-
Effie! – szólít meg Reed, mire el
akarom húzni a kezem. – Effie, kérlek, ne haragudj! Egy barom vagyok – esedezik.
Az egész annyira szánalmas a részéről. Mivel nem mondok
semmit, a hallgatásomat beleegyezésnek veszi, mivel a kezét a nyakamra simítja.
A hüvelykujjával simogatni kezdi az arcom vonalát, de valahogy az egésztől
kiráz a hideg. A tenyerét az arcomra simítja, és az ujja közé csípi. Fölényesen
néz rám, látom a szemén, hogy nagyon részeg. Aztán megragad a nyakamnál fogva, kissé
megszorít, és maga felé kezd húzni. Meg akar csókolni, de ekkor lesz nagyon is
elegem. Elfut a méreg.
-
Állj le Reed! Te és én - mutatok rá,
majd magamra -, ennek vége. Elcseszted!
Reed összeszorítja a száját, és dühösen felmordul.
Elkapja a kezemet, és lefeszíti a testem mellé. Védtelenné és kiszolgáltatottá
válok az erejével szemben, ami megijeszt. Az adrenalin elönti a testemet, a
szívem olyan hevesen ver, hogy a torkomban is érzem. Izzadni kezdek, közben
mégis remegek.
-
Neked meg mi bajod van? – kérdezi
durván. Nézem a kezét a karomra kulcsolódni, fáj, ahogy szorítja. Próbálom
lerázni magamról, de hasztalan.
-
Engedj el! – sziszegem.
-
Mit gondolsz, hogy vonaglasz
előttem, aztán meg csak úgy faképnél hagysz?!
-
Én nem vonaglottam… - Lerángatom
magamról a kezét.
- Egy igazi kis ribanc vagy! Azt hiszed, hogy játszadozhatsz velem? Mindenkinek odadobod magad, nekem meg eljátszod az elérhetetlent? - A durva szavai könnyeket csalnak a szemembe, így elfordítom a fejem. - Velem nem játszadozol, megértetted? - Az egyik kezével megragadja az arcomat, az ujjai belenyomódnak a bőrömbe, a szívem eszeveszetten kalapál, ahogy belém mar. Az állkapcsom lüktetni kezd a fájdalomtól, ahogy erőszakkal visszafordítja a fejemet, és arra kényszerít, hogy ránézzek. - Seth Reednek nem mond nemet senki. Értetted? Egy ribanc se! - A szemeiben vad harag ég.
Az ujjai lecsúsznak a nyakamra, és belenyomódnak a légcsövembe,
ahogy durván az autó oldalának lök. Mindkét kezemmel megragadom a karját, és
megpróbálom elhúzni a nyakamról, de a kezemből elszállt az erő, hiába
nyöszörgök, hogy engedjen el. A szemeim kikerekednek a félelemtől, ahogy a
hideg fém a meztelen hátamnak feszül. Reed egyre erősebben szorítja a nyakamat,
a szám elnyílik, ahogy kétségbeesetten próbálom nyelni a levegőt. Az egész
testem remegni kezd a félelemtől. Reed megvetőn bámul a szemembe, ahogy elengedi
a nyakamat, és ismét átfogja az arcomat, továbbra is arra kényszerítve, hogy rá
figyeljek. Olyan érzésem van, mintha megállt volna körülöttem az idő. A kezem
még mindig a karjába kapaszkodik, de már csak megmerevedve várom, hogy mit fog
tenni. Lassan hajol oda hozzám, majd félrebillenti a fejemet, hogy
hozzáférhessen a nyakamhoz. Fájdalmasan felszisszenek, ahogy először belém harap,
majd szívni kezdi a bőrömet. Amikor elszakítja a száját a nyakamtól, a keze
által összeszorított számra tapasztja az övét, és harapdálni kezdi az alsó
ajkamat. A testem mellett lógó élettelen kezem önmagától mozdul meg. Az
adrenalin szétárad a testemben, ahogy elkapom Reed csuklóját, megpróbálom
lefeszegetni a kezét magamról. Őrültek módjára felüvöltök, és kíméletlenül
belemélyesztem a körmömet a karjába. Reed fájdalmasan felordít, aztán durván
ellök magától, amitől ismét az autónak csapódok. Egy pillanatra kiszökik a
levegő a tüdőmből, mire köhögni kezdek. Reed gyorsabban magához tér, mint az
nekem sikerülne, és még mielőtt védekezhetnék, úgy arcon üt, hogy egy
pillanatra úgy érzem, eltörött az állkapcsom. A pofon erejétől a földre esem. Hiába
próbálom a kezemmel csillapítani az esést, végigcsúszom a betonon, és lehorzsolom
a karomat.
-
Hé, minden oké? – kiabál felénk
egy srác, aki úgy öt méterre állhat tőlünk, és próbálja kivenni a sötétben
történteket.
A hangjára hirtelen felé kapom a fejemet, de nem merek
segítséget kérni tőle. A sötétben biztosan nem látja a kétségbeesést az
arcomon. Reed szemei elsötétednek. A mellkasát kidomborítja, és már tudom, hogy
ez mit jelent. Meg fogja verni a fiút. Nem mond semmit, nem próbálja meg
elzavarni sem, egyszerűen ökölbe szorítja az ujjait, hátrahúzza a karját, és
szinte felordít, amikor egy hatalmasat behúz a srácnak, aki ettől azonnal a
földre zuhan. A fiú megpróbál fölkelni, de Reed megfogja a pólóját, felhúzza,
és lendületből ismét arcon üti. Közben úgy üvölt, mint egy megveszett vadállat.
Szinte hallom a csont reccsenését, amikor eltörik a fiú orra. Az arcát azonnal
elönti a vér. Elfog a hányinger, a gyomrom kavarog a látványtól. Sikítva
rohanok oda hozzájuk, és tépni kezdem Reed pólóját. Sikerül kilendítenem az
egyensúlyából, és letaszítanom a fiúról, de magával ránt, így mindketten a
földre esünk. A dulakodásra emberek kezdenek kiszállingózni a házból. Néhányan
Reedhez rohannak, mások pedig a törött orrú srácot segítik fel. Kihasználom a
káoszt, és visszaszaladok J. J. kocsijához, feltépem az ajtót, majd egyből a
gázra lépek. Olyan gyorsan hagyom el a helyet, ahogy csak tudom.
Fogalmam sincs merre
hajtok, zavartan tekintgetek szét, a város ezen része számomra teljesen
ismeretlen. Amikor feltűnik előttem a tenger, az útnak vége szakad, nincs hová tovább
mennem. Félrehúzódom az út szélén. Csoda hogy eddig nem okoztam balesetet. Remeg a kezem, ahogy az ölembe húzom. A
fejemet a kormányra hajtom, és kínomban felordítok. A testem némán rázkódik, de
akkor sem fogok sírni. Ordítok és sikítok egyszerre, mert ki kell adnom
magamból a tehetetlen dühömet. A hangom rekedten elcsuklik, fáj a torkom a
kiabálástól, de veszek egy újabb mély levegőt, és újra felüvöltök
kínomban.
Hiába próbálok uralkodni a
testem remegésén az szüntelenül rázkódik, mintha nem lenne irányításom felette.
Percekig, sőt talán órákig ülök némán az előttem elterülő sötétségbe bámulva.
Szinte megugrom, amikor megrezzen a telefonom az anyósülésen, de ez elég ahhoz,
hogy kibillentsen a mélységből, ahová éppen zuhanni készültem. Remegő kézzel
érte nyúlok. Üzenetem jött.
„Milyen volt a buli?
Remélem nem maradtam le semmiről. B.”
A kezemet a számra
szorítom, és összeszorítom a szememet. Vissza kell tartanom a levegőt, csakhogy
ne sírja el magam. Az üzenetet bámulom, mire hisztérikusan felnevetek. Ha ez
nem valami isteni jel volt, akkor valaki nagyon hülye játékot űz velem.
Visszahajtom a fejem a kormányra, és próbálok normálisan lélegezni. Ismét
feloldom a kijelzőt, de az kétszer felvillan, majd az aksi feladja, és
kikapcsol a telefonom. Nem tudom, meddig ülök némán magam elé bámulva az
autóban, de az biztos, hogy segít egy kicsit uralkodnom az érzéseimen. Leveszem
a magassarkú szandálomat, azt sem értem, idáig hogyan vezettem el benne.
Amikor a kezem végre nem
remeg úgy, mint az utolsó őszi falevél a viharban, akkor a sebességváltóra
teszem, és kifarolok a parkolóból. Végig a tengert követve hajtok az
éjszakában, de most már legalább tudom, hogy hova tartok.
A kocsi órája szerint hajnali negyed kettő van. Az arcom,
és az egész állkapcsom rettenetesen sajog és lüktet, de a legrosszabb talán
mégis, hogy a fejem majd szétrobban. Bailey ajtaja előtt állok. Nincs vissza út,
türelmetlenül kopogok a remegő kezemmel.
-
Lucas, engedj be! Lucas. Effie
vagyok, kérlek, engedj be!
Csak most, ahogy itt állok, és az ajtaján dörömbölök, jut
csupán eszembe, hogy arra nem gondoltam, hogy mi van, ha Ashley itt van nála,
sőt az is lehet, hogy Bailey alszik nála. Minek jöttem ide egyáltalán? Mielőtt
meggondolhatnám magam, kinyílik az ajtó, és Bailey áll velem szemben
félmeztelenül. A szemei döbbenten elkerekednek, amikor meglát. Biztosan
rettenetesen szörnyen nézek ki. Idétlenül a meztelen mellkasát bámulom, amitől
még most is zavarba jövök. Legalább még működik az agyam, ami meglepő ahhoz
képest, hogy mennyire fáj a fejem.
-
Lucas! – nyögöm ki.
Valahogy a keresztnevének a kiejtése egyfajta menedék
most nekem. A mellkasának esem, úgy érzem a lábaim cserbenhagytak, de ő
hezitálás nélkül átölel, és bevezet a lakásába. Odabent majdnem teljesen sötét
van, a nappaliban csak egy kis lámpa ad némi halvány fényt. Szinte biztos, hogy
épp az ágyából rángattam ki, már csak abból ítélve is, hogy egy sötétkék
rövidnadrágon kívül semmi mást nem visel.
-
Jól vagy? – kérdezi riadtan, és a
kezét a vállamra teszi, miközben eltol magától, hogy szemügyre vehessen. Az
arcomat nézi, mire szégyenkezve elfordulok. Újra megkérdezi, hogy minden
rendben van-e.
-
Igen… nem – hebegem zavartan.
Leültet a kanapéra, és letérdel elém. Az arcomat nézi, a
vállamat, a kezemet és a lábamat. Elszörnyedve néz vissza a szemembe.
-
Mi a franc történt veled? - Lassabban
beszél, mint szokott.
-
Én csak… én… - mondani akarok valamit,
de fogalmam sincs, hogy mit. Talán ki kellett volna találnom valami elfogadható
magyarázatot, mielőtt ide jöttem, de nem forog az agyam.
-
Ittál? Effie, részeg vagy?
-
Igen, vagyis… már nem hiszem. –
Bailey mérgesen néz rám.
-
Tudtommal nem is szabadna innod.
Az orvos nem megtiltotta? – kérdezi felháborodottan. – Ráadásul vérzik a kezed.
Elhúzom a bőrt, és próbálom kifordítani a karom, hogy
lássam a sérült részt.
-
Ne, ne nyúlj hozzá! – szól rám, és
elhúzza a kezem.
Remegni kezdek, úgy érzem, hánynom kell. Megjelenik
előttem a fiú vérrel borított arca. A szám elé kapom a kezem, és berohanok a
fürdőbe. Alig tudok lerogyni a földre a vécé elé, mielőtt kidobom a taccsot.
-
Effie? Jól vagy odabent? – érkezik
Bailey aggódó hangja az ajtó másik oldaláról, de képtelen vagyok válaszolni. - Most
bemegyek, jó?
-
Ne! – kiáltok fel, már amennyire a
recés hangom engedi. – Kérlek, ne gye… - De be sem tudom fejezni, mert megint
hányok.
Próbálom hátrafogni a hajamat, a másik kezemmel pedig a
vécé szélébe kapaszkodom. Nyikorogva kinyílik mögöttem az ajtó. Kapkodva veszem
a levegőt, a szemeim csupa könnyesek, és nem tudom, hogy az undor vagy a
szégyen erősebb-e bennem jelenleg.
-
Kérlek, Bailey, ne gyere ide! - Hiába
könyörgök, ő nem hallgat rám, és mellém térdel a földön. Óvatosan összegyűjti a
hajamat a tarkómon, összefogja az ujjaival, és meg sem rezzen, amikor ismét
kidobom a taccsot. Amikor végre megszűnik a késztetés a gyomromban, esetlenül a
falhoz kúszom, és a hátamat a hideg csempének döntöm. Legszívesebben elsírnám
magam. Fel sem merek nézni rá. Mégis mit gondolhat most rólam?
-
Úgy szégyellem magam – suttogom,
és megtörlöm a kézfejemmel a nedves szememet.
-
Semmi baj – mondja gyengéden, és
hátrasimítja a hajamat a kiizzadt homlokomból.
Leül mellém a földre, és magához húz. A meztelen
mellkasára hajtom a fejem, és erősen próbálom visszatartani a könnyeimet. Olyan
jó érzés, hogy itt van mellettem. Amikor megszűnik a remegés, és a sírás sem
fojtogat már, Bailey felsegít a földről, és a mosdóhoz vezet. Megmosom az
arcomat, és kiöblögetem a számból a kellemetlen ízt. Amikor felnézek a tükörbe,
a látványtól hátrahőkölök. Az arccsontomon a bőr lilára kezdett színeződni, és
a szám sarka fel van repedve.
-
Így nem mehetek haza. George
kiakadna. Segíts, kérlek! – A hangom szánalmasan gyenge és kétségbeesett.
Bailey egy ideig nem szól semmit, de látom, hogy megoldás után kutat.
-
Hol van a kocsi kulcsa? – kérdezi.
-
Azt hiszem, benne felejtettem az
autóban. Nem tudom, nem biztos – válaszolom remegő hangon, és kétségbeesetten a
ruhámat kezdem tapogatni. - Haza akarsz vinni? – kérdezem szinte hisztérikusan.
-
Effie, nem viszlek haza – mondja,
és gyengéden lefogja a kezemet. - Csak tudok valakit, aki ellátja a sebeidet.
Megkönnyebbülök, és leengedem a karomat. Bailey leültet a
wc tetejére, majd eltűnik a hálóban. A fejemet a remegő kezembe hajtom.
Szörnyen fáj a halántékom, és azt hiszem, még mindig részeg vagyok. Bailey teljesen felöltözve jön vissza értem.
Némán ülök be mellé J. J. kocsijába. Nem akarok arra
gondolni, ami történt, de nem tudom kizárni a fejemből a képeket. Többször is
visszatartom a levegőt, és arra összpontosítok, hogy ne bőgjem el magam. Mert
nem fogok sírni. Nem, mert akkor Reed elvenne tőlem valamit, ami nem az övé, a
könnyeimet. Bailey nem kérdezősködik egyelőre, valószínűleg amúgy is azt hiszi,
hogy részegen elestem. Ettől viszont
rettenetesen szégyellem magam. A fejemet némán az ablaknak döntöm, és lehunyom
a szemem. Amikor felriadok, Bailey épp kiszáll a kocsiból, hogy aztán kinyissa
az ajtót az én oldalamon.
-
Hol vagyunk? – kérdezem, miközben
kisegít az autóból.
-
Csak gyere – dörmögi kelletlenül.
Akárhova is hozott, látom rajta, hogy nincs itt szívesen, ezért még hálásabb
vagyok neki, hogy ennek ellenére is segít.
Látom, hogy feszült, de mivel ő sem faggatott, jobbnak
látom, ha most az egyszer befogom a számat és követem. Mivel a bejárati ajtót
kulccsal nyitja ki, feltételezem, hogy épp nem betörni készülünk valakihez. Némán
követem, ahogy átvezet a sötét előszobán, majd benyit az egyik helyiségbe.
Felkattintja a lámpát, mire egy fényűző, márvánnyal dekorált konyhában találom
magam. Odabent minden tökéletesen tiszta és rendezett, inkább olyan, mint egy
bemutató ház, mintsem valakinek az otthona. Bailey bevezet, majd felültet egy
bárszékre a konyhaszigetnél. Az tuti biztos, hogy aki itt él, az nem
szűkölködik semmiben.
-
Maradj itt, mindjárt visszajövök –
utasít, aztán kisiet az ajtón, és magamra hagy.
A lábam idegesen jár fel-le, de mielőtt pánikolni
kezdhetnék, alig néhány perc múlva egy idősebb férfi lép be a helyiségbe.
Köntösben van, ami nem lep meg, hiszen valahol az éjszaka közepén járhatunk. Szinte
biztos, hogy Bailey úgy rángatta ki az ágyából. A kezét a szeme elé kapja,
ahogy belépve a lámpa erős fénye elvakítja. Erősen hunyorog, amikor leengedi a
kezét, és rám fókuszál. A lélegzetem is elakad, amikor a biológia tanárom, Mr.
Graham néz vissza rám értetlen tekintettel. Mégis minek hozott engem Bailey
ide? Honnan ismeri ennyire jól a bioszt tanárt, hogy kulcsa van a házához? Mr.
Graham úgy néz rám, mintha nem lennék igazi, és jelenleg magam is úgy érzem, ez
az egész csak egy rossz álom. Egy pillanattal később Bailey is megjelenik az
ajtóban, és ekkor válik világossá számomra a letagadhatatlan hasonlóság. Hogy lehet
egyáltalán, hogy eddig ez fel sem tűnt nekem? Bailey feszülten néz rám,
gondolom már rájött a döbbent tekintetemből, hogy összeraktam a képet.
Ez a férfi, a biológia tanárom, Bailey apja!
Mr. Graham a háta mögé pillant Bailey-re, aztán sietősen megindul felém. Az
arcomat meg a felrepedt számat kezdi vizsgálni.
-
Mi történt a lánnyal? Ugye nem te…
- Erre mérgesen Bailey felé kapja a fejét.
-
Én elestem – tisztázom gyorsan a
helyzetet.
-
Nem vagyok vadállat, de kösz, hogy
aggódsz értem, apám – mondja gúnyosan, a hangja elmélyül, ahogy beszél.
Dühösen elfordul,
szinte feltépi az ajtót, majd hangos robajjal becsapja maga mögött. Megrezzenek
a zajtól. Mr. Graham szemforgatva fordul vissza hozzám.
-
Ne haragudj. A fiam egy kissé
nehezen tudja kezelni az indulatait. - A hangja nagyon is rosszalló.
Miért feltételezte
egyáltalán azonnal a fiáról, hogy bántott engem? Reedről messziről látszik,
hogy képes lenne ocsmány dolgokra, de Bailey-n? Kezdem érteni a korábbi
viselkedését, ha az apjáról volt szó.
-
A sebedet ki kell tisztítanom a karodon –
szakítja meg Mr. Graham mély hangja a gondolataimat. – Szerencséd van, nem kell
összevarrni, de teszek majd rá egy sebösszehúzót.
Türelmesen várok, amíg Mr. Graham visszatér az orvosi
táskájával. A falon lévő szekrény üvegének visszatükröződésében látom az
arcomat, ami mondhatni elég ramaty állapotban van.
A karomon lévő seb kitisztítása fájdalmas, és rettentően
csíp is, de összeszorítom a számat. Estem már el máskor is játék közben, nem ez
az első, hogy összekaparnak. Amúgy is ez a fájdalom fel sem ér a két héttel
ezelőtti bordasérülésemhez. Miután a kezemmel végez, Mr. Graham fertőtlenítő
kendővel áttörli az arcomat, és kitisztítja a számon lévő sebet is. Közben végig
a szemeit bámulom, amik pontosan olyanok, mint a fiáé. Érthetetlen, hogy amíg Lucasban
annyira csodálatos a felejthetetlenül mélykék szeme, hogyan válhat ennyire
ellenszenvessé az apjánál.
Mr. Graham ad egy jéggel teli zacskót, hogy jegeljem az
arcomat. Legalább negyed óráig tart, mire végez minden sérülésemmel, de Bailey
azóta sem jött vissza. Fogalmam sincs, hogy hol lehet, de már az is eszembe
jut, hogy itt hagyott egyedül ebben az idegen házban. Amikor Mr. Graham végez
velem, illedelmesen megköszönöm a segítségét, akármennyire is haragszom rá. Azt
hiszem, le fogom adni a biológiát.
Míg Mr. Graham elpakolja az orvosi eszközeit és a véres
kendőket, közben folyton az ajtó felé nézegetek, arra várva, hátha Bailey
visszajön értem.
-
Elisabeth, igaz? - bólintok. –
Talán félsz a fiamtól? – kérdezi. Úgy látszik teljesen félreértette a
nyugtalanságom okát. Mielőtt kontrollálni tudnám magamat, prüszkölve
felnevetek.
-
Dehogy félek tőle. Csak segíteni
akart nekem azzal, hogy idehozott.
-
Tudod ugye, hogy egy másik lánnyal
van együtt?
-
Jesszus, persze, hogy tudom! –
Hihetetlen, hogy először azt feltételezte, hogy Bailey megvert, most meg azt,
hogy velem csalja Ashley-t.
-
Ha a fiam tett valami
megbocsáthatatlant, akkor biztos vagyok benne, hogy…
-
Tessék? – háborodok fel. - Mondtam
már, hogy elestem, Lucasnak ehhez semmi köze – csattanok fel harciasan.
-
Orvos vagyok - állít meg. – Tudom,
hogy mi a különbség egy esésből fakadó sérülés és verés között – mondja
kioktatóan.
-
Hogy gondolhatja, hogy a saját fia ilyet tenne? – kérdezem
felháborodottan. Mr. Graham megdöbben a szavaimon. - Hát nem tudja, hogy a
focisták csapatkapitánya, hogy remek tanuló, hogy egy csodás, szeretetreméltó
ember? – Lecsapom az asztalra a jegeszacskót, amit addig az arcomon tartottam.
– Nem hiába mondják, hogy maga egy szörnyű alak. – vágom a képébe, és dühösen kirohanok
a konyhából. Egy perccel sem akarok tovább ezzel az emberrel egy helyiségben
lenni. Ezután viszont már biztos, hogy le kell majd adnom a biológiát.
Kiszaladok a
konyhából, de egy teljesen sötét szobába jutok. A ház többi része mind
vaksötét, az egyetlen fényforrás a verandán égő gyér lámpától származik. Kisietek, abban a reményben, hogy ott találom
Bailey-t. Hirtelen megtorpanok, amikor meglátom magas alakját, ahogy komoran a
sötét kertbe réved. A vállait feszülten felhúzva tartva, a kezeit a nadrágja
zsebébe mélyesztve áll, feszült testtartásából látszik, hogy ideges. Hirtelen
hátrafordul, amikor kilépek az ajtón. Egy ideig csak néz engem, de nem szól
semmit.
-
Miért nem mondtad soha, hogy a
biológia tanárom az apád? – kérem számon.
-
Mert attól nem változott volna
semmi – válaszolja nyugodtabban, mint azt vártam.
-
De Campbell tudja, igaz?! Azért nem
értette, miért kísértél el bioszra az első hetemen, ugye? - Bailey némán mered
rám. - Ki tudja még?
-
Eff… - mondja a nevem sajnálkozón.
-
Hát persze, J. J. is tudja, hát
hogyne – mondom fanyarul.
-
Mit számít ez?
-
Azért számít, mert nekem nem mondtad el. Miért? Azt hittem,
a múltkori után végre közeli barátodnak gondolsz, és megbízol bennem.
-
Így is van…
-
Akkor miért? – vágok közbe.
-
Mert azt hittem, hogy magadtól is
rá fogsz jönni. De amikor láttam, hogy fel sem merült benned a hasonlóság,
akkor gondoltam, ez így lesz jól. Nem akartam, hogy kellemetlen legyen az óráira
járnod azok után, amit mondtam róla. – Amikor Bailey kimondja, hogy hasonlóság,
rájövök, hogy miért nem tűnt fel, mennyire hasonít a külsejük. Hiszen az
alapján, amit az apjáról tudtam, nem tudtam belelátni azokat a dolgokat, amik
Bailey-ben annyira csodálatosak, egy ilyen utálatos emberbe, mint az apja, még
ha épp az orrom előtt is volt egész végig.
-
Mindegy, mert a mai után amúgy is
le kell adnom az óráját…
-
Effie, sajnálom – tárja szét a
karját. - De gondolom, kórházba nem akartál menni.
-
Nem, persze hogy nem – mondom
sokkal csendesebben, és elszégyellem magam. Itt kiabálok vele és vádaskodom,
amikor ő annak ellenére, hogy hogyan érez az apja iránt, mégis idehozott hozzá
az éjszaka közepén, hogy rajtam segítsen. - Ne haragudj, igazad van. Sajnálom,
hogy ilyen helyzetbe hoztalak a hülyeségem miatt – mondom keserűen.
-
Mi történt veled, Effie? –kérdezi kétségbeesett
hangon, és egészen közel lép hozzám. - Miért rúgtál be ennyire?
Nem tudom, mit mondjak, de egy biztos, az igazat sose
vallanám be neki. Csak némán állok előtte, valami kifogás után kutatva, de az
agyam lefagyott.
-
Nem tudom. Csak… ittunk, és
elestem – nyögöm ki végül.
-
És hol volt J. J., amikor ez
történt? – kérdezi méltatlankodva.
-
Ő nem volt ott, haza kellett
vinnie Campbellt, mert nagyon leitta magát Mary miatt, és…
-
És egyedül hagyott? - vág közbe.
-
Nem… én… - a hangom elfúl. Miért
csinálja ezt velem? Az agyam megszűnt működni. Nem akarom, hogy J. J. legyen
kikiáltva rossznak azért, amihez semmi köze, hiszen én voltam ostoba.
-
Akkor mégis kivel rúgtál be
ennyire? – kérdezi mérgesen.
Megnémulok. Mégis hogy mondjam el, hogy Reed és a haverja
szó szerint leitattak? Olyan ostobának érzem magam. Nem merek a szemébe nézi,
annyira szégyellem magam.
-
A rohadt életbe, Eff! – kiállt fel
dühösen, mire megrezzenek. – Azt hittem, az a rohadt egyesség rád is
vonatkozik, hogy nem mész Reed közelébe. – Ezt meg honnan a fenéből találta ki.
– Az arcodra van írva, hogy vele voltál – mondja, mintha csak megválaszolná a
fejemben lévő kérdést.
-
Sajnálom – mondom esedezve.
-
Szóval, ha egy pillanatra
elfordítom a fejem, te leiszod magad Reeddel, részegen elesel és összetöröd
magad, aztán átjössz hozzám, és szerinted ez így rendben van?
-
Nem… én sajnálom. Nem akartalak
belekeverni a saját hülyeségembe – mondom. - De nem tudtam hova menjek, és
aztán küldtél egy üzenetet… - Megcsuklik a hangom, nem sok választ el attól,
hogy ténylegesen elsírjam magam. Ez az
egész magyarázkodás egyre rosszabb. – Sajnálom – mondom ismét, bár magam sem
értem miért. Szinte hallom George hangját, ahogy azt mondja, „Effie, a
sajnálkozással nem érünk el semmit, csak ha teszünk érte.”
Bailey nem szól semmit, csak megrázza a fejét, de
megenyhülni látszik, mert leereszti az eddig feszesen tartott vállait. Megfogja
az államat, és a veranda fénye felé fordítja az arcomat. Az arccsontomat nézi,
ami mostanra biztosan belilult.
-
Hozzád ért? – kérdezi komoran,
miközben a sebes számat nézi.
-
Tessék? – kérdezem remegve.
-
Reed hozzád ért?
-
Nem – válaszolom esetlenül. Tovább
nézi a szám szélén lévő sebet, aztán a szemei kikerekednek.
-
Megütött, ugye?
-
Nem! – ugrok a válasszal. – Senki
nem vert meg! Részegen elestem…
Utálom, hogy hazudnom kell neki, főleg miután olyan
őszinték voltunk egymással, de ha most bevallom neki, hogy Reed miatt vagyok
tiszta seb, és lesz egy hatalmas lila folt a szemem alatt, félek, olyat tenne,
ami miatt veszélybe kerülne az ösztöndíja. Felemeli a kezét, én pedig
önkéntelenül kicsit hátrarántom a fejem. Meglepetten néz rám, én meg totál
ostobán érzem magam. Végül nem kérdez semmit, csak eltűri a hajam a fülem mögé.
A kezét gyengéden az ép arcomra teszi, és a hüvelykujjával simogatni kezdi a
bőröm. Annyira más ez az érintés, mint ahogy Reed ért hozzám. Megnyugszom ettől
a kedves gesztustól.
-
Túl sokat ittunk, elvetettem a
sulykot. De ez csak egy baleset volt, az egész az én hibám. Esküszöm! –
suttogom még mindig erőtlenül az érintésétől, és a fejemet a tenyeréhez döntöm.
A gyenge fénynél a pupillája kitágult, ahogy egymás szemébe bámulunk. A
tekintete a számra siklik, amikor meghúzza az alsó ajkamat. Észre sem vettem,
hogy beharaptam. Annyira szeretném, ha megcsókolna, annyira vágyom rá, hogy az
fizikai fájdalmat okoz. Miért kell így éreznem iránta?
-
Esküszöl? – kérdezi szinte
esedezve, mintha ő is azt akarná, hogy ne legyen igaz.
Nem szólalok meg, mert a hangom azonnal elárulna, ezért
bólintok. A szívem majd bele sajdul ebbe a hazugságba. Továbbra is egyenesen a
szemembe bámul.
-
A szemeid… most olyan sötétkék –
suttogom halkan.
A szemeimbe néz, majd a tekintete megint a számra kúszik,
azt hiszem, vágyakozást látok rajta, de lehet, hogy csak sajnálat. Mégis mi
történik közöttünk? A hüvelykujjával végigsimítja a felső ajkamat, mire azok
kissé elnyílnak. A gerincemen jóleső borzongás fut le. „Kérlek, csókolj meg”- gondolom, de mielőtt butaságot mondanék,
inkább köhintek egyet, és zavartan lesütöm a szemem.
- Csak vigyél el
innen, légy szíves – suttogom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése