Kötődés - 13. fejezet

Amikor hazaérek, George és Julie szerencsére már alszanak, így csak beszólok a résnyire nyitva hagyott ajtójukon, hogy jelezzem nekik, megjöttem, majd a szobámba megyek. Mardos a bűntudat, amiért szemét módon bántam Bailey-vel, pedig ő csak kiállt értem. Vetkőzni kezdek, de amikor leveszem a nadrágom, kiesik a zsebéből a telefonom. A kijelzőt ellepik a Reedtől kapott szánalmasan sajnálkozó és bocsánatkérő üzenetek. Egyetlen mozdulattal törlöm az összeset. Nem hiszem, hogy ma éjjel képes lennék neki megbocsátani azért, ahogy velem viselkedett. Kevésbé haragszom rá amiatt, hogy fellökött, arra inkább csak egy szerencsétlen körülményként gondolok vissza. Az viszont, ahogy beszélt és bánt velem, már sokkal inkább haragra gerjeszt. Nem tudom, hogy manapság hogyan nevelik a gazdagok a gyerekeiket, de Reedre bizonyosan ráférne egy-két jó tanács. Sosem akarnám egy fiútól sem, hogy a tenyerén hordozzon, így tőle sem ezt vártam, de Reed sosem tekintett rám egyenlő félként. Sőt leginkább csak uralkodni akart rajtam, folyton úgy éreztem, minden tettével azt akarta megmutatni, hogy hol is van a helyem, ami szerinte egyértelműen az ő lábai előtt lenne, behódolva az akaratának.

Azután is, hogy lefürdök, a fejem még mindig hasogat, úgy érzem, képtelen lennék most aludni. Ismét előveszem a telefonom, és mielőtt lebeszélném magam róla, írok egy üzenetet Bailey-nek.
„Fel tudsz venni a házunk előtt? E.”
Míg a válaszára várok, máris ostobának érzem magam. Hiszen biztosan Ashley-vel van. Valószínűleg a lakásán vannak kettesben, és épp próbálja megnyugtatni a verekedés miatt. Az ágyán fekve csókolóznak, és… Megrezzen a telefonom a kezemben. Feloldom a kijelzőt.
„ Öt perc és ott vagyok. B.” – olvasom.

Csendben kilopózom a szobámból. Kisietek a ház elé, és a lámpák homályos fénye elől megbújva várakozom Bailey-re. Tényleg alig telik el pár perc, amikor a fekete terepjárója lehúzódik a ház előtt. Épphogy megáll az autó, már be is ugrok mellé, ő pedig azonnal tovább hajt. Nem szólalunk meg, de egy pillanatra egymásra nézünk. Halványan ugyan, de elmosolyodik, én pedig visszamosolygok rá. A combján nyugvó kezét nézem, a bőre több helyen is felrepedt, és alvadt vér van rászáradva. Tudattalanul megérintem az ujjammal. Lenéz a kezére, én pedig szégyenkezve visszahúzom az enyémet.
- Ashley-vel minden…
- Hazavittem – szakít félbe, de közben végig az utat bámulja.
- Szakítok Reeddel. Ennyi volt – mondom csendesen, néhány percnyi hallgatás után.
Bailey hirtelen felém kapja a fejét, de aztán elfordul, és újra az utat figyeli. Szóra nyitja a száját, de meggondolhatja magát, mert végül nem mond semmit. Kibámulok a szélvédőn, és figyelem, ahogy az autó reflektora üldözi az éjszaka sötétjét.
- Nem miattad csináltam… – szólalok meg, bár nem értem, miért mondtam ezt.
- Rendben – bólint elfogadóan.
- …de teljesen a te hibád. – Erre hitetlenkedve megforgatja a szemét.
- Jó – mondja végül komolyan, és köhint egyet, hogy elrejtse a mosolyát.

Egészen a külváros szélén járunk már, amikor megáll egy parknál. Magam alá húzom a lábamat, a hátamat a kocsiajtónak támasztom, és Bailey felé fordulok. Jó ideig nem szólalunk meg, de én végig őt nézem. A fejemben egyre erősebb húzást érzek. Lehunyom a szemem, a tarkómat a hűvös ablaknak döntöm, de a szédülés így sem csillapodik.
- Effie, mi van veled? Jól vagy? - kérdezi.
- A fejem… - nyögöm ki, és a halántékomra szorítom a kezem. Lüktet az egész, hányingerem van.
- A fenébe – motyogja. Áthajol az én oldalamra, és kivesz egy palackot a kesztyűtartóból. – Igyál!
Elveszem, és a számhoz emelem az üveget. Kiiszom a felét, majd veszek egy mély levegőt, és iszom még néhány kortyot. A hideg folyadék segít lecsillapítani a szédülést. Bailey megnézi a pulzusomat a nyakamon. Bizsereg a bőröm, ahol hozzámér.
- Elmondhatok neked valamit? – kérdezem, ezzel megtörve a kettőnk közötti csendet. Bailey elhúzza a kezét a nyakamtól, és némán bólint. – De meg kell ígérned, hogy nem fogsz sajnálkozni. Azt ki nem állhatom.
- Oké, megígérem. Semmi sajnálkozás – emeli fel a kezét megadóan.
- A fejem… az agyrázkódás – mutatok rá -, ez volt a második, emlékszel? – Bailey némán bólint. – Nos, az elsőt tizenegy éves koromban szereztem. Autóbalesetben. – Elhallgatok, némán bámulom a mélykék szemét.
- De azt mondtad, hogy… - meglepődve elhallgat, aztán megváltozik az arckifejezése, ahogy összeáll a fejében a kép.
- Én is ott voltam – mondom, bár a döbbent tekintetéből kiolvasom, hogy magától is rájött már. – Nem tudták, de én is bent ültem az autóban.
- Hogy érted, hogy nem tudták?
- Titokban kiszöktem a szüleim után. Elbújtam az ülések mögött. – Bailey döbbenten néz rám, de igyekszem könnyed hangon folytatni. - Nem emlékszem sokra, csak a szembejövő fényre, és hogy ők egymásra mosolyognak. A mama fogta a kezem, miközben… miközben… haldoklott. – Sikerül befejeznem a mondatot anélkül, hogy elcsuklana a hangom. - Minden egyes nap látom George szemében a bűntudatot. Tudom, hogy azt gondolja, hogy ha otthon lett volna Angliában, akkor másként alakult volna az az este, de ez nem igaz. Nem tudta volna megakadályozni azt, ami történt. Senki sem tudta volna. – Elgondolkozva elhallgatok, Bailey csak némán bámul maga elé. Felveszek egy tincset a vállamról, és megforgatom az ujjaim között. - Egyszerre imádom és utálom is, hogy annyira hasonlítok a mamára, mert tudom, hogy akárhányszor George rám néz, őt juttatom az eszébe. – Bailey átnyúl, és a kezébe veszi a kézfejem, majd együttérzőn megszorítja. Most is meleg a tenyere, az ismerős érzés bársonyosan árad szét a testemben.
Lehunyom a szemem, és ismét az ablaküvegnek döntöm a fejemet. A víz valamelyest segített a fejfájásomon, de érzem, hogy üres a gyomrom. Órák teltek el azóta, hogy megettem azt a néhány szem popcornt a moziban.
- Éhes vagyok – suttogom erőtlenül.
- Éhes vagy? Tarts ki, megyünk kajáért! – Bailey hangja izgatott és aggodalmas. Halványan elmosolyodom, miközben visszahelyezkedem az ülésben, és becsatolom a biztonsági övemet.
Bailey beindítja a kocsit, aztán visszakanyarodunk a város felé. Lehajtunk az első autós büfénél, amit nyitva találunk ilyenkor az éjszaka közepén.
- Várj meg itt! – utasít, majd kipattan az autóból, és berohan az étterembe.
Nem sokkal később egy barna zacskóval a kezében szalad felém. Becsapja maga mögött az ajtót, és a kezembe nyomja a csomagot. Egy vegaburger és némi sültkrumpli van benne. Hálásan mosolygok rá, miközben hatalmasat harapok a szendvicsembe. Bailey némán várja, hogy megegyem az egészet, közben nem tudok nem vigyorogni azon, hogy milyen aggodalmasan néz rám. A végére máris sokkal jobban érzem magam, elmúlt a szédülés, és a fejfájás is sokat enyhült.
- A frászt hoztad rám – mondja, miközben nézi, hogy megrágom az utolsó falatot is. – Biztosan nem ütötted meg a fejedet?
- Nem, jól vagyok, csak éhes voltam – nyugtatom meg.
- A doki szerint pihenned kéne. Hazaviszlek.
Bailey visszafordul a kormányhoz, de amikor a sebességváltóra teszi a kezét, látom, hogy felszakadt a heges bőre, és újra vérezni kezdett. Leveszem a kardigánom, és a maradék vízből öntök rá egy keveset.
- Várj! Add ide a kezed – kérem.
Óvatosan letörölgetem a vért a kézfejéről. Némán tűri, hogy most én gondoskodjak róla.
- Kérlek, soha többet ne üsd meg Reedet – mondom csendesen, de Bailey nem néz rám. – Ha ez a suliban történt volna meg, felfüggesztettek volna, és elvesztetted volna az esélyed, hogy ösztöndíjat kapj – korholom, mire ő elrántja tőlem a kezét. - Nem védhetsz meg többet az öklöddel. Hallod, amit mondok? – emelem fel a hangom, mert még mindig nem néz rám.
- Hallom – morogja duzzogva.
- Bailey – kérem gyengédebben, hogy nézzen rám, de ő makacsul maga elé mered. – A bosszú nem segít semmin. Tudom, hogy haragszol rá, de ha nem engeded el ezt a sok haragot, akkor fel fogsz benne őrlődni. Tudom, miről beszélek. Most épp egy diliházban ücsörögnék egy fehér szobában, kényszerzubbonyba gyömöszölt végtagokkal, ha nem tudtam volna elengedni azt a sok dühöt, amit anyáék halála után éreztem. Akármit is követett el Reed, meg kell neki bocsátanod, és továbblépned a dolgon, mert nem engedheted meg magadnak, hogy még egyszer elveszítsd a fejedet. Ha haragos vagy, nem tudsz ésszerű döntéseket hozni, pedig neked tiszta fejjel kell gondolkoznod. – Elhallgatok, de Bailey egyetlen egy szót sem szól. – Kérlek, legalább ígérd meg, hogy nem ütöd meg többet. Akármennyire is felbosszant, ne üsd meg többet, kérlek! – Úgy látszik, ez segít, mert végre rám néz.
- Megígérem – motyogja.
- Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. Talán segítene, ha kimondanád miért is haragszol rá ennyire. – A kezéért nyúlok, de ő elhúzza, mielőtt megérinthetném.

A hazaúton végig némán bámulja az utat, amíg vissza nem érünk a környékünkre. Néhány házzal odébb állunk meg, nehogy George meghallja az autót, és felébredjen, aztán rájöjjön, hogy kiszöktem.
- Köszönöm, hogy eljöttél értem – mondom, hátha így megenyhül. Hála égnek, amikor ismét rám néz, már nem tűnik mérgesnek.
- Örülök, hogy felhívtál. Most menj, aludnod kell. Holnap találkozunk a suliban.
Kinyitom a kocsiajtót, de mielőtt kiszállnék, visszafordulok Bailey felé.
- Csak gondold végig, amit mondtam. És… és, ha beszélni akarsz valakivel a dologról, vagy bármi másról, akkor csak hívj fel. Nem vagy egyedül, nem kell egyedül harcolnod ellene. – Bailey némán bólint, de látom rajta, hogy ennél többet hiába várok most tőle.
Csendesen elbúcsúzunk, majd nesztelenül felosonok az emeletre. Szerencsére Julie és George még mindig mélyen alszanak. Valahogy megkönnyebbültnek érzem magam attól, hogy Reed kikerült a képből. Máris sokkal jobban alszom.


Arra riadok fel, hogy az éjjeli szekrényemen rezeg a telefonom. Felkapcsolom az ágyam melletti asztali lámpámat, de a fénye teljesen elvakít. Felveszem a telefont, és a fülemhez emelem.
- Örülök, hogy hívsz…
- Tényleg? – Meglepődötten elhallgatok, amikor Reed szólal meg a vonal másik végén. Nem is értem, miért gondoltam azonnal, hogy Bailey hívhat csak ilyenkor hajnalok hajnalán. – Bébi, úgy örülök, hogy örülsz, hogy hívlak – nyöszörgi. Elveszem a fülemről a telefont, mert még mindig nem hiszem el, hogy volt képe felhívni. Undorodva nézem a kijelzőmön a nevét. Kifújom a levegőt, és visszateszem a fülemre a telefont, majd visszadőlök a párnámra. – Csak hallanom kellett a hangodat.
- Reed… - dünnyögöm kelletlenül.
- Ez volt életem legszarabb napja. Mindegy… gondoltam, csak próbálok bocsánatot kérni. Megértem, nem vagy még kész.
- Mi van? – Nem is értem miért hallgatom meg.
- A szexre – mondja. Közbe akarok szólni, de folytatja. - Semmi gond. Én tudok várni rád. Komolyan, várni fogok rád. Egy hónapot, vagy akár kettőt.
- Te ittál?
- Egy kicsit, de totál józan vagyok. Te mindig kijózanítasz – mormogja.
- Mit akarsz tőlem? – kérdezem unottan, a plafont szuggerálom, még az is érdekesebb Reed mondandójánál. Semmi erőm hallgatni a részeg hablatyolását hajnali akármennyi is az idő épp.
- A miatt a pöcs miatt vagy ilyen? Most ti ketten együtt vagytok, vagy mi?
- Mi? Dehogy, nem vagyunk együtt – sóhajtom fáradtan.
- Igazán nem fogtad vissza magad, ha máris bemászott a bugyidba – emeli fel a hangját.
- Nem hiszem, hogy képes vagyok folytatni veled ezt a beszélgetést, Seth. – Nem tetszik, ahogy beszél velem, és többet nem is kell eltűrnöm tőle.
- Ne, várj! Sajnálom. Csak azért hívtalak, hogy ne szakíts velem, oké? Szere… - kinyomom a hívást.
Kikapcsolom a telefonom, mielőtt újra hívna. Visszateszem az éjjeliszekrényre, és lekapcsolom a lámpát. Hihetetlen, hogy felhívott azután, ahogy viselkedett velem, és hogy rátámadt a barátaimra. Micsoda levakarhatatlan majom. Ugyanolyan, mint az összes többi hormontól túlfűtött tizennyolc éves srác a suliban. Miatta és a hülye Mike haverja miatt ragasztgatnak ribancos cetliket a szekrényemre. Furcsa, hogy ha mások megítéléséről van szó, mindenki erkölcsi szakértő lesz hirtelen. A legtöbben a nevemet sem tudják, így a legkönnyebb pálcát törni felettem. Reed hívása után ébren forgolódok, amíg fel nem jön a nap.

v 

Másnap délelőtt fáradt vagyok az alváshiánytól, de amikor leülök a művészetteremben a helyemre, hirtelen izgatottá válok, hogy újra láthatom Bailey-t. Úgy érzem, végre halad valahova ez a barátság, és egyre inkább biztos vagyok benne, hogy a csók a lakásán csak valamiféle részeg baleset volt csupán. Mégis hiába várom, hogy megjöjjön, ő öt perccel becsöngetés után esik csak be a terembe. A fehér egyen ingje olyan gyűrött, mint a kialvatlan arca. A szája sebes, látszik, hogy tegnap verekedett, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem ez az egyetlen oka, hogy úgy néz ki, mint akit kimostak, de elfelejtettek kiteregetni. Elnézést kér a késésért, mire Mr. Mitchem aggodalmasan néz végig kedvenc diákján, de végül szó nélkül int a fejével, hogy üljön le a helyére. Bailey letelepszik mellém a padba, nem szól egy árva szót sem, de még csak rám sem néz.
- Bailey? – súgom. Tudom, hogy valami baj történt, egyszerűen érzem. Lassan fordítja felém a fejét, a mozgása szinte csupán gépies. Aggodalmasan a karjára teszem a kezemet. Bailey úgy nézi a fehér ingjén nyugvó kézfejemet, mintha épp most jönne rá, hogy ez itt a valóság, nem pedig holmi álomkép.
- Anya kórházba került – suttogja tárgyilagosan. Az arca fal fehér, és még mindig a karját markoló kezemet bámulja. Ahogy a szavak elhagyják a száját, egy pillanatra nem kapok levegőt. Mégis mikor történhetett mindez, amikor este éjfél után váltunk el egymástól?
- Mi? Mi történt? – kérdezem riadtan, talán hangosabban, mint kéne, figyelembe véve, hogy órán vagyunk.
- Később – mondja, azzal kihúzza a karját a kezem alól, és végtelen hallgatásba burkolózik.
Alig tudok odafigyelni Mr. Mitchem magyarázatára a görög szobrászatról. Végig Bailey kezét nézem, ahogy a verekedéstől sebes ujjaival szorítja a ceruzáját, és dühösen vonalakat kezd húzni a papírjára. Mindenféle rémkép jelenik meg előttem, amiért a mamája kórházba kerülhetett. Amikor végre kicsengetnek, utána vetem magam, mire ő behúz egy üres terembe. A feje mögé emeli a kezét, és erősen masszírozza a tarkóját, ettől teljesen felborzolódik a haja, majd dühösen kifújja a levegőt.

Annyira pattanásig feszültek már az idegeim, hogy úgy érzem, el fogom sírni magamat. Rossz emlékek zavaros rémképei kúsznak a fejembe, és úgy tekeregnek, mint a zsákmányt becserkésző kígyó vadászat közben. Az eddig elnyomva tartott memóriafoszlányok és a velük járó rettenetes fájdalom emléke egy pillanat alatt átveszi a testem és a gondolataim felett az uralmat. Nem bírom tovább, hogy nem mond semmit.

- Mi történt vele? Baleset érte? – töröm meg a csendet, de a hangom majdnem elcsuklik beszéd közben. Bailey ijedten rám kapja a tekintetét.
- Nem, nem baleset. A szívével került kórházba. – A megkönnyebbüléstől úgy érzem, összerogy a lábam, ezért meg kell kapaszkodnom az egyik pad szélében. Lehunyom a szememet, hogy megakadályozzam, hogy kifolyjon a szememből a felgyülemlett könny. Egy meleg, oltalmazó kéz csúszik a tarkómra, aztán Bailey átöleli a vállamat, miközben magához húz. Mélyen beszívom a ruhájának az illatát, ahogy belenyomom az arcomat a mellkasába.
- Ne haragudj, nem akartam rád ijeszteni – suttogja, és a fejét ráhajtja az enyémre. Percekig markolom a pólóját, mire sikerül elfojtanom a zihálásomat. Elhúzódom tőle, mert nem akarom, hogy ez most rólam szóljon, hiszen az ő mamája van éppen kórházban.
- Mi baj van a mamád szívével? – kérdezem nyugtalanul reszelős hangon, hiszen Bailey korábban sosem említette, hogy bármi gond lenne az egészségével.
- ASD-je van – válaszolja, de csak zavartan tovább bámulok rá tágra nyílt szemekkel. – Pitvari sövényhiány – magyarázza meg. - Gyerekkora óta fennállhatott nála, de csak néhány éve vették észre. Eddig nem volt vele gond, tünetmentes volt, de az állandó stressz miatt… - Bailey nem fejezi be a mondatot, csak nyugtalanul a kezébe temeti az arcát, és párszor megdörzsöli azt. - Apám a reggeli első géppel elrepült haza, közben tőlem meg megtagadta, hogy vele menjek – motyogja a kezébe, aztán váratlanul dühösen rácsap az egyik padra, mire összerezzenek.
- Micsoda? Miért csinálja ezt? – háborodok fel én is.
- Mert mondtam már neked, hogy egy szemét állat. – Bailey zihálva veszi a levegőt, teljesen fel van dúlva.
- És most hogy van a mamád? Kapott valami kezelést?
- Nem tudok semmit. Anya hajnalban felhívta apámat, hogy bevitték. Nincs senki más, aki segíteni tudna neki, a szülei évekkel ezelőtt meghaltak – válaszolja meg a fejemben kavargó kérdést.
- Miért nem beszélsz vele, és mondod el neki, hogy ez neked mennyire fontos? Biztosan a mamád is azt akarja, hogy vele legyél most.
- Gondolod, nem próbáltam? – fakad ki. – Tudom, hogy direkt csinálja. Megragad minden olyan alkalmat, amikor keresztbe tehet nekem. Utálom őt! – kiált fel dühösen.
- Akkor egyszerűen vedd meg a jegyet, és ne szólj neki róla.
- Effie, bárcsak megtehetném, de mindenben rá vagyok utalva. Nincs semmim – tárja ki a karját.
- Ha beszélünk George-dzsal…
- Effie - vág közbe -, ezt nem lehet…
- Dehogynem! George segítene.
- Hiába tenném – állít meg ismét. - Csak azt érném el vele, hogy felmérgesíteném, és máshogy tenne keresztbe. Ő fizeti a cechet, simán kirakna az utcára, és mehetnék állami suliba. Soha esélyem sem lenne bekerülni a Brownra.
- Már hogy rakna ki az apád az utcára?
- Eff, tizennyolc évesen külön lakásban lakom, amikor az apám gyakorlatilag egy kőhajításnyira él, csak azért, hogy zavartalanul hetyeghessen az éppen aktuális barátnőjével. Szerinted érdekelné, hogy mi van velem? Ne érts félre, nem vágyom rá, hogy ott lakhassak vele, de semmi szülői felelősséget nem vállal értünk. Iderángatott, csakhogy ne lehessünk anyával, aztán meg rohadtul leszar minket. Kivéve persze, ha elmondhatja mekkorát csalódott bennem. – Bailey olyan reményvesztetten beszél, hogy megszakad a szívem. Egyre inkább átlátom, miért annyira rossz a kapcsolata az apjával, még ha számomra szinte hihetetlen is, hogy valaki így bánjon a saját gyerekével.
- Sajnálom! Valahogy megoldjuk – mondom, bár nem tudom, hogy milyen megoldással tudnék felhozakodni.
- Le kell innen lépnem – túr idegesen a hajába, aztán megindul az ajtó felé.
Megijeszt a viselkedése, nem tudom, mit akar csinálni, ezért követem. Meglepetésemre könnyedén kijutunk az iskolából, senkinek fel sem tűnik, hogy eljöttünk. Idegesen nézegetek vissza a suli felé, mert félek, hogy a lógás miatt Bailey bajba fog kerülni. Az igazgató megmondta neki, hogy nincs több esélye. Nem akarom, hogy büntetést kapjon, és esetleg kivegyék a kezdő csapatból, mert lóg az óráiról, de láthatólag ez őt most a legkevésbé sem érdekli. Alig tudom tartani vele a lépést a kocsijáig.
- Nem kéne velem jönnöd. Bajba kerülhetsz – korhol, ahogy megállok a kocsiajtaja előtt, arra várva, hogy feloldja a zárat.
- Magam miatt nem aggódom – mondom magabiztosan, ahogy átnézek a kocsitető fölött. - Viszont Hallmann ki fog akadni, ha megtudja, hogy eljöttél.
- Nem fogja. Máskor is lógtam már el. Neked viszont vissza kéne menned – vág vissza, mégis feloldja a központi zárat.
- Nem hagylak magadra – mondom állhatatosan. Beugrom az utas felőli oldalon, és hogy megmutassam, mennyire komolyan gondolom, amit mondok, gyorsan áthúzom magam előtt a biztonsági övet, és bekattintom a helyére.

A város családi házas részében állunk meg egy park mellett. Bailey azonnal kiugrik a kocsiból, és zsebre tett kézzel elindul a park felé. Alig tudok lépést tartani vele, olyan dühösen vágtat végig a füvön. Egy korhadt fa kiszáradt törzsére veti le magát, én pedig némán követem. Magam alá húzom a lábam, és aggódva figyelem, ahogy Bailey dühösen kapkodja a levegőt. Nem tudom, mit kéne mondanom neki, de tegnap este ő is ott volt velem, és én is segíteni akarok neki. Idegesen tördelem a kezemet.
- Szerinted a mamád még mindig szereti őt, azért hívta fel? – kérdezem.
- Nem, nem hiszem. Csak segítség kellett neki. Amúgy elég különbözőek, azt hiszem, erre ő is rájött, amikor elváltak.
- De miért házasodtak össze, ha annyira mások?
- A nagyapám folyton azt mondogatta, hogy apám a rangján alul házasodott. Mintha amúgy ő lenne a trón várományosa – mondja szemforgatva. - Apám akkoriban épp lázadt a világ ellen. Anya pedig független volt, és minden, amit apám akkoriban nem engedhetett meg magának. Természetesen ez akkor vonzotta, hogy anya viselkedése annyira szembe ment a nagyszüleim akaratával. Ősszel ismerkedtek meg az orvosin, és tavasszal anya már velem volt terhes.
- És a nagyszüleid hogyan reagáltak a dologra? – kérdezem, amikor megáll a beszédben.
- Az egyetlen dologgal támogatták őket, amijük volt, a pénzükkel. Apám befejezte az orvosit, anya meg otthon maradt, hogy felneveljen minket. Amikor a nagyszüleim segítettek apámnak megnyitni az első saját magánpraxisát, egyre jobban ment a sorunk, kívülről mi voltunk a tökéletes család. Ennek ellenére apám alig volt otthon, ha éppen mégis, akkor érzelmileg zsarolta anyát. Kívülről a nagyszüleimmel ment a vita, akik bele akartak szólni anya minden lépésébe, hogy hogyan neveljen minket, otthon a zárt ajtók mögött meg folyt a nappali rémálom.
- Mennyi idős voltál, amikor különmentek?
- Tizennégy voltam, mire végre úgy döntöttek, hogy elválnak. Azt hittem, majd minden jobb lesz, hogy végre apám kilép az életünkből, és megszűnik az állandó kontroll. De persze neki más terve volt velünk. Átköltöztetett minket ide, a világ másik végére, hogy közelebb legyünk a nagyszüleimhez, és minél távolabb anyától, csakhogy továbbra is ránk kényszeríthesse az akaratát. Totális rohadék. Ő irányítja az életem majdnem minden egyes részét, és olyan döntéseket hoz meg helyettem, amikkel soha nem értenék egyet.
Amikor elhallgat, egy ideig csendben emésztgetem azt, amit most megosztott velem. Eddig is gondoltam, hogy sok mindennel kell nap mint nap megküzdenie az ösztöndíj miatt, de azt nem is sejtettem, hogy otthon ennyire rosszul mennek a dolgai.
- Szerinte én egy szar alak vagyok – szólal meg ismét. Látom rajta, hogy elszégyelli magát amiatt, hogy ezt hangosan is kimondta.
- Bailey, ez egyáltalán nem igaz! Ezt nem gondolhatod komolyan – mondom megrovón. - Hiszen remek sportoló vagy, és baromi tehetségesen rajzolsz. Jól tanulsz, és nem ismerek nálad önzetlenebb embert. Hogy lehetséges az egyáltalán, hogy az apád ezt nem látja?
- Effie, közel sem vagyok tökéletes - mondja csalódottan.
- Senki nem is várja tőled, hogy az legyél.
- Dehogynem! Mindenki árgus szemekkel figyeli, hogy mikor hibázok – mondja csüggedten, és elhallgat. - Tavaly… én elvesztettem a fejem. Addig ütöttem Reed képét, amíg le nem szedtek róla, de azért, amit tett, megtenném ma is – mondja harciasan. Megdöbbenve nézek rá, megrémítenek a szavai. – Letartóztattak, de apám kihozott, és eltusolta a dolgot. Ez az ő módszere, én vállalni akartam a következményeket, mégis azóta csak azt hallom, hogy mekkorát csalódott bennem. Mindenért. Mert egyszer, egyetlen egyszer elvesztettem a kontrollt. – Ahogy beszél, elkeseredett hangja megremeg az idegességtől. Megfogom az ökölbe szorított kezét, kilazítom a merev ujjait, és a tenyerébe csúsztatom az enyémet, majd az ölembe húzom.
- Bailey? – szólítom meg csendesen, és megvárom, hogy rám nézzen.
- Hm?
- Az, hogy képes vagy a nehezebb utat választani, azt mutatja, hogy te rendelkezel a saját sorsod felett, nem pedig az apád - mondom halkan. Bailey leengedi a vállát. Nem fordítom el a fejem, csak tovább állom a tekintetét, mert őszintén így is gondolom. – És igaz, még nem régóta ismerjük egymást, mégis mindig önzetlenül kiálltál mellettem, még akkor is, ha ezzel magadat sodortad bajba. Ezzel nem azt mondom, hogy támogatom ezeket az esztelen lázongásaidat, de hálás vagyok azért, hogy a barátom vagy. És tudom, hogy fel fognak venni a Brownra, és akkor majd minden könnyebb lesz.
- Ha felvesznek…
- Amikor felvesznek!
- Néha, úgy érzem, nem bírom a nyomást – mondja őszintén. - Az ösztöndíj az egyetlen esélyem, hogy végre független legyek az apámtól. Utálom, hogy ennyire ki vagyok ennek szolgáltatva.
- Fel fognak venni, biztosan bekerülsz a Brownra. Te vagy a legokosabb az évfolyamon. – Nem tűnik meggyőzöttnek, hitetlenkedve megrázza a fejét. Erősen megszorítom a kezét. – De megígérted, hogy többet nem verekszel Reeddel. Amúgy is butaság egy olyan régi sérelem miatt haragudnod rá, mert szétmentek a nővéreddel.
Bailey hirtelen felháborodva felém fordul.
- Azt mondta neked, hogy azért vertem meg, mert szakított a nővéremmel!? – erre gúnyosan felnevet. – Azt hittem van benne legalább egy parányi tartás, de látom tévedtem.
Nem firtatom a dolgot, mert tudom, hogy ebben a kérdésben nem tudunk dűlőre jutni.
Kihúzom a lábamat magam alól, és kioldom a cipőfűzőmet. Legörgetem a térdzoknimat a lábamról és a meztelen lábujjaimat a kissé hűvöskés fűszálak közé fúrom. J. J. valószínűleg kiakadna, ha látná, mit csinálok, hiszen neki az október itt már hűvösnek számít, viszont én most érzem magamat igazán elememben. Bailey némán figyeli, ahogy felállok, és lassú léptekkel elindulok a tó partjához, közben minden egyes lépésnél magam után csúsztatom a lábamat, kiélvezve a fű kellemes simogatását. Hallom, hogy megmozdul mögöttem, és követ a tópartig. Megérzek egy esőcseppet a homlokomra pattanni, mire az ég felé emelem az arcomat. Kinyújtom magam elé a karomat, ahogy egyre jobban nekiered. Szinte melegnek érzem az esőt, ahogy a cseppek hozzácsapódnak a bőrömhöz. Azt figyelem, ahogy két csepp összekapcsolódik, majd együtt lecsúsznak a karomról, és lehullnak a meztelen lábam előtt a fűre. Bailey a vállamra teszi a kezét, érzem a meleg tenyere alatt, ahogy az egyenruhám nedvesen hozzám tapad. A zápor lassan zivatarrá erősödik, de egyikünk sem mozdul. A kezemet Bailey vállamon nyugvó kézfejére teszem, és így állunk egy jó ideig a tó felszínét bámulva, aminek nyugalmát az esőcseppek apró becsapódása töri meg.
- A mamád biztosan nagyon büszke most rád – mondom, mire érzem, hogy Bailey megszorítja a vállamat.
- Én pedig biztos vagyok benne, hogy a te szüleid is nagyon büszkék lennének most rád. – Bailey hangja halk, szinte suttogó, a szájából kiáramló levegő finoman simogatja a fülcimpámat.
Hátrafordulok, így egymás szemébe nézünk. Bailey átkarolja a vállamat, én pedig az oldalának dőlök, és így állunk itt tovább a gondolatainkba merülve a szakadó esőben.

Kedves Olvasóim! Nagyon köszönöm, hogy velem tartotok, és hálás vagyok a kommentekért is. Ezek mindig segítenek továbblendülni a következő fejezetre. További jó olvasást: Summerrose