A kocsiban a fejemet fáradtan az ablaknak döntöm. Odakint
még mindig sötét van.
-
Hazavigyelek vagy…? – kérdezi
esetlenül Bailey.
-
Ne, kérlek – vágom rá gyorsan. - Lehetne,
hogy nálad maradjak?
-
Persze, nálam alhatsz. - Megkönnyebbülök
a válaszától. Nem tudnék most hazamenni. Ki kell aludnom magam, mielőtt George
elé kerülök.
-
Ne haragudj az apám miatt –
mondja, de közben elindítja az autót.
-
Semmi gond – sóhajtom fáradtan. -
Legalább már értem, miért vagy olyan rossz véleménnyel róla.
-
Mondott valamit? – kérdezi talán
kissé idegesen.
-
Semmit. Tényleg, semmi különöset.
-
Sajnálom.
-
Nem a te hibád, hogy egy barom –
válaszolom meggondolatlanul, aztán elszégyellem magam. Bailey-re sandítok, aki
próbálja nem elnevetni magát, mire én is elmosolyodom. – Sajnálom, hogy az apád
nem látja, hogy mennyire rendes srác vagy – mondom halkan, de Bailey erre az út
felé fordítja a fejét, és eltekeri a kormányt.
Nehézkesen mászom fel a lépcsőn, fáj az oldalam az
eséstől. Bailey kinyitja az ajtót, és felkapcsolja a lámpát. Esetlenül megállok
a nappali közepén. Jártam már itt, most viszont nagyon zavarban vagyok, hiszen
mégiscsak itt akarom tölteni az éjszakát. Még mindig a jelmezem van rajtam, ami
sárosan tapad rám. Azt hiszem, az alkohol hatása már nagyrészt elmúlt, így
ismét visszatértek a gátlásaim is.
-
Én csak… én szeretnék lefürödni,
ha nem gond. – Megemelem a piszkos szoknyám alját, a térdem és a lábszáram
csupa sár.
-
Persze – kap észbe ő is, és
zavartan a hajába fúrja az ujjait.
-
Gyere, adok tiszta ruhát – azzal elindul
a hálószobája felé.
Illedelmesen megállok az ajtóban, és nézem, ahogy
zavartan feltúrja a fiókját egy tiszta póló után.
-
A nadrágjaim túl nagyok rád, nem
gond ha… ha az egyik alsómat…
-
Nem gond – vágom rá, így a kezembe
nyomja az egyik bokszerét, de jóformán helyettem a mellettem lévő falat bámulja.
Bemegyek a fürdőbe a ruhákkal a kezemben, Bailey pedig
elővesz egy tiszta törölközőt, és azt is odaadja.
-
Szükséged van még valamire? –
kérdezi.
Leteszem a ruhákat a szennyeskosár tetejére, és
kényelmetlenül feszengek, amikor rájövök, hogy egyedül nem fogom tudni levenni
a fűzőt, amit Cassie rám adott. Nem tudom, mikor fog már végre véget érni a
megaláztatásom.
-
Egyedül nem tudom levenni a fűzőt.
- Nem fordulok meg, amikor beszélni kezdek hozzá, mert nem tudnék a szemébe
nézni. – Segítenél? – kérdezem, és elhúzom a hajamat a hátamról.
-
Mit csináljak? – kérdezi
feszengve.
-
Van egy csomó a közepén, azt old
ki. – A hangom erős és tárgyilagos marad, így Bailey megmozdul és teszi, amit
mondok. Máris érzem, hogy egy kicsit meglazul a fűző. - És most old ki azt is,
ami az alján van – kérem, de nem történik semmi. Bailey hezitál.
-
De… de az alja a szoknyád alatt
van… - mondja zavartan.
-
Csak… csak told le… told le a
szoknyám. - Ég az arcom, nem hiszem el, hogy kimondtam előtte ezeket a
szavakat.
Megkapaszkodom a mosdó szélében, hogy egy kissé
előrehajoljak. Lehet, hogy csak képzelődöm, de amikor Bailey a szoknyám gumis
széléhez ér, úgy érzem, remeg a keze. Lejjebb tolja az anyagot, és tudom, hogy
így látja a bugyimat. Miért kellett nekem ezt az ostoba fűzőt felvenni? A keze
meleg, ahogy többször is a bőrömhöz ér, ahogy próbálja kigobozni a csomót. A
derekamtól indulva furcsa bizsergő érzés fut végig a gerincemen. Kényszerítenem
kell a testemet, hogy nehogy megremegjek attól, ahogy hozzám ér. Végre sikerül
neki kioldani a csomót, mert még egy kicsit enged a szorítás a derekam
körül.
-
És most? – kérdezi, és elveszi a
kezét. Majdnem hangosan felsóhajtok.
-
Csak húzkodd ki a zsinórt a
bújtatókból, attól majd szétnyílik. – A hangom olyan, mintha üvegszilánkot
nyeltem volna.
Miközben rángatja a zsinórt, hogy meg tudja lazítani, a
mosdó szélét szorítom, de amikor érezni kezdem, hogy a fűző csúszni kezd a
mellemen, elengedem, és a tenyeremet rászorítom a hasamra, nehogy leessen
rólam. A mai este után nem tudnám elviselni, hogy Lucas meztelenül lásson.
-
Így jó lesz? – kérdezi rekedtes
hangon.
Érzem a meztelen
nyakamon a meleg leheletét. A hasam megrándul, és borzongás fut végig rajtam.
De ez most jóleső borzongás. Arra vágyom, hogy ismét hozzámérjen. Úgy látszik,
az alkoholtól tényleg mindenki kifordul önmagából, mert a mai este egyre
többször vágyakozom az érintésére, és olyan dolgokat akarok, amit egyáltalán nem
szabadna akarnom.
-
Köszönöm – suttogom. Megvárom,
hogy kimenjen, addig nem fordulok meg. Túl kínosan érzem magam már így is.
Tudom, hogy túl sokáig időzöm a víz alatt, de mindent
elkövetek, hogy lemossam annak a mocsoknak az érintését magamról. A sebeimet
csípi a forró víz, de nem érdekel. Látom, ahogy vér, fertőtlenítő és sár
keveréke folyik le a lefolyón. A kezemet a csempének támasztom, és lehajtom a
fejem. A víz végigzubog a hajamon, és a hátamon. Lecsúszok a földre, és néhány
percig csak ülök ott a víz alatt. Szükségem van erre a kis időre, hogy
összeszedjem magam.
Amikor kiszállok és szárazra törlöm a bőröm, már sokkal
józanabbnak érzem magam. Felveszem az alsónadrágot és a pólót, amit Bailey
adott. A ruháknak Lucas illata van, ami nyugtató hatással van rám, pont úgy,
mint a keresztnevének kiejtése.
Amikor kilépek a fürdőből, a lakásban sötét van, csak a
konyhából szűrődik ki némi halvány fény. Bailey a könyökével a pultra
támaszkodik, az arcát a tenyerébe hajtja, és a hajába markol. Csak áll ott
némán, fáradtan. Rosszul érzem magam amiatt, hogy belekevertem ebbe a káoszba.
Köhintek egyet, mire felkapja a fejét. Összekulcsolom magam előtt a kezem, mert
nincs rajtam melltartó.
-
Jobban vagy? – kérdezi gyengéd
hangon, majd ellép a pulttól, és közelebb jön hozzám.
-
Igen, köszönöm – válaszolom
csendesen. Elnyomok egy ásítást.
-
Késő van, aludnod kell, gyere.
Követem a hálójába. Feszengve állunk meg az ágya előtt.
Bárcsak eltűnne végre kettőnk közül ez a dolog. Körbenézve látom, hogy a falon
mindenféle rajzok vannak, amiket ő készíthetett, de a gyér fényben nem igazán
tudom kivenni őket.
-
Nyugodtan alhatsz az ágyban, én
majd alszom a földön – töri meg a csendet.
A takarót már megigazíthatta, de a párna gyűrődésén
látszik, hogy korábban már lefeküdt aludni. Biztos, hogy én keltettem fel.
-
Nem akarom, hogy a saját
lakásodban a földön kelljen aludnod. Nem akarok az utadban lenni…
-
Nem vagy! – vágja rá.
-
Mi lenne ha… ha mindketten… - Miért hangzik ez
az egész ennyire cikinek? Hiszen barátok vagyunk, J. J. is aludt már az
ágyamban.
-
Rendben. De csak, ha neked nem
gond.
Bemászok a fal felőli oldalra.
-
Nem gond.
Lekapcsolja a
lámpát. A sötétítő résein látom, hogy odakint a nap már halványan dereng,
hajnalodik. Érzem, ahogy besüpped az ágy, amikor mellém fekszik. Mozdulatlan
próbálok maradni, amikor Bailey zavartan köhint egyet.
-
Nem gond ha…
-
Nem, dehogy – vágom rá, pedig azt
sem tudom, mit akar.
Kihúzza maga alól a takarót és magára teríti. Érzem a
testéből áradó meleget, pedig nem is érünk egymáshoz. Az oldalamra fordulok,
hogy legyen elég helye. Ahogy a szemem megszokja a sötétséget, látom a
profilját, ahogy hanyatt fekszik. Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, a
szemei csukva vannak.
-
Bailey? – suttogom.
-
Tessék, Effie.
-
Sajnálom, ami történt. És
szégyellem magam, hogy így viselkedtem, de nagyon hálás vagyok, hogy
segítettél.
-
Nem kell megköszönnöd, Eff. Én sajnálom,
hogy otthagytalak. – A hangja bűntudatos, ettől viszont lelkiismeret-furdalásom
támad.
Nem válaszolok, pedig azt akarom mondani, hogy semmi oka
sincs sajnálkozni, azért mert elment, hogy a barátnőjével legyen, ami teljesen
érthető. De nem akarom felhozni Ashleyt, miközben Bailey ágyában fekszem.
Inkább lehunyom a szemem, és hallgatom a lassuló légzését. Aztán sötétség
ereszkedik rám is, és elnyom a fáradság, miközben arra gondolok, hogy Bailey és
én egy ágyban alszunk el.
Odakint minden vaksötét.
Az autó lámpájának fénye rávetődik a fákra, amik balsejtelműen hajolnak az út
felé. Apa vezet, anya közben a karjára teszi a kezét, és hátravetett fejjel
nevet. Nem hallom a hangjukat. Miért nem hallom őket? A szemem elé kapom a
kezemet, mert egy erőteljes fénynyaláb teljesen elvakít. Kiabálni akarok, ahogy
a fény egyre közelebb ér, de nem jön ki a torkomon hang. Csak kitátom a szám, szólni
akarok apának, hogy vigyázzon, de csak levegő áramlik ki a torkomon, hang
semmi. Aztán egyszerre minden újra elsötétedik.
Élesen beszívom a levegőt, amikor felriadok. A szobában
félhomály van. A tüdőm megtelik oxigénnel, ez megnyugtat. Csak álmodtam.
Csörög a telefonom, de amikor a párnám alá nyúlok, rájövök,
hogy nem is az enyém az.
-
Ellie?– Bailey hangja fátyolos és
nyugtalan, amikor kiejti a nevemet. Felé kapom a fejemet. Épp próbálja a
szeméből kitörölni az álmot azzal a kezével, ami az előbb még a hasamon pihent.
-
Ellie, jól vagy? Kiabáltál… –
mondja, és feltornázza magát. A csörgő telefonjára néz. Nem tudom, hogy véletlenül
hívott-e így, de a szívem hevesen dobogni kezd. A mama hívott így
korábban.
-
Vedd fel – mutatok a telefonjára.
Feltolom magam, hogy a hátamat a falnak támasszam. A
sötétítő résein át látom, hogy odakint teljes világosság van. Fogalmam sincs,
mennyi lehet az idő. Össze vagyok zavarodva.
Bailey felveszi a mobilját az ágy melletti
éjjeliszekrényről, felül és leteszi a lábát a padlóra, így hátat fordít nekem.
-
Hallo? – szünet. - Itthon vagyok –
szólal meg. Egy ideig hallgatja a vonal másik oldalán lévő személyt. Túl halkra
van állítva, így azt sem hallom, hogy fiúval vagy lánnyal beszél-e. - Elaludtam.
Nem, nem akarok – szólal meg ismét, a hangja fáradt és rekedt. – Tudod, hogy ide nem.
Ashley-vel beszél. Tudom, érzem. Kényelmetlenül kezdem
érezni magam. A barátnőjével beszél, miközben én itt ülök Bailey-től egy
karnyújtásnyira az ágyában.
-
Rendben, később. - Megint vár. – Nem
tudom, van egy kis dolgom. – A hangja felemelkedik, bosszankodóvá vált. – Oké,
később – morogja, és búcsú nélkül kinyomja a telefonját.
Leereszti a kezét, de nem fordul meg azonnal. Majdnem egy
percig némán, előregörnyedve bámulja a kezében tartott telefonját. Nem tudom,
hogy mire gondolhat, mert nem látom az arcát. A pólója megfeszül a vállain és a
hátán, amikor nehézkesen felsóhajt. Mibe kevertem már megint szegényt. A párnám
alatt lévő telefonomért nyúlok. Még mindig ki van kapcsolva, így megpróbálom
életre kelteni. Bekapcsol, aztán
özönleni kezdenek a nem fogadott hívás értesítők és üzenetek, de még a végére
sem ér, az aksi újra feladja, és kikapcsol. George totál ki lehet bukva, hogy
nem mentem haza. Ha este nem is vették még észre, ma reggelre már biztosan
feltűnt nekik, hogy nem aludtam otthon. Kimászok az ágyból. Elkezdem
felszedegetni a koszos holmimat a földről.
-
Sajnálom, Bailey. Nem akartam
gondot okozni. Nem kellett volna belevonnom még téged is. Sajnálom, hogy ilyen
helyzetbe hoztalak Ashley előtt.
-
Várj már! – kapja el a karom. -
Most meg hova mész?
-
Elmegyek, nem akarom, hogy itt
találjon, és magyarázkodnod kelljen.
-
Ashley nem jön ide. – Értetlenül
nézek rá. – Ashley nem szokott idejönni.
-
Mi… miért nem? – kérdezem
meglepetten.
-
Mert… mert ez apám egyik szabálya –
mondja, de közben nem néz rám. – A srácokon kívül nem jöhet fel más.
Szóval a múltkor Ashley tényleg azért volt
összezavarodva, mert korábban még nem járt itt. Ettől még szörnyűbben kezdem
érezni magam. Idehozott annak ellenére, hogy ha az apja rájönne, akkor ki
tudja, mivel büntetné meg. A bűntudatom olyan erős, hogy szinte fizikailag is
érzem a súlyát.
-
Nekem sem szabadna itt lennem –
kapok észbe. – Nem akarom, hogy miattam bajba kerülj.
-
Az apám nem fogja megtudni –
mondja magabiztosan.
-
És Ashley… ? – bukik ki belőlem a
kérdés, de nem értem, miért kellett most felhoznom a nevét. Bailey beharapja az
alsó ajkát, de látom, hogy nem tud mit válaszolni. Gyorsan elkapom róla a
szememet, és visszatérek a koszos jelmezem összeszedegetéséhez. - Haza kell
mennem. Így is vékony jégen táncolok – motyogom zavartan, csakhogy megtörjem a
csendet.
-
Effie – mondja csendesen a nevem.
Lefogja a kezemet, így
kicsúszik belőle a szoknya. Gyengéden felhúz a földről. A kezébe fogja a
kezemet, és a hüvelyujjával simogatja a tenyerem. A bőröm bizseregni kezd. Az
egész olyan bensőséges, túlságosan is az. Elhúzom a kezem.
-
Mennem kell – mondom erőtlenül. A
telefonomat szorongatom, ahogy a ruháimról megfeledkezve elindulok a bejárati
ajtó felé. Bailey jön utánam, hallom a lépteit nyomomban. Remélem, hogy többet
nem próbál meg megállítani, mert nem maradt több erőm ellenkezni.
-
Biztos, ne vigyelek haza? –
kérdezi kétségbeesetten. - Majd J. J. visszahoz.
-
Nem kell. Hidd el, nem akarsz a
bátyám közelében lenni, amikor hazaérek.
-
Írj, vagy hívj fel, ha elült a
por, rendben? Vagy ha szükséged van valamire. Akkor is, ha nincs. – teszi
hozzá.
-
Köszönöm. Mindent – mondom, miközben megállunk az ajtóban. A karjaimat a
nyaka köré fonom és szorosan megölelem. Azt akarom, hogy tudja, mennyire hálás
vagyok neki azért, mert ennyit segített rajtam az elmúlt este. Bailey magához
szorítja a testemet, de elenged, amikor leeresztem a karomat. Rám mosolyog,
erőtlenül, de mégis a világot jelenti nekem. Elfordulok és ellépek tőle, így a
karom kicsúszik a keze közül. Leszaladok a lépcsőn és már a kocsi mellett állok,
amikor utánam kiált.
-
Örülök, hogy idejöttél. Vigyázz
magadra, rendben? - Némán bólintok. Egymás szemébe bámulunk, úgy érzem, mondani
akar még valamit, de néma marad.
Elfordulok, és beszállok a kocsiba. Ideje hazatolnom a
képemet. Félek attól, ami otthon fog rám várni. Gondolom, George nem épp erre
gondolt, amikor a felfüggesztésem után lefektettük a szabályokat. Megpróbálom
bekapcsolni a telefonom, de fekete marad.
Hát ezt baromira elcsesztem.
Úgy döntök, hogy a kocsival J. J. háza előtt parkolok le,
és onnan inkább hazasétálok. Jót fog tenni az a néhány méter a házunkig, hogy
kiszellőztessem a fejem. El sem tudom képzelni, mi vár majd rám. A bejárati
ajtónk nyitva áll, Julie pedig kint mászkál a ház előtti füves részen, és az
utcát pásztázza a szemével. A karjaival átöleli magát, pedig ma reggel
kifejezetten meleg van. A testtartásából, és ahogy a fejét forgatja jobbról
balra, látszik, hogy ideges és aggódik.
Amikor észrevesz, elkiáltja magát.
-
George!
Mást nem is kell mondania, a hangja mindent elárul. A
bátyám megjelenik az ajtóban, majd mindketten futni kezdenek felém.
Automatikusan meglódulnak az én lábaim is, és elkezdek feléjük rohanni, így
félúton találkozunk a ház előtti feljárón. George mellkasának csapódom, mire
Julie gyorsan a nyakamba veti magát, és szipogni kezd. George átölel
mindkettőnket, és a hajamat simogatja.
-
Jól vagy? Istenem, hugi, jól vagy?
– kérdezgeti rémülten, de mégis megkönnyebbülten felsóhajt. - Soha többet ne
tedd ezt velem! – mondja vontatottan, és a hangja olyan nehéz és szomorú, hogy
belesajdul a szívem. Nem hallottam így beszélni mióta a szüleink meghaltak.
Julie a karomba kapaszkodik, mintha még mindig attól
félne, hogy eltűnök. George megemeli a fejem az államnál, és összehúzott
szemöldökkel megvizsgálja az arcomat. Végignéz a ruháimon, vagyis Bailey
ruháin, és elkomorodik. Biztosan szörnyen festhetek.
Elindulunk a ház felé, Julie nem enged el, a bekötözött
karomat simogatja. George a tarkóját masszírozza, majd a levegőbe emeli az
ökölbe szorított kezét, és ahogy bezáródik az ajtó mögöttem, robban a bomba.
-
Mégis mit képzeltél, amikor egész
este nem jöttél haza? Hova a fenébe tűntél? Felhívtam már a város összes
kórházát, mert el sem tudtam képzelni, hogy hol a jó büdös francban lehetsz.
Erre te így jössz haza? – Végig mutat rajtam. – Kinek a ruhái ezek, ha? Megint
verekedtél?
Egyre inkább felmérgesíti magát, és a végén már ordít, de
alkalmat sem ad, hogy magyarázkodjak. Dühében fel-le járkál a szobában. Sosem
szokott velem kiabálni, ezért megnémulok. Tudom, hogy amúgy is bűntudat gyötri
a baleset miatt, és most csak tovább rontottam a dolgon. Milyen szörnyű testvér
tesz ilyet? A felfüggesztést valahogy kibekkeltem nála, de ezt tutira nem
fogom.
-
Történt egy kis baleset – nyögöm
ki halkan.
-
Baleset?!
-
Nem olyan…
-
Kivel verekedtél? – szakít félbe mérgesen.
-
Nem verekedtem. Csak ittunk, és
elestem. – Lesütöm a szemem szégyenemben, és a kezemen lévő kötéshez érek. - Bailey
papája segített kitisztítani a sebeket, aztán már túl késő volt, úgyhogy nála
maradtam. Ezek az ő ruhái.
-
Ennyire berúgtál, hogy elestél?
Ráadásul egy fiúnál kellett aludnod? – Nem értem, miért beszél Bailey-ről úgy,
mintha nem is ismerné.
-
Csak Bailey-nél voltam, nem EGY
fiúnál. Ő a haverom – vágok vissza, de George arcát látva inkább elhallgatok.
-
Igen? És miféle barát hagyja, hogy
így lerészegedjél? Ha?
-
Ő nem is volt ott… George nem érted
a lényeget – kiáltok fel türelmetlenül. - Bailey csak segíteni akart – próbálom
védeni.
-
Nem Effie, te nem látod a
lényeget. Mert az nem az, hogy kinél voltál, hanem hogy… ááhhh – nyög fel
mérgesen. - Hozzá mentél, ahelyett, hogy hazajöttél volna. Hozzám kellett volna
jönnöd, együtt megoldottuk volna.
-
Nem akartalak belerángatni,
George. Csak nem gondolkoztam tisztán, kellett egy kis idő, magamban.
-
Látom cserbenhagyott a józan
ítélőképességed. Azt hittem, bízhatunk benned, hogy felelősségteljesen tudsz viselkedni
a tavaly történtek után. Erre kék lila foltokkal, felrepedt szájjal, és egy fiú
ruháiban jössz haza, miután egész estére eltűntél?! Ennél azért többet vártam
volna tőled, Effie. - Rám néz, de bár ne tenné, mert a szemében lévő keserűség
majdnem engem is darabokra tör. Iszonyatos a bűntudatom.
-
Nem vagyok tökéletes. Sajnálom –
mondom keserűen.
-
Hát mostanában a viselkedésed elég
messze van a tökéletestől, ezért is kapsz szobafogságot!
-
Most komolyan?!
-
Itthon leszel minden este pontosan
hét órakor. Két hétig! Akartál egy kis egyedüllétet? Megkapod!
-
Nem vagyok már tizenegy éves,
George! – kiáltok fel. – Nem adhatsz csak úgy…
-
Szeretnéd háromra bővíteni? – vág
közbe.
-
Én tudok magamra…
-
Nem, Effie, nem tudsz! – Ezt már
szinte ordítja. – Tudod te, hogy min mentünk keresztül Julie-val, amikor reggel
nem találtunk itthon? Hogy tehetted ezt velem anyáék balesete után? Miért nem
hívtál fel?
Szégyellem magam,
és rettentő lelkiismeret-furdalásom van. Olyan hatalmas, hogy a mellkasomat
szorongatja, és levegőt venni is nehéz. Mégis mi ütött belém? Igaza van, hogy
tehettem ezt vele? George fel-le járkál, és a homlokára szorítja a kezét, sosem
láttam még ennyire dühösnek. Julie ráadásul sírva fakadt, és most a kézfejével
törölgeti a szemét.
-
Elmész pszichológushoz! - mutat rám vádlón. - A felfüggesztés után
elérted, hogy ne küldjünk el, de láthatólag hiba volt. – Elkerekedett szemmel
nézek rá. Hát már megint itt tartunk? Dühös leszek.
-
Nem pszichológusra van szükségem,
hanem, hogy végre ne úgy kezelj, mint egy gyereket.
-
Majd ha tudsz felnőttként
viselkedni, akkor úgy is foglak kezelni – vág vissza.
-
Nem a lányod vagyok! – kiabálok
rá. – Ha nem tudnád a szüleink meghaltak…
George döbbenten
néz rám, én pedig megnémulok. Azonnal rájövök mekkora ostobaságot mondtam. Soha
nem szoktuk egymást a szüleink halálával bántani. Annyira szégyellem magam,
hogy nem merek megszólalni, sem ránézni.
-
Most azonnal menj a szobádba! – rivall rám
mély, dühödt hangon, amitől megrázkódom. Julie próbál odamenni hozzá, és
mondani valamit, hogy megbékítse, de a bátyám csak elhúzódik, és bemegy a
dolgozószobájába. Hangosan dörrenve bevágja maga után az ajtót. Megrezzenek, de
folytatom az utam a lépcsőn a szobámhoz.
Eldőlök az ágyon, és eltakarom a kezemmel az arcomat. Iszonyatos
másnapos vagyok, és a fejem is hasogat. Julie utánam jön a szobámba. Tudom,
hogy csak jót akar, ezért nem állítom le. Bejön, majd leül mellém az ágyam
szélére, aztán elhúzza a kezemet az arcomról.
-
Csak azért büntet meg, mert nagyon
szeret – mondja lágy hangon.
-
Nem gondoltam komolyan, amit
mondtam. – A hangom megremeg, sírni volna kedvem.
Julie megfogja a kezemet, és megszorítja. Meglepően
jólesik a támogatása.
-
Ezt ő is tudja. Csak nagyon
aggódott érted… mindketten rettenetesen aggódtunk. Nagyon nehéz ez neki, a
baleset miatt… Megijedt, hogy baj történt.
-
Tudom, de jól vagyok – mondom
durvábban, mint szeretném.
-
Igen, tudom. Tudom. – Egy
pillanatra elhallgat, de aztán sóhajt egyet, és újra beszélni kezd. – Mi
történt veled a múlt éjszaka? – kérdezi gyengéden, de közben vizslatón nézi az
arcomat.
-
Túl sokat ittam. – Lesütöm a
szemem. – Részeg voltam, és elestem.
-
Effie, véraláfutás van a szemed
alatt.
-
Elestem… csak elestem… - suttogom
újra és újra. Könyörögve nézek rá, hogy ne kérdezzen többet. – Mondd azt neki,
hogy elestem.
-
Effie… ha valaki megütött, az
komoly dolog. Megint verekedtél valakivel? Ha igen, el kell mondanod.
-
Julie, mondd azt neki, hogy
elestem. Kérlek. – Megfogja a kezem, aztán kissé megrázza a fejét, de bólint.
-
Most menj, és fürödj le – utasít.
Teszem, amit mond,
de mielőtt bezárom az ajtót, visszafordulok felé. Csak ül ott görnyedten az
ágyamon, a vállai előreesetten lógnak. Az arca szomorú, a szemei fáradtak, és
csak mereven bámulja a kezét. Nem tudom, mi játszódhat le a fejében, de mielőtt
összenyomna a bűntudat, amiért így kell látnom, inkább eltűnök a fürdőbe és
levetkőzöm. Hiába veszem le a ruháimat, a szégyen az ott marad a vállamon, és
úgy érzem agyon nyom.
Mire kijövök a fürdőből, Julie már nincs a szobámban.
Erőtlenül, még vizes hajjal fekszem le az ágyamra, és behunyom a szemem. A
telefonom az éjjeli szekrényemen többször is megrezzen. Tudom, hogy üzenetet
kaptam, de nincs most erőm ezzel foglalkozni, így csak lenémítom, és lefordítva
beteszem a fiókba. A fáradság ismét eluralkodik rajtam, így elalszom.
Halk kopogásra ébredek fel. A fáradtság segített abban,
hogy elég mélyen aludjak ahhoz, hogy ne legyen rémálmaim.
-
Effie, fent vagy már?
Felemelem a fejem, ami még mindig húz kissé az
alkoholtól. Odakint közben besötétedett, ami azt jelenti, hogy átaludtam az
egész napot. Újabb kopogás érkezik, mire Julie dugja be a fejét a résnyire nyitott
ajtómon. Beljebb jön, amikor látja, hogy felülök, és az ágytámlának döntöm a
hátam. Egy tálca van a kezében.
-
Gondoltam, jól esne egy kis leves.
Ma még nem ettél semmit.
-
Nem igazán vagyok éhes…
-
Kérlek, legalább egy-két kanállal.
Jót fogni tenni.
Szót fogadok neki,
és hagyom, hogy az ölembe tegye a tálcát. Leül mellém az ágy szélére, és nézi,
ahogy a számhoz emelem a kanalat. Jó íze van. Szinte biztos, hogy házi, nem
pedig rendelte. Julie csak akkor főz, ha valaki beteg. Mindenesetre jól esik,
hogy vette a fáradságot, pedig tudom, hogy millió más fontosabb dolga is lenne,
mint nekem levest készíteni.
-
Köszönöm, finom - mosolyra húzom a
szám, de ekkor lüktetni kezd a szám széle, ahol felszakadt a bőr.
Julie csendben nézi, ahogy szépen lassan elfogy az összes
leves a tányéromból. Leteszem a kanalam, és az ágy végébe tolom a tálcát.
-
Megnyugodott már egy kicsit? –
kérdezem aggódva.
-
Megfog, Effie, megfog.
-
Szóval akkor még mindig nagyon
dühös?
-
Elment, azt mondta, kimegy kicsit
dobálni a pályára. – Felsóhajtok. A bűntudat megint visszaköltözött a
mellkasomba. – Nem tud rád sokáig haragudni. Meg fog nyugodni.
-
Nem akarok megint pszichológushoz
menni. Nem vagyok őrült – mondom kétségbeesetten.
-
Nem, persze hogy nem vagy,
Effie. Nem is azért akarja, hogy elmenj,
mert ezt gondolja rólad. Csak… talán, ha beszélhetnél valakivel a gondokról,
valaki kívülállóval, az rávilágítana egy-két dologra. Segítene.
A szavain elgondolkoztatnak, de úgy döntök, ennyiben
hagyom most a dolgot. Nem hiszem, hogy képes lennék ész érveket felhozni a
védelmemben, amikor alig pörög a nyelvem, nemhogy az agyam.
-
Most feküdj le szépen, mert holnap
iskolába kell menned – súgja, és a hajamat gyengéden eltűri a fülem mögé.
Felveszi az ágyam végéből a tálcát, és mielőtt kimegy,
leoltja a lámpát, én pedig visszabújok a takaró alá. Julie viszont nem mozdul, csak
áll az ajtóban némán, és engem néz.
-
Ha valami rossz történt volna
veled, elmondanád, ugye? – suttogja.
-
Julie, esküszöm, hogy nem történt
semmi baj – suttogom. Már megint esküdözöm. Julie viszont láthatólag elfogadja
a válaszom, mert elszakítja rólam a tekintetét, és becsukja maga mögött az
ajtót.
Talán amiatt, hogy végig aludtam az egész délutánt, vagy
azért, mert a bátyám mérges rám, de egyszerűen nem tudok elaludni. Korábban
sosem hazudtam George-nak, legalábbis olyan dologban, ami igazán számított,
soha. Hiába forgolódom és dobálom magam, nem jön álom a szememre.
Úgy érzem, órák óta fekszem a sötét plafont bámulva,
amikor egyszer csak hallom, hogy nyílik a szobám ajtaja. A lépésekből
felismerem, hogy George az. Leül az ágyam szélére, és megsimogatja a hajamat,
amit jó jelnek veszek. Lassan megfordulok, és ránézek. Közelebb kúszom hozzá,
és az ölébe teszem a fejem, ő pedig tovább simogatja a hajam.
-
Kérlek, ne haragudj rám! – könyörgök
neki suttogva. Kifolyik egy könnycsepp a szememből, és végigfolyik az arcomon.
-
Ígérd meg… - megáll, mert
elcsuklik a hangja, majd megköszörüli a torkát és erélyesebben folytatja. - Ígérd
meg, hogy soha többé nem tűnsz el
anélkül, hogy elmondanád merre vagy. - Feltornászom magam, és a szemébe nézek.
A nyitott ajtón át beszűrődik némi fény, így látom a fájdalmat a szemében.
-
Megígérem – sietek a válasszal. - Nagyon
sajnálom, ami tegnap este történt. Tudom, hogy elvesztettem a bizalmad, de
mindent meg fogok tenni, hogy visszaszerezzem.
-
Ezen túl nincs kimaradás, nincs
részeg ivászat, és csak akkor lehetsz egy fiúval egy szobában, ha más is ott
van veled. Megértetted? Nem alhatsz többet Bailey-nél, és ha valaki átjön
hozzád, nyitva hagyod az ajtódat.
-
Én nem csináltam semmit, esküszöm,
hogy Bailey-vel csak aludtunk.
-
Hiszek neked – mondja nyugodtan -,
de ez már a második alkalom volt, hogy véletlenül
Bailey-vel töltöd az estédet. Azt akarom, hogy mostantól ehhez tartsd
magad. - Beleegyezően bólintok, nem szítom tovább a tüzet. - Két hét szobafogságot kapsz – folytatja. -
És komolyan gondoltam a pszichológust. Legalább néhány foglalkozásra el kell
menned.
Eszembe jut, amit Julie mondott, hogy talán segítene egy
kívülállóval beszélni, ezért nem vitatkozom tovább.
-
Értem – mondom. Lehajtom a fejem,
George pedig megölel, és megpuszilja a fejem búbját.
-
Szeretlek, Effie – súgja a
fülembe.
Visszafekszem a párnámra, George pedig kimegy a
szobámból, és behajtja maga mögött az ajtót. Azonnal elönt a tenni akarás. Be
fogom bizonyítani George-nak, hogy képes vagyok felelősségteljesen viselkedni.
Lehunyom a szemem, de ekkor Reed vérbeforgó, dühös szemei jelennek meg előttem.
Kedves régi és újonnan csatlakozott olvasóim!
Nem tudom eléggé kifejezni a hálámat a rengeteg kedves szóért, amit eddig tőletek kaptam. Mivel másom nincs, ezért ezzel a picit korábban a megszokottnál felkerülő fejezettel mondok neketek köszönetet. További jó olvasást!
Summerrose
Drága Lucy!
VálaszTörlésA facebookon találtam rá a blogodra. Már az első fejezet elolvasása után tudtam, hogy ez a történet ás lesz mint a többi. Hogy ez nem a megszokott egy rész után egymásba szeretnek, lefeküdnek jön a féltekény barátnő, tönkre tesz mindent de aztán mégis happy end lesz, mindez pedig 3 fejezet alatt olyan igénytelenül megírva, hogy az olvasó fogja a fejét, és folyamatosan a MIÉRT? kérdést ismételgeti magában. Nem tagadom, az egész napom elment azzal, hogy a történeted olvastam, ami amellett hogy meglehetősen megdöbbent, arra mutat rá, hogy amellett, hogy a történeted fejezeteinek karakterszáma pontosan megfelelő, nem untam meg 16 fejezeten keresztül, Effie és Luckas története pontosan a mai fiatalok legnagyobb problémáit fedi fel, amellett, hogy látszik mennyit tudsz az angol világról. Ezek után már csak egy kérdésem van: mégis mikor lesz folytatás?? Izgatottan várom mit hozol ki ebből a csavart történetből ☺️
Kedves Roseway!
TörlésElőször is nagyon köszönöm, hogy rászántad az idődet és írtál nekem! Másodszor pedig szuper,hogy rámtaláltál. Rettenetesen örülök, hogy tetszik neked a történetem. Igyekszem egy jó kis történetet kihozni belőle, és mindig a valóság talaján maradni. Kérdezted mikor lesz folytatás: Minden héten hétvégén érkezik új fejezet, ezt eddig nagyon szépen tudtam is tartani, és a jövőben is hasonlóan tervezem. Remélem továbbra is velem tartasz majd.
Üdv
Summerrose :D
Oo hogy ez most milyen jól esett a kicsi lelkemnek :D iszonyatosan jól írsz, imádom a történeted <3 nagyon bírom a szerplõket is ( kivéve persze Reedet, és a többi gonoszt;) ) Egyedül csak azt az egyet nem értettem, h Effie mindig mondta magában h mennyire gyűlöli Reedet, de mégis hagyta h hozzábújjon, megcsókolja.. nem tudom, de nekem vhogy nem esett le, h ez neki miért is éri meg. Oke, h az elején tudta idegesíteni vele a csajt, na de utána... na mind1 is, nem is ezért írtam, hanem h lásd, még egy ember odavan a blogodért ahogy majf egyre többen mások is, ugyanis ezt nem lehet nem szeretni :3 és akkor most jönne a legfontosabb kerdés: Mikor is lesz a követmezõ rész? ^_^
VálaszTörlésKedves szellly! Nagyon szépen köszönöm, hogy rámírtál! Minden egyes komment olvasása közben úgy vigyorgok, mint egy nyomi, annyira meghat amit írtok. Nos, Effie fiatal, és még keresi az útját, ezért néha olyan döntéseket hoz meg, amik hát nem mindig a legjobbak vagy éppen ésszerűek. Azt hiszem, ez lehetett Reddel is. Nagyon örülök, hogy ezen felül tetszik a történet, és remélem továbbra is velem tartasz majd! Igen, hétvégén jön fel a friss, minden bizonnyal szombat reggel. Most megyek, mert épp egy fejezeten dolgozok :D Kitartást a hétvégéig!
TörlésSummerrose
Most pedig elásom magam, mert persze csak azutàn olvastam a hozzászólàsodat, ami választ ad a kérdésemre, miután feltettem 😅😆😂
VálaszTörlésSzia :)
VálaszTörlésMikor kapjuk a következő részt? :)
Szia Kitty! Holnap reggelre van beütemezve, DE mindjárt kiírom facere, hogy örülnétek-e ha ma lenne, és ha többen írnak akkor kiteszem még ma :D Ehhez mit szólsz? ;)
VálaszTörlés