Kötődés - 16. fejezet

A kocsiban a fejemet fáradtan az ablaknak döntöm. Odakint még mindig sötét van.

-            Hazavigyelek vagy…? – kérdezi esetlenül Bailey.

-            Ne, kérlek – vágom rá gyorsan. - Lehetne, hogy nálad maradjak?

-            Persze, nálam alhatsz. - Megkönnyebbülök a válaszától. Nem tudnék most hazamenni. Ki kell aludnom magam, mielőtt George elé kerülök.

-            Ne haragudj az apám miatt – mondja, de közben elindítja az autót.

-            Semmi gond – sóhajtom fáradtan. - Legalább már értem, miért vagy olyan rossz véleménnyel róla.

-            Mondott valamit? – kérdezi talán kissé idegesen.

-            Semmit. Tényleg, semmi különöset.

-            Sajnálom.

-            Nem a te hibád, hogy egy barom – válaszolom meggondolatlanul, aztán elszégyellem magam. Bailey-re sandítok, aki próbálja nem elnevetni magát, mire én is elmosolyodom. – Sajnálom, hogy az apád nem látja, hogy mennyire rendes srác vagy – mondom halkan, de Bailey erre az út felé fordítja a fejét, és eltekeri a kormányt.

Nehézkesen mászom fel a lépcsőn, fáj az oldalam az eséstől. Bailey kinyitja az ajtót, és felkapcsolja a lámpát. Esetlenül megállok a nappali közepén. Jártam már itt, most viszont nagyon zavarban vagyok, hiszen mégiscsak itt akarom tölteni az éjszakát. Még mindig a jelmezem van rajtam, ami sárosan tapad rám. Azt hiszem, az alkohol hatása már nagyrészt elmúlt, így ismét visszatértek a gátlásaim is.

-            Én csak… én szeretnék lefürödni, ha nem gond. – Megemelem a piszkos szoknyám alját, a térdem és a lábszáram csupa sár.

-            Persze – kap észbe ő is, és zavartan a hajába fúrja az ujjait.

-            Gyere, adok tiszta ruhát – azzal elindul a hálószobája felé.

Illedelmesen megállok az ajtóban, és nézem, ahogy zavartan feltúrja a fiókját egy tiszta póló után.

-            A nadrágjaim túl nagyok rád, nem gond ha… ha az egyik alsómat…

-            Nem gond – vágom rá, így a kezembe nyomja az egyik bokszerét, de jóformán helyettem a mellettem lévő falat bámulja.

Bemegyek a fürdőbe a ruhákkal a kezemben, Bailey pedig elővesz egy tiszta törölközőt, és azt is odaadja.

-            Szükséged van még valamire? – kérdezi.

Leteszem a ruhákat a szennyeskosár tetejére, és kényelmetlenül feszengek, amikor rájövök, hogy egyedül nem fogom tudni levenni a fűzőt, amit Cassie rám adott. Nem tudom, mikor fog már végre véget érni a megaláztatásom.

-            Egyedül nem tudom levenni a fűzőt. - Nem fordulok meg, amikor beszélni kezdek hozzá, mert nem tudnék a szemébe nézni. – Segítenél? – kérdezem, és elhúzom a hajamat a hátamról.

-            Mit csináljak? – kérdezi feszengve.

-            Van egy csomó a közepén, azt old ki. – A hangom erős és tárgyilagos marad, így Bailey megmozdul és teszi, amit mondok. Máris érzem, hogy egy kicsit meglazul a fűző. - És most old ki azt is, ami az alján van – kérem, de nem történik semmi. Bailey hezitál.

-            De… de az alja a szoknyád alatt van… - mondja zavartan.

-            Csak… csak told le… told le a szoknyám. - Ég az arcom, nem hiszem el, hogy kimondtam előtte ezeket a szavakat.

Megkapaszkodom a mosdó szélében, hogy egy kissé előrehajoljak. Lehet, hogy csak képzelődöm, de amikor Bailey a szoknyám gumis széléhez ér, úgy érzem, remeg a keze. Lejjebb tolja az anyagot, és tudom, hogy így látja a bugyimat. Miért kellett nekem ezt az ostoba fűzőt felvenni? A keze meleg, ahogy többször is a bőrömhöz ér, ahogy próbálja kigobozni a csomót. A derekamtól indulva furcsa bizsergő érzés fut végig a gerincemen. Kényszerítenem kell a testemet, hogy nehogy megremegjek attól, ahogy hozzám ér. Végre sikerül neki kioldani a csomót, mert még egy kicsit enged a szorítás a derekam körül. 

-            És most? – kérdezi, és elveszi a kezét. Majdnem hangosan felsóhajtok.

-            Csak húzkodd ki a zsinórt a bújtatókból, attól majd szétnyílik. – A hangom olyan, mintha üvegszilánkot nyeltem volna.

Miközben rángatja a zsinórt, hogy meg tudja lazítani, a mosdó szélét szorítom, de amikor érezni kezdem, hogy a fűző csúszni kezd a mellemen, elengedem, és a tenyeremet rászorítom a hasamra, nehogy leessen rólam. A mai este után nem tudnám elviselni, hogy Lucas meztelenül lásson.

-            Így jó lesz? – kérdezi rekedtes hangon.

 Érzem a meztelen nyakamon a meleg leheletét. A hasam megrándul, és borzongás fut végig rajtam. De ez most jóleső borzongás. Arra vágyom, hogy ismét hozzámérjen. Úgy látszik, az alkoholtól tényleg mindenki kifordul önmagából, mert a mai este egyre többször vágyakozom az érintésére, és olyan dolgokat akarok, amit egyáltalán nem szabadna akarnom.

-            Köszönöm – suttogom. Megvárom, hogy kimenjen, addig nem fordulok meg. Túl kínosan érzem magam már így is.

Tudom, hogy túl sokáig időzöm a víz alatt, de mindent elkövetek, hogy lemossam annak a mocsoknak az érintését magamról. A sebeimet csípi a forró víz, de nem érdekel. Látom, ahogy vér, fertőtlenítő és sár keveréke folyik le a lefolyón. A kezemet a csempének támasztom, és lehajtom a fejem. A víz végigzubog a hajamon, és a hátamon. Lecsúszok a földre, és néhány percig csak ülök ott a víz alatt. Szükségem van erre a kis időre, hogy összeszedjem magam.

Amikor kiszállok és szárazra törlöm a bőröm, már sokkal józanabbnak érzem magam. Felveszem az alsónadrágot és a pólót, amit Bailey adott. A ruháknak Lucas illata van, ami nyugtató hatással van rám, pont úgy, mint a keresztnevének kiejtése.

Amikor kilépek a fürdőből, a lakásban sötét van, csak a konyhából szűrődik ki némi halvány fény. Bailey a könyökével a pultra támaszkodik, az arcát a tenyerébe hajtja, és a hajába markol. Csak áll ott némán, fáradtan. Rosszul érzem magam amiatt, hogy belekevertem ebbe a káoszba. Köhintek egyet, mire felkapja a fejét. Összekulcsolom magam előtt a kezem, mert nincs rajtam melltartó.

-            Jobban vagy? – kérdezi gyengéd hangon, majd ellép a pulttól, és közelebb jön hozzám.

-            Igen, köszönöm – válaszolom csendesen. Elnyomok egy ásítást.

-            Késő van, aludnod kell, gyere.

Követem a hálójába. Feszengve állunk meg az ágya előtt. Bárcsak eltűnne végre kettőnk közül ez a dolog. Körbenézve látom, hogy a falon mindenféle rajzok vannak, amiket ő készíthetett, de a gyér fényben nem igazán tudom kivenni őket.

-            Nyugodtan alhatsz az ágyban, én majd alszom a földön – töri meg a csendet.

A takarót már megigazíthatta, de a párna gyűrődésén látszik, hogy korábban már lefeküdt aludni. Biztos, hogy én keltettem fel.

-            Nem akarom, hogy a saját lakásodban a földön kelljen aludnod. Nem akarok az utadban lenni… 

-            Nem vagy! – vágja rá.

-             Mi lenne ha… ha mindketten… - Miért hangzik ez az egész ennyire cikinek? Hiszen barátok vagyunk, J. J. is aludt már az ágyamban.

-            Rendben. De csak, ha neked nem gond. 

Bemászok a fal felőli oldalra.

-            Nem gond.

 Lekapcsolja a lámpát. A sötétítő résein látom, hogy odakint a nap már halványan dereng, hajnalodik. Érzem, ahogy besüpped az ágy, amikor mellém fekszik. Mozdulatlan próbálok maradni, amikor Bailey zavartan köhint egyet.

-            Nem gond ha…

-            Nem, dehogy – vágom rá, pedig azt sem tudom, mit akar.

Kihúzza maga alól a takarót és magára teríti. Érzem a testéből áradó meleget, pedig nem is érünk egymáshoz. Az oldalamra fordulok, hogy legyen elég helye. Ahogy a szemem megszokja a sötétséget, látom a profilját, ahogy hanyatt fekszik. Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, a szemei csukva vannak.

-            Bailey? – suttogom.

-            Tessék, Effie.

-            Sajnálom, ami történt. És szégyellem magam, hogy így viselkedtem, de nagyon hálás vagyok, hogy segítettél.

-            Nem kell megköszönnöd, Eff. Én sajnálom, hogy otthagytalak. – A hangja bűntudatos, ettől viszont lelkiismeret-furdalásom támad.

Nem válaszolok, pedig azt akarom mondani, hogy semmi oka sincs sajnálkozni, azért mert elment, hogy a barátnőjével legyen, ami teljesen érthető. De nem akarom felhozni Ashleyt, miközben Bailey ágyában fekszem. Inkább lehunyom a szemem, és hallgatom a lassuló légzését. Aztán sötétség ereszkedik rám is, és elnyom a fáradság, miközben arra gondolok, hogy Bailey és én egy ágyban alszunk el.

Odakint minden vaksötét. Az autó lámpájának fénye rávetődik a fákra, amik balsejtelműen hajolnak az út felé. Apa vezet, anya közben a karjára teszi a kezét, és hátravetett fejjel nevet. Nem hallom a hangjukat. Miért nem hallom őket? A szemem elé kapom a kezemet, mert egy erőteljes fénynyaláb teljesen elvakít. Kiabálni akarok, ahogy a fény egyre közelebb ér, de nem jön ki a torkomon hang. Csak kitátom a szám, szólni akarok apának, hogy vigyázzon, de csak levegő áramlik ki a torkomon, hang semmi. Aztán egyszerre minden újra elsötétedik.

Élesen beszívom a levegőt, amikor felriadok. A szobában félhomály van. A tüdőm megtelik oxigénnel, ez megnyugtat. Csak álmodtam.

Csörög a telefonom, de amikor a párnám alá nyúlok, rájövök, hogy nem is az enyém az.

-            Ellie?– Bailey hangja fátyolos és nyugtalan, amikor kiejti a nevemet. Felé kapom a fejemet. Épp próbálja a szeméből kitörölni az álmot azzal a kezével, ami az előbb még a hasamon pihent.

-            Ellie, jól vagy? Kiabáltál… – mondja, és feltornázza magát. A csörgő telefonjára néz. Nem tudom, hogy véletlenül hívott-e így, de a szívem hevesen dobogni kezd. A mama hívott így korábban. 

-            Vedd fel – mutatok a telefonjára.

Feltolom magam, hogy a hátamat a falnak támasszam. A sötétítő résein át látom, hogy odakint teljes világosság van. Fogalmam sincs, mennyi lehet az idő. Össze vagyok zavarodva.

Bailey felveszi a mobilját az ágy melletti éjjeliszekrényről, felül és leteszi a lábát a padlóra, így hátat fordít nekem.

-            Hallo? – szünet. - Itthon vagyok – szólal meg. Egy ideig hallgatja a vonal másik oldalán lévő személyt. Túl halkra van állítva, így azt sem hallom, hogy fiúval vagy lánnyal beszél-e. - Elaludtam. Nem, nem akarok – szólal meg ismét, a hangja fáradt és rekedt.  – Tudod, hogy ide nem.

Ashley-vel beszél. Tudom, érzem. Kényelmetlenül kezdem érezni magam. A barátnőjével beszél, miközben én itt ülök Bailey-től egy karnyújtásnyira az ágyában.

-            Rendben, később. - Megint vár. – Nem tudom, van egy kis dolgom. – A hangja felemelkedik, bosszankodóvá vált. – Oké, később – morogja, és búcsú nélkül kinyomja a telefonját.

Leereszti a kezét, de nem fordul meg azonnal. Majdnem egy percig némán, előregörnyedve bámulja a kezében tartott telefonját. Nem tudom, hogy mire gondolhat, mert nem látom az arcát. A pólója megfeszül a vállain és a hátán, amikor nehézkesen felsóhajt. Mibe kevertem már megint szegényt. A párnám alatt lévő telefonomért nyúlok. Még mindig ki van kapcsolva, így megpróbálom életre kelteni.  Bekapcsol, aztán özönleni kezdenek a nem fogadott hívás értesítők és üzenetek, de még a végére sem ér, az aksi újra feladja, és kikapcsol. George totál ki lehet bukva, hogy nem mentem haza. Ha este nem is vették még észre, ma reggelre már biztosan feltűnt nekik, hogy nem aludtam otthon. Kimászok az ágyból. Elkezdem felszedegetni a koszos holmimat a földről.

-            Sajnálom, Bailey. Nem akartam gondot okozni. Nem kellett volna belevonnom még téged is. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak Ashley előtt.

-            Várj már! – kapja el a karom. - Most meg hova mész?

-            Elmegyek, nem akarom, hogy itt találjon, és magyarázkodnod kelljen.

-            Ashley nem jön ide. – Értetlenül nézek rá. – Ashley nem szokott idejönni.

-            Mi… miért nem? – kérdezem meglepetten.

-            Mert… mert ez apám egyik szabálya – mondja, de közben nem néz rám. – A srácokon kívül nem jöhet fel más.  

Szóval a múltkor Ashley tényleg azért volt összezavarodva, mert korábban még nem járt itt. Ettől még szörnyűbben kezdem érezni magam. Idehozott annak ellenére, hogy ha az apja rájönne, akkor ki tudja, mivel büntetné meg. A bűntudatom olyan erős, hogy szinte fizikailag is érzem a súlyát.

-            Nekem sem szabadna itt lennem – kapok észbe. – Nem akarom, hogy miattam bajba kerülj.

-            Az apám nem fogja megtudni – mondja magabiztosan.

-            És Ashley… ? – bukik ki belőlem a kérdés, de nem értem, miért kellett most felhoznom a nevét. Bailey beharapja az alsó ajkát, de látom, hogy nem tud mit válaszolni. Gyorsan elkapom róla a szememet, és visszatérek a koszos jelmezem összeszedegetéséhez. - Haza kell mennem. Így is vékony jégen táncolok – motyogom zavartan, csakhogy megtörjem a csendet.

-            Effie – mondja csendesen a nevem.

Lefogja a kezemet, így kicsúszik belőle a szoknya. Gyengéden felhúz a földről. A kezébe fogja a kezemet, és a hüvelyujjával simogatja a tenyerem. A bőröm bizseregni kezd. Az egész olyan bensőséges, túlságosan is az. Elhúzom a kezem.

-            Mennem kell – mondom erőtlenül. A telefonomat szorongatom, ahogy a ruháimról megfeledkezve elindulok a bejárati ajtó felé. Bailey jön utánam, hallom a lépteit nyomomban. Remélem, hogy többet nem próbál meg megállítani, mert nem maradt több erőm ellenkezni.

-            Biztos, ne vigyelek haza? – kérdezi kétségbeesetten. - Majd J. J. visszahoz.

-            Nem kell. Hidd el, nem akarsz a bátyám közelében lenni, amikor hazaérek.

-            Írj, vagy hívj fel, ha elült a por, rendben? Vagy ha szükséged van valamire. Akkor is, ha nincs. – teszi hozzá.

-            Köszönöm. Mindent – mondom, miközben megállunk az ajtóban. A karjaimat a nyaka köré fonom és szorosan megölelem. Azt akarom, hogy tudja, mennyire hálás vagyok neki azért, mert ennyit segített rajtam az elmúlt este. Bailey magához szorítja a testemet, de elenged, amikor leeresztem a karomat. Rám mosolyog, erőtlenül, de mégis a világot jelenti nekem. Elfordulok és ellépek tőle, így a karom kicsúszik a keze közül. Leszaladok a lépcsőn és már a kocsi mellett állok, amikor utánam kiált.

-            Örülök, hogy idejöttél. Vigyázz magadra, rendben? - Némán bólintok. Egymás szemébe bámulunk, úgy érzem, mondani akar még valamit, de néma marad.

Elfordulok, és beszállok a kocsiba. Ideje hazatolnom a képemet. Félek attól, ami otthon fog rám várni. Gondolom, George nem épp erre gondolt, amikor a felfüggesztésem után lefektettük a szabályokat. Megpróbálom bekapcsolni a telefonom, de fekete marad.

Hát ezt baromira elcsesztem.

Úgy döntök, hogy a kocsival J. J. háza előtt parkolok le, és onnan inkább hazasétálok. Jót fog tenni az a néhány méter a házunkig, hogy kiszellőztessem a fejem. El sem tudom képzelni, mi vár majd rám. A bejárati ajtónk nyitva áll, Julie pedig kint mászkál a ház előtti füves részen, és az utcát pásztázza a szemével. A karjaival átöleli magát, pedig ma reggel kifejezetten meleg van. A testtartásából, és ahogy a fejét forgatja jobbról balra, látszik, hogy ideges és aggódik.  Amikor észrevesz, elkiáltja magát.

-            George!

Mást nem is kell mondania, a hangja mindent elárul. A bátyám megjelenik az ajtóban, majd mindketten futni kezdenek felém. Automatikusan meglódulnak az én lábaim is, és elkezdek feléjük rohanni, így félúton találkozunk a ház előtti feljárón. George mellkasának csapódom, mire Julie gyorsan a nyakamba veti magát, és szipogni kezd. George átölel mindkettőnket, és a hajamat simogatja.

-            Jól vagy? Istenem, hugi, jól vagy? – kérdezgeti rémülten, de mégis megkönnyebbülten felsóhajt. - Soha többet ne tedd ezt velem! – mondja vontatottan, és a hangja olyan nehéz és szomorú, hogy belesajdul a szívem. Nem hallottam így beszélni mióta a szüleink meghaltak. 

Julie a karomba kapaszkodik, mintha még mindig attól félne, hogy eltűnök. George megemeli a fejem az államnál, és összehúzott szemöldökkel megvizsgálja az arcomat. Végignéz a ruháimon, vagyis Bailey ruháin, és elkomorodik. Biztosan szörnyen festhetek.

Elindulunk a ház felé, Julie nem enged el, a bekötözött karomat simogatja. George a tarkóját masszírozza, majd a levegőbe emeli az ökölbe szorított kezét, és ahogy bezáródik az ajtó mögöttem, robban a bomba.

-            Mégis mit képzeltél, amikor egész este nem jöttél haza? Hova a fenébe tűntél? Felhívtam már a város összes kórházát, mert el sem tudtam képzelni, hogy hol a jó büdös francban lehetsz. Erre te így jössz haza? – Végig mutat rajtam. – Kinek a ruhái ezek, ha? Megint verekedtél?

Egyre inkább felmérgesíti magát, és a végén már ordít, de alkalmat sem ad, hogy magyarázkodjak. Dühében fel-le járkál a szobában. Sosem szokott velem kiabálni, ezért megnémulok. Tudom, hogy amúgy is bűntudat gyötri a baleset miatt, és most csak tovább rontottam a dolgon. Milyen szörnyű testvér tesz ilyet? A felfüggesztést valahogy kibekkeltem nála, de ezt tutira nem fogom.

-            Történt egy kis baleset – nyögöm ki halkan.

-            Baleset?!

-            Nem olyan…

-            Kivel verekedtél? – szakít félbe mérgesen.

-            Nem verekedtem. Csak ittunk, és elestem. – Lesütöm a szemem szégyenemben, és a kezemen lévő kötéshez érek. - Bailey papája segített kitisztítani a sebeket, aztán már túl késő volt, úgyhogy nála maradtam. Ezek az ő ruhái.

-            Ennyire berúgtál, hogy elestél? Ráadásul egy fiúnál kellett aludnod? – Nem értem, miért beszél Bailey-ről úgy, mintha nem is ismerné.

-            Csak Bailey-nél voltam, nem EGY fiúnál. Ő a haverom – vágok vissza, de George arcát látva inkább elhallgatok.

-            Igen? És miféle barát hagyja, hogy így lerészegedjél? Ha?

-            Ő nem is volt ott… George nem érted a lényeget – kiáltok fel türelmetlenül. - Bailey csak segíteni akart – próbálom védeni.

-            Nem Effie, te nem látod a lényeget. Mert az nem az, hogy kinél voltál, hanem hogy… ááhhh – nyög fel mérgesen. - Hozzá mentél, ahelyett, hogy hazajöttél volna. Hozzám kellett volna jönnöd, együtt megoldottuk volna.

-            Nem akartalak belerángatni, George. Csak nem gondolkoztam tisztán, kellett egy kis idő, magamban.

-            Látom cserbenhagyott a józan ítélőképességed. Azt hittem, bízhatunk benned, hogy felelősségteljesen tudsz viselkedni a tavaly történtek után. Erre kék lila foltokkal, felrepedt szájjal, és egy fiú ruháiban jössz haza, miután egész estére eltűntél?! Ennél azért többet vártam volna tőled, Effie. - Rám néz, de bár ne tenné, mert a szemében lévő keserűség majdnem engem is darabokra tör. Iszonyatos a bűntudatom.

-            Nem vagyok tökéletes. Sajnálom – mondom keserűen.

-            Hát mostanában a viselkedésed elég messze van a tökéletestől, ezért is kapsz szobafogságot!

-            Most komolyan?!

-            Itthon leszel minden este pontosan hét órakor. Két hétig! Akartál egy kis egyedüllétet? Megkapod!

-            Nem vagyok már tizenegy éves, George! – kiáltok fel. – Nem adhatsz csak úgy…

-            Szeretnéd háromra bővíteni? – vág közbe.

-            Én tudok magamra…

-            Nem, Effie, nem tudsz! – Ezt már szinte ordítja. – Tudod te, hogy min mentünk keresztül Julie-val, amikor reggel nem találtunk itthon? Hogy tehetted ezt velem anyáék balesete után? Miért nem hívtál fel?

 Szégyellem magam, és rettentő lelkiismeret-furdalásom van. Olyan hatalmas, hogy a mellkasomat szorongatja, és levegőt venni is nehéz. Mégis mi ütött belém? Igaza van, hogy tehettem ezt vele? George fel-le járkál, és a homlokára szorítja a kezét, sosem láttam még ennyire dühösnek. Julie ráadásul sírva fakadt, és most a kézfejével törölgeti a szemét.

-            Elmész pszichológushoz!  - mutat rám vádlón. - A felfüggesztés után elérted, hogy ne küldjünk el, de láthatólag hiba volt. – Elkerekedett szemmel nézek rá. Hát már megint itt tartunk? Dühös leszek.

-            Nem pszichológusra van szükségem, hanem, hogy végre ne úgy kezelj, mint egy gyereket.

-            Majd ha tudsz felnőttként viselkedni, akkor úgy is foglak kezelni – vág vissza.

-            Nem a lányod vagyok! – kiabálok rá. – Ha nem tudnád a szüleink meghaltak…

 George döbbenten néz rám, én pedig megnémulok. Azonnal rájövök mekkora ostobaságot mondtam. Soha nem szoktuk egymást a szüleink halálával bántani. Annyira szégyellem magam, hogy nem merek megszólalni, sem ránézni.

-             Most azonnal menj a szobádba! – rivall rám mély, dühödt hangon, amitől megrázkódom. Julie próbál odamenni hozzá, és mondani valamit, hogy megbékítse, de a bátyám csak elhúzódik, és bemegy a dolgozószobájába. Hangosan dörrenve bevágja maga után az ajtót. Megrezzenek, de folytatom az utam a lépcsőn a szobámhoz.

Eldőlök az ágyon, és eltakarom a kezemmel az arcomat. Iszonyatos másnapos vagyok, és a fejem is hasogat. Julie utánam jön a szobámba. Tudom, hogy csak jót akar, ezért nem állítom le. Bejön, majd leül mellém az ágyam szélére, aztán elhúzza a kezemet az arcomról.

-            Csak azért büntet meg, mert nagyon szeret – mondja lágy hangon.

-            Nem gondoltam komolyan, amit mondtam. – A hangom megremeg, sírni volna kedvem.

Julie megfogja a kezemet, és megszorítja. Meglepően jólesik a támogatása.

-            Ezt ő is tudja. Csak nagyon aggódott érted… mindketten rettenetesen aggódtunk. Nagyon nehéz ez neki, a baleset miatt… Megijedt, hogy baj történt.

-            Tudom, de jól vagyok – mondom durvábban, mint szeretném.

-            Igen, tudom. Tudom. – Egy pillanatra elhallgat, de aztán sóhajt egyet, és újra beszélni kezd. – Mi történt veled a múlt éjszaka? – kérdezi gyengéden, de közben vizslatón nézi az arcomat.

-            Túl sokat ittam. – Lesütöm a szemem. – Részeg voltam, és elestem.

-            Effie, véraláfutás van a szemed alatt.

-            Elestem… csak elestem… - suttogom újra és újra. Könyörögve nézek rá, hogy ne kérdezzen többet. – Mondd azt neki, hogy elestem.

-            Effie… ha valaki megütött, az komoly dolog. Megint verekedtél valakivel? Ha igen, el kell mondanod.

-            Julie, mondd azt neki, hogy elestem. Kérlek. – Megfogja a kezem, aztán kissé megrázza a fejét, de bólint.

-            Most menj, és fürödj le – utasít.

 Teszem, amit mond, de mielőtt bezárom az ajtót, visszafordulok felé. Csak ül ott görnyedten az ágyamon, a vállai előreesetten lógnak. Az arca szomorú, a szemei fáradtak, és csak mereven bámulja a kezét. Nem tudom, mi játszódhat le a fejében, de mielőtt összenyomna a bűntudat, amiért így kell látnom, inkább eltűnök a fürdőbe és levetkőzöm. Hiába veszem le a ruháimat, a szégyen az ott marad a vállamon, és úgy érzem agyon nyom.

Mire kijövök a fürdőből, Julie már nincs a szobámban. Erőtlenül, még vizes hajjal fekszem le az ágyamra, és behunyom a szemem. A telefonom az éjjeli szekrényemen többször is megrezzen. Tudom, hogy üzenetet kaptam, de nincs most erőm ezzel foglalkozni, így csak lenémítom, és lefordítva beteszem a fiókba. A fáradság ismét eluralkodik rajtam, így elalszom.

Halk kopogásra ébredek fel. A fáradtság segített abban, hogy elég mélyen aludjak ahhoz, hogy ne legyen rémálmaim.  

-            Effie, fent vagy már?

Felemelem a fejem, ami még mindig húz kissé az alkoholtól. Odakint közben besötétedett, ami azt jelenti, hogy átaludtam az egész napot. Újabb kopogás érkezik, mire Julie dugja be a fejét a résnyire nyitott ajtómon. Beljebb jön, amikor látja, hogy felülök, és az ágytámlának döntöm a hátam. Egy tálca van a kezében.

-            Gondoltam, jól esne egy kis leves. Ma még nem ettél semmit.

-            Nem igazán vagyok éhes…

-            Kérlek, legalább egy-két kanállal. Jót fogni tenni.

 Szót fogadok neki, és hagyom, hogy az ölembe tegye a tálcát. Leül mellém az ágy szélére, és nézi, ahogy a számhoz emelem a kanalat. Jó íze van. Szinte biztos, hogy házi, nem pedig rendelte. Julie csak akkor főz, ha valaki beteg. Mindenesetre jól esik, hogy vette a fáradságot, pedig tudom, hogy millió más fontosabb dolga is lenne, mint nekem levest készíteni.

-            Köszönöm, finom - mosolyra húzom a szám, de ekkor lüktetni kezd a szám széle, ahol felszakadt a bőr.

Julie csendben nézi, ahogy szépen lassan elfogy az összes leves a tányéromból. Leteszem a kanalam, és az ágy végébe tolom a tálcát.

-            Megnyugodott már egy kicsit? – kérdezem aggódva.

-            Megfog, Effie, megfog.

-            Szóval akkor még mindig nagyon dühös?

-            Elment, azt mondta, kimegy kicsit dobálni a pályára. – Felsóhajtok. A bűntudat megint visszaköltözött a mellkasomba. – Nem tud rád sokáig haragudni. Meg fog nyugodni.

-            Nem akarok megint pszichológushoz menni. Nem vagyok őrült – mondom kétségbeesetten.

-            Nem, persze hogy nem vagy, Effie.  Nem is azért akarja, hogy elmenj, mert ezt gondolja rólad. Csak… talán, ha beszélhetnél valakivel a gondokról, valaki kívülállóval, az rávilágítana egy-két dologra. Segítene.

A szavain elgondolkoztatnak, de úgy döntök, ennyiben hagyom most a dolgot. Nem hiszem, hogy képes lennék ész érveket felhozni a védelmemben, amikor alig pörög a nyelvem, nemhogy az agyam.

-          Most feküdj le szépen, mert holnap iskolába kell menned – súgja, és a hajamat gyengéden eltűri a fülem mögé.

Felveszi az ágyam végéből a tálcát, és mielőtt kimegy, leoltja a lámpát, én pedig visszabújok a takaró alá. Julie viszont nem mozdul, csak áll az ajtóban némán, és engem néz.

-            Ha valami rossz történt volna veled, elmondanád, ugye? – suttogja.

-            Julie, esküszöm, hogy nem történt semmi baj – suttogom. Már megint esküdözöm. Julie viszont láthatólag elfogadja a válaszom, mert elszakítja rólam a tekintetét, és becsukja maga mögött az ajtót.

Talán amiatt, hogy végig aludtam az egész délutánt, vagy azért, mert a bátyám mérges rám, de egyszerűen nem tudok elaludni. Korábban sosem hazudtam George-nak, legalábbis olyan dologban, ami igazán számított, soha. Hiába forgolódom és dobálom magam, nem jön álom a szememre.

Úgy érzem, órák óta fekszem a sötét plafont bámulva, amikor egyszer csak hallom, hogy nyílik a szobám ajtaja. A lépésekből felismerem, hogy George az. Leül az ágyam szélére, és megsimogatja a hajamat, amit jó jelnek veszek. Lassan megfordulok, és ránézek. Közelebb kúszom hozzá, és az ölébe teszem a fejem, ő pedig tovább simogatja a hajam.

-            Kérlek, ne haragudj rám! – könyörgök neki suttogva. Kifolyik egy könnycsepp a szememből, és végigfolyik az arcomon.

-            Ígérd meg… - megáll, mert elcsuklik a hangja, majd megköszörüli a torkát és erélyesebben folytatja. - Ígérd meg, hogy soha többé nem tűnsz el anélkül, hogy elmondanád merre vagy. - Feltornászom magam, és a szemébe nézek. A nyitott ajtón át beszűrődik némi fény, így látom a fájdalmat a szemében.

-            Megígérem – sietek a válasszal. - Nagyon sajnálom, ami tegnap este történt. Tudom, hogy elvesztettem a bizalmad, de mindent meg fogok tenni, hogy visszaszerezzem.

-            Ezen túl nincs kimaradás, nincs részeg ivászat, és csak akkor lehetsz egy fiúval egy szobában, ha más is ott van veled. Megértetted? Nem alhatsz többet Bailey-nél, és ha valaki átjön hozzád, nyitva hagyod az ajtódat.

-            Én nem csináltam semmit, esküszöm, hogy Bailey-vel csak aludtunk.

-            Hiszek neked – mondja nyugodtan -, de ez már a második alkalom volt, hogy véletlenül Bailey-vel töltöd az estédet. Azt akarom, hogy mostantól ehhez tartsd magad. - Beleegyezően bólintok, nem szítom tovább a tüzet.  - Két hét szobafogságot kapsz – folytatja. - És komolyan gondoltam a pszichológust. Legalább néhány foglalkozásra el kell menned.

Eszembe jut, amit Julie mondott, hogy talán segítene egy kívülállóval beszélni, ezért nem vitatkozom tovább.

-            Értem – mondom. Lehajtom a fejem, George pedig megölel, és megpuszilja a fejem búbját.

-            Szeretlek, Effie – súgja a fülembe.

Visszafekszem a párnámra, George pedig kimegy a szobámból, és behajtja maga mögött az ajtót. Azonnal elönt a tenni akarás. Be fogom bizonyítani George-nak, hogy képes vagyok felelősségteljesen viselkedni. Lehunyom a szemem, de ekkor Reed vérbeforgó, dühös szemei jelennek meg előttem.

Kedves régi és újonnan csatlakozott olvasóim!

Nem tudom eléggé kifejezni a hálámat a rengeteg kedves szóért, amit eddig tőletek kaptam. Mivel másom nincs, ezért ezzel a picit korábban a megszokottnál felkerülő fejezettel mondok neketek köszönetet. További jó olvasást! 

Summerrose