintok, mert képtelen lennék megszólalni, amíg rajtam van a keze.

-            Gyerünk srácok, tűnés haza! Camp, eszedbe ne jusson kimenni bulizni. Holnap reggel kilenckor nálam folytatjuk! – mondja Lucas szigorúan, mire Campbell morogva összeszedi a cuccait, majd Scottal együtt eltűnnek a lépcső tetején. Lucas letérdel elém, és felveszi a földről a gyámügyes borítékot.

-            Effie, mi van ebben, ami ennyire felmérgesített? – mutat a csomagra.

-            Csak aktagyártás. Ha egyszer bekerülsz a rendszerbe, akkor bekebelez. Mindenre van törvény. És mivel hamarosan betöltöm a tizennyolcat, George már nem lesz a gyámom, ezért folyamatosan levelekkel bombáznak arról, hogy olyan dolgokról hozzak döntést, amikről eddig fogalmam sem volt, hogy léteznek. George ügyvédje már egy hónapja rágja a fülemet, hogy töltsem ki a papírokat, miszerint alkalmasnak érzem magam az önálló életre. Mintha George hirtelen úgy döntene, hogy utcára tesz! Vagy legalábbis értelmi fogyatékos volnék, és nem tudnám felfogni, mi is történik körülöttem. Nevetséges! – mondom felháborodva.

-            Nem lehet, hogy azért halogatod, hogy a rendszer ellen lázadj? – kérdezi Lucas, miközben egy félmosoly játszik az ajkán.

-            Úgy ismersz, mint aki lázadni szokott? – Próbálom elrejteni a mosolyomat.

-            Pontosan úgy! – vágja rá. Minden szándékom ellenére felnevetek.

-            Mintha nem folyton azon kéne agyalnom, hogy hogyan akadályozzam meg, hogy összeverekedj másokkal – ironizálok.

-            Azt hittem, szereted a kihívásokat – mondja, és ismét megpaskolja a térdemet. Elvigyorodik, majd feláll, és ezzel a kétértelmű kijelentéssel magamra hagy.

v   

Már tíz perce J. J.-nél kéne lennem. Épp egy lábon ugrálva próbálom magamra rángatni a dorkómat. Szombat este van, és ma kezdődik J. J. kedvenc sorozatának a legújabb évada, amit megígértem, hogy nála nézünk meg. Tutira le fogja harapni a fejemet, ha lekésem a Mítoszvadászok évadnyitó részének bevezetőjét. Pulóverrel a kezemben rohanok le a lépcsőn. Szinte biztos, hogy egy nap ez a lépcső okozza majd a vesztemet. George és Julie a kanapén ülnek, és valami akciófilmet néznek, így csak odakiabálok nekik, hogy léptem J. J.-hez.

Eszeveszettül kopogok a Wilson ház ajtaján, mire Mrs. Wilson nyit ajtót. Meglepődöm, hiszen egy dühtől tajtékzó J. J.-re számítottam.

-            Fent van az emeleten a szobájában – mondja Mrs. Wilson mosolyogva a rémült arckifejezésemre válaszul. Majdnem elhasalok, ahogy felfelé rohanok a lépcsőn, amikor dübörgő robajlás hangjára leszek figyelmes, így megtorpanok. J. J. videó játékozik, hallom, hogy a karaktere épp harcol, mert hangos üvöltések és sikolyok szűrődnek ki a szobájából. Mióta videó játékozik J. J. a Mítoszvadászok évadnyitója helyett?

-            Neee, állj meg! Nem jó felé mész, fel fogunk robbanni! – kiabálja J. J. magából kikelve.

-            Rossz irányba mész! – hallom meg Lucas nevető hangját. Ő meg mit keres itt ilyenkor?

-            Te mész rossz… Mit csinálsz?! – kiált fel J. J. felháborodottan.

Hatalmas robbanás hallatszik, mire egy gépies hang bemondja, hogy: „Game Over”. A szám elé kapom a kezemet, hogy ne nevessek fel hangosan.

-            A fenébe, ne máááár! – hőbörög Bailey, és elneveti magát.

-            Te vagy az, aki folyamatosan megöl engem – háborog J. J., de a hangjában vidámságot fedezek fel. - Azt hittem, egy csapat vagyunk!

-            Hát, tudod, hogy mondják: a háború pokol.

-            Nem, Bailey, a pokol az, amikor Elice vinnyogását kell hallgatnom egy órán át a pompon edzésen. – Erre mindketten hangosan felnevetnek.

 Már épp el akarok indulni, amikor Mr. Wilson megy el a lépcső előtt, és bemegy a fiúkhoz. Visszahúzódom a lépcsőfordulóba, és onnan hallgatom, miről beszélnek.

-            Hello, srácok! Ejha, látom berendezkedtetek. Bailey, fiam, minden rendben veled, megvan minden, amire szükséged van?

-            Igen, köszönöm. Ígérem, csak néhány éjszakáról van szó – Lucas udvarias, mint mindig.

-            Ne aggódj ezen, addig maradsz, amíg csak akarsz – mondja Mr. Wilson kedvesen. – Sajnálom, hogy pont most ment tönkre a vendégszobával közös fürdő. Még néhány nap, míg megjavítják. Addig ellesztek így? – kérdezi. Nem értem, miről van szó, de remélem, Lucas nem került bajba az apjánál annyira, hogy kirakta a lakásásból.

-            Minden oké, apa, olyan, mintha Bailey és én szobatársak lennénk a fősulin.

-            Erről jut eszembe, hogy áll a Brown dolog? – érdeklődik J. J. apja.

-            Eddig minden rendben, Mr. Wilson.

-            Üsd ki őket, oké? – mondja Mr. Wilson harciasan, mire mindhárman elnevetik magukat.

-            Meglesz! – mondja Lucas.

-            Rendben, skacok. Én megyek, még be kell fejeznem egy záróbeszédet. Bailey, sajnálom, hogy nem lehetek itt jövő hétvégén a születésnapodon, de el kell ítélnem egy gyilkost.

-            Oh, nem marad le semmiről, Mr. Wilson, ugyanolyan lesz, mint bármelyik másik nap.

-            Azért, fiam, ugye idén is elviszed Bailey-t a hagyományos Chuck-E-Cheese vacsira? – kérdezi viccesen Mr. Wilson.

-            Még szép! – kurjant fel J. J. lelkesen.

Mr. Wilson kijön a fiúk szobájából, és elindul lefelé a lépcsőn. Próbálok úgy tenni, mintha épp most érkeztem volna.

-            Oh, Effie, nem is tudtam, hogy te is jössz.

-            Ma van a Mítoszvadászok, legalábbis eddig azt hittem – mondom, miközben J. J. szobája felé nézek, ahonnan ismét fegyverropogás hallatszik ki. Mr. Wilson elneveti magát, és megveregeti a vállam, miközben elmegy mellettem.

Ahogy J. J. szobája felé lépkedek, azon gondolkozom, hogy eddig azt sem tudtam, hogy mikor van Bailey születésnapja. Valahogy eddig soha nem került szóba a dolog, és abból, ahogy beszélt róla, van egy olyan érzésem, hogy nem tartozik a kedvenc napjai közé. 

Benyitok J. J. szobájába, aki épp azon ügyködik, hogy kiiktasson egy célpontot, Bailey pedig egy, a földön lévő felfújható matracon fekszik a hátán, és a levegőbe tartott telefonját nyomkodja.

-            Effie? – J. J. kérdőn fordul felém, aztán fura arckifejezéssel végignéz rajtam. Biztos, hogy nagyon szedett-vedetten nézek ki, mert felül egy régi rögbis pulóvert viselek, a fejemen kötött sapkával, ami alól a befont hajam kilóg, alulra pedig csak egy pizsama rövidnadrágot vettem fel, ráadásul a dorkóm fűzői be sincsenek kötve. Nem számítottam rá, hogy társaságunk lesz. Idegesen húzogatom a pulóverem ujját, amikor Bailey leereszti a telefonját, és végigfut a tekintetével.

-            Öhm…, nem ma nézzük a mítoszvadászokat? – kérdezem J. J.-t, és elszakítom a tekintetem Bailey meztelen mellkasáról. J. J. hangosan felnevet.

-            Eff, az holnap lesz! – tájékoztat.

-            Mi? Azt mondtad, most szombaton lesz – vitatkozom.

-            Nem, azt mondtam, most hétvégén lesz. De ha már itt vagy, beszállsz? – A fejével a playstation felé bök.

-            Amúgy, pizsipartit tartotok, vagy mi? – kérdezem válasz helyett, miközben végignézek a rendetlen szobán.

-            Bailey-nél beázott a tető, így pár napig nálam lóg – mondja J. J., de a figyelmét már ismét a játéknak szenteli.

Bailey közben feltornássza magát, és egy pillanatra találkozik a tekintetünk, mire zavartan elkapja rólam a szemét. Gyorsan végignézek magamon, hátha megint valami kínos helyzetbe hoztam magam a kinézetemmel, és nem vettem fel nadrágot a nagy rohanásban, de a fura figurás pizsamanadrágon kívül nem látok semmi különöset.

-            Mit játszotok? – kérdezem, hogy oldjam a hangulatot.

-            Call of Duty. Ismered? – kérdezi Bailey. Most először szólal meg mióta megjelentem.

-            Hogy ismerem-e, figyelj és tanulj, haver! – mondom nagyképűen, majd felveszem a földről a másik konzolt, és letelepszem J. J. mellé. Bailey elneveti magát, és leül mellém a földre.

-            Nem viccel, öreg – szólal meg J. J. -, a múltkor engem is levert. Veszélyes egy csaj. – Hangosan felnevetek. Emlékszem, amikor utoljára legyőztem J. J.-t a kedvenc játékában, két napig nem keresett, annyira megsértődött.

Hajnali háromkor még mindig játszunk, folyamatosan cserélgetve a játékosokat. Ötből kettő küldetést én nyerek meg, kettőt J. J. és egyet Lucas. Rengeteget nevetünk és hülyéskedünk játék közben, J. J. pedig folyton totál dühbe jön, ha veszít. Lucas és én a hasunkat fogva nevetünk, amikor mérgében a földhöz vágja a konzolját, aztán meg gyorsan felkapja, és megvizsgálja, nem-e esett baja. Ezer éve nem éreztem magamat ennyire jól senkivel, mint most a két legjobb barátommal. Vagyis a legjobb barátommal, és a fiúval, akibe beleszerettem.

-            Effie, fent vagy még? – szól hátra J. J. a válla felett, miközben én az ágyán fekszem.

-            Igen, csak pihentetem a szememet, mielőtt porig alázom mindkettőtöket – válaszolom álmos hangon, ők pedig felnevetnek. Igazából már többször is elaludtam, hiába próbálom ébren tartani magam.

-            Azt hiszem, ma nem tudok több vereséget elviselni, folytassuk máskor – mondja Lucas, és hatalmasat ásít.

 Megdörzsölöm a szememet, de már olyan fáradt vagyok, hogy képtelen vagyok nyitva tartani. Még azelőtt elalszom, hogy a srácok befejeznék a játékot.

v   

A héten annyit tanultam a félévi dolgozatok miatt, hogy a szemeim gyakorlatilag keresztbe állnak, és lassan képtelen leszek egyenesen nézni. Tegnap este azt álmodtam, hogy második világháborús katonák elől menekülök, mert előtte este éjfélig az alagsorunkban gubbasztottunk a srácokkal, és a háborúról magoltunk. A félév előtt a tanárok megőrülni látszanak, legalábbis én határozottan így érzem magam azután a tömérdek házi feladat után, amit a héten kaptunk.

-            Ma este is nálad tanulunk? – kérdezi J. J. az ebédlőasztalnál. Mind szörnyen fáradtnak nézünk ki, de holnap végre péntek, és véget ér ez az őrültekháza.

-            Persze – válaszolom.

-            Holnap végre a Chuck-E-Cheese-ben szépen megünnepeljük Bailey születésnapját, meg hogy végre vége ennek az agybajnak – mondja J. J., és a hangján hallom a kialvatlanságot.

          Bailey amúgy ma nem jött suliba, mert az egyik egyetem, amit az apja jelöltetett meg vele nyíltnapot tart, így azon kell részt vennie. Tegnap este, miután éjfélkor mindenki hazament, ő visszaosont hozzám, és hajnali egyig arról beszélgettünk, hogy mennyire nem akar menni, de muszáj neki az apja miatt. Amúgy még mindig nem mondta el neki, hogy jelentkezett a Brown-ra, amit nem is értek, hogyan képes még mindig titokban tartani.

-            Azt mondtad, hogy Bailey-nek még sosem volt születésnapi bulija, igaz? – kérdezem J. J.-t.

-            Ühüm – bólogat helyeslően J. J., miközben iszik az üvegéből.

-            Akkor csináljunk neki egyet – lelkesülök fel. – Úgy értem, semmi durva, csak mi, a barátai. Csinálhatnánk egy csendes összejövetelt. Lesz torta meg…

-            Öhm, nem… nem – ellenkezik J. J.

-            Ez egy szuper ötlet, Eff! – kiált fel Campbell.

-            Nem, srácok! – vág közbe J. J. – Tudjátok, hogy Bailey nem szereti a születésnapját.

-            Mindenki ezt mondja, de soha senki nem gondolja komolyan - száll be Scott is.

-            Bailey tényleg nem bírja – erősködik J. J..

-            Ne hallgassatok Mr. Negatívra. Effie-nek igaza van, mindannyiónkra ráfér egy kis kikapcsolódás. És amúgy is csak egy tortáról beszélünk meg marháskodunk és kész – mondja Scott.

-            Különben is eddig minden évben a Chuck-E-Cheese-be vitted el, szóval nem csoda, ha szegény utálja a születésnapját – röhög fel Campbell.

-            Ez nem igaz, a Chuck-E, az már tradíció, és Bailey imádja – mondja J. J. duzzogva.

-            Akkor vidd el őt oda idén is – mondom neki. – Utána meg hazahozod, és meglepjük mi, többiek. J. J. ezen elgondolkozni látszik. Végignéz a társaságunkon, mind izgatottan várjuk, hogyan dönt. Egy perc hallgatás után fellelkesülve szólal meg ismét:

-            Oké, veletek vagyok!

-            George-ék elutaznak a hétvégére, csinálhatjuk nálam – ajánlom fel. - Mindannyiunkra ráfér egy kis kikapcs végre.

-            Idén biztosak lehettek benne, hogy a csapatkapitányunk élete legjobb születésnapi buliját kapja – kiált fel Campbell.

-            Camp, ne felejtsd el, hogy szűk baráti körben állapodtunk meg – állítom le, mielőtt túlságosan fellelkesülne. – Hozhatod Maryt, ha nagyon akarod, de semmi több.

-            Én majd felhívom Ashley-t – mondja J. J. Hát persze, róla teljesen megfeledkeztem. Gondolom, elég béna lenne, ha a barátnőjét nem hívnánk el a pasija születésnapi bulijára.