Kötődés - 35. fejezet

Lucas

Az egyetemi elfogadó levelek a héten elkezdtek özönleni. Mindenki bejutni látszik abba a suliba, amit akart. A legtöbben itt a Darnellben okos, ambiciózus, és jó nevű családból származnak, így nem meglepő a sok Borostyán Ligás egyetemre való bejutás. A legjobb hír mégis az volt a héten, hogy J. J.-t felvették a Georgiai egyetem mérnök szakára. És nagyjából ez az egyetlen dolog, aminek örülhetek mostanában, mert amúgy totál nyomorultul érzem magam.  Az elmúlt hét volt talán a legrosszabb a születésnapom óta eltelt hetek után. Mióta megtudtam, hogy Effie-t felvették az Oxfordra, és lehet, hogy szeptembertől már nem is lesz itt az országban, még siralmasabban telnek a napjaim. Igyekszem távol tartani magamat tőle, mert már attól is szörnyen érzem magam, ha ránézek.

Ráadásul bármelyik nap megérkezhet a válasz a Browntól, hogy végül sikerült-e elnyernem az ösztöndíjat, és ettől totál idegroncs vagyok. Apám még mindig semmit nem sejt a dologról. Ashley pedig, aki elméletileg a barátnőm, alig beszél velem. Ma délután viszont legnagyobb meglepetésemre találkozni akar velem.

Campbellre nézek, aki velem szemben ül a boxban és épp hatalmasat harap a pizzájából.

-            Hmm, Peep pizzája még mindig a legjobb – motyogja teli szájjal, aztán lazán hátradől, közben engem méreget. - Elég szarul nézel ki, öregem. Nem lehetne, hogy te és Effie egyszerűen csak smároltok, és elfelejtitek ezt a sok marhaságot? – kérdezi egyszerűen.

-            Nem hiszem, hogy David ennek kifejezetten örülne – mondom keserűen.

-            Ja, elég gáz. Az a srác egy gyökér. Tavaly még Sanders címeres haverja volt. Nem engedheted, hogy Effie vele járjon.

-            Mégis hogyan mondhatnám azt neki, hogy hagyja ott, ha még arra sem vagyok képes, hogy a saját francos barátnőmmel szakítsak? – kérdezem.

-            Hát, azért jobb, ha az egyikőnk kitalál valamit, mielőtt
lefekszik vele.

Campbell szavaitól úgy érzem, mintha valaki épp gyomorszájon vágott volna.  Kizárt, hogy hagyjam, hogy pont Rothadtberggel tegye meg. Az nem fog megtörténni!

-            Nem tudnád megkérni Cassie-t, hogy beszéljen a fejével? – kérdezem.

-            Nem tudom, hogy hallgatna-e Cassie-re, J. J.-hez sokkal közelebb áll.

-            Gondolod, hogy J. J.-t kéne megkérnünk, hogy lebeszélje Effie-t arról, hogy lefeküdjön Daviddel? Gondolkozz már, Camp, az istenért! – nézek rá mérgesen. – Ha J. J. megtudja, mi folyik a háta mögött, akkor mindkettőnket kicsinálja.

-            Oké, nyugi már – mondja, miközben előveszi a telefonját, és üzenetet kezd írni Cassie-nek.

Lehet, hogy Campbell nem a házifeladatok bajnoka, de mindig megteszi, amit kell, hogy kisegítse a barátait.

-            Jövök neked eggyel, haver – mondom neki.

-            Ashley után beugrassz Effie-hez? Nála tanulunk – mondja Campbell, miután leteszi a telefonját a tányérja mellé.

-            Meglátjuk, attól függ Ashley mit akar…

Peeptől egyenesen ahhoz a kávézóhoz hajtok, ahova Ashley-vel megbeszéltük a találkozónkat. Nem tudom, hogy mi ez a pálfordulás nála, hogy hirtelen találkozni akar. A kezem már a kilincsen van, amikor az üvegen keresztül meglátom, hogy Ash és az apám egy közös asztalnál ülnek, és épp elmélyülten beszélgetnek. Ashley haja be van fonva, és egy elöl gombolós, nyakig zárt ruhát visel, ami csupán egyet jelenthet. Akar valamit az apámtól, és a legjobb benyomást akarja kelteni rá. Ashley mindig is könnyedén bedőlt apám sármjának. Ahogy nézem őt a kávézó üvegén keresztül, már nem azt a szorgalmas, zárkózott lányt látom, akibe tavaly beleszerettem. Sokkal inkább egy törtető, becsvágyó, a flancos partik lelkes résztvevője ül odabent, akinek a családneve majdhogynem erre a szerepre rendeltette. A zsebemben csörögni kezd a telefonom, így elengedem a kilincset, és ellépek az ajtótól.

-            Lucas, kisfiam, hogy vagy? – kérdezi anya a telefonon keresztül.

Örülök, hogy hallom a hangját, sokkal életerősebb, mint mikor utoljára beszéltünk. Lefordulok az egyik csendesebb utcára, hogy nyugodtan tudjak vele beszélni.

-            Jól vagyok – válaszolom, amilyen halkan csak lehet. Tudom, ha ennél hangosabban beszélek, azonnal rájön, hogy valami bajom van. – Te hogy vagy?

-            Épp most beszéltem Katie-vel. – Csak anya hívja őt így, azt hiszem, Kate mástól el sem viselné. – Beszéltél ma már az apáddal? – kérdezi.

-            Reggel hívott, de nem tudtam felvenni. Azóta nem hívtam vissza.

-            Értem – válaszolja.

Utálom, ha apáról kérdez, utálom, hogy még mindig függ tőle anyagilag, pedig ennél sokkal jobbat érdemelne.

-            Mostanában velem is elég hallgatag voltál – mondja, mire bűntudatom támad. Igaza van, szándékosan kerültem a telefonbeszélgetéseket.

-            Nem élvezed az e-mailjeimet? Elég sok időt és energiát fektettem beléjük. – Próbálom elviccelni a dolgot.

-            Persze, hogy élvezem, de jobban szeretem hallani a hangodat.

-            Sajnálom, anya. Mostanában nem mennek túl jól a dolgok – vallom be.

-            Gondoltam. Nem vall rád, hogy ennyi ideig ne hívj.

Aztán már azon veszem észre magam, hogy bevallok neki mindent az új dupla életemről. Arról, hogy hogyan érzem magam Effie-vel, és hogy mennyire szenvedek ettől az egész helyzettől. Néhány részt kihagyok, de anya nem naiv, magától is ki tudja tölteni a történetemben lévő lyukakat. Jó érzés végre elmondani valakinek a teljes történetet, és azt, ahogy most érzem magam emiatt. Amikor elhallgatok, egyfajta megkönnyebbülést érzek.

-            Lucas, kisfiam. Sajnálom, hogy így érzel. Tudom, hogy ez most a világ végének tűnik, mert apád nagyon is kedveli Ashley-t, de van választásod, drágám.

-            Mi van, ha Effie nem akar engem, anya?

-            Nem kéne kételkedned magadban, és várnod arra, hogy kapsz-e ösztöndíjat vagy sem – mondja. – Néha csak vállalnod kell a kockázatot. 

Elmosolyodom a válaszán. Csak anya tud ilyen magabiztos választ adni, mintha nem kéne tartanom az esetleges bonyodalmaktól vagy sérüléstől.

-            De mi van apával és a kezeléseddel? – kérdezem kételkedve.

-            Hát, igazából ezért hívtalak. – A hangja egészen vidámra vált. – Nemrég jöttem el az orvostól. Azt mondják, nem kell megműteni a szívemet. Annyira jól sikerült a gyógyszeres kezelés, hogy ha minden jól megy, akkor pár hónap múlva újra taníthatok.

Szédülni kezdek, ezért meg kell kapaszkodnom. A falnak kell támasztanom a hátam, mert attól félek, összecsuklik a lábam. Az eufória érzése megrohamozza a testemet. Megdörzsölöm a szememet, és megköszörülöm a torkomat, hogy anya ne hallja, elérzékenyültem. Életemben nem voltam még ennyire hálás semmiért, mint most, hogy tudom anya fel fog épülni. Már értem, miért kérdezte, beszéltem-e apámmal. Megkérem, hogy mondja el szóról szóra, amit az orvos mondott neki, és képtelen vagyok letörölni az idétlen vigyort az arcomról.

-            Kérek, gondolkodj el azon, amit mondtam neked, rendben? – mondja, amikor búcsúzkodni kezdünk. – Ne hagyd, hogy az apád irányítsa az életedet.

-            Ígérem, átgondolom – válaszolom.

-            Remélem, drágám – mondja. – És Lucas?

-            Igen?

-            Kérlek, vigyázz magadra. És ne félj helyesen dönteni. Szeretlek, akármi is történjen.

-            Tudom, anya.

-            Szeretlek, kisfiam.

-            Én is, anya.

Miután letesszük, egy üzenet vár Ashley-től.

„Hol a fenében vagy?” – olvasom.

Anya telefonhívása csak megerősít a döntésemben, hogy ne menjek vissza a kávézóba.

„ Közbe jött valami. Később beszélünk. B.” – írom meg a válaszom.

Beugrom a kocsimba, beindítom a motort, és eltekerem a kormányt, majd ráhajtok az útra. Az útra, ami elvisz oda, ahol most lennem kell, a barátaimhoz.

Julie nyitja ki az ajtót, és egyenesen az alagsor felé irányít, azt mondja, mind ott vannak lent, és tanulnak. Lesietek a lépcsőn, és fülig érő mosollyal köszönök a földön kuporgó társaságnak:

-            Sziasztok!

-            Késtél, már megint… – mondja J. J. rosszallóan, és becsapja a könyvét.

-            Időben odaérünk J. J. – mondja Effie, majd feláll, és megigazítja a térdzokniját. Hirtelen el kell kapnom a tekintetem, amikor észreveszi, hogy őt bámulom.

-            Hol voltál amúgy? – kérdezi Scott. – Túl boldognak tűnsz. Természetellenesen boldognak. Csak nem Ashley-nél voltál? – kérdezi. Látom, hogy Effie zavartan elfordítja rólam a tekintetét. A születésnapom óta elég kényes téma ez közöttünk.

-            Nem – jelentem ki határozottan. – Anyával beszéltem – mondom, mire Effie felkapja a fejét. – Kiengedték a kórházból, nem kell megműteni, és az eredményei is szuperek.

-            Lucas! – kiált fel Effie, és észre sem veszi, hogy megint a keresztnevemen hívott, amit úgy szeretek hallani tőle. – Úgy örülök neked! – Erre a nyakamba veti magát, és ebben a pillanatban el is felejtem, hogy már egy hónapja nem értünk egymáshoz, sőt beszélni is alig beszéltünk.

-            De király, haver! – lép hozzám Campbell, ezzel Effie-t arra kényszerítve, hogy ellépjen tőlem. Campbell és Scott is alaposan meglapogatják a hátamat, de közben képtelen vagyok levenni a szememet Effie boldog arcáról.

-            Tudtam, hogy minden rendben lesz – mondja Scott.

-            Sajnálom, csak azt hittem… – kezdi J. J. bűnbánóan, mire kinyújtom felé a karomat, amit elfogad, és magához ránt. Mindig is úgy tekintettem J. J.-re, mintha a testvérem lenne. Rengetegszer kihúzott már a csávából, és neki köszönhetem, hogy bevettek a csapatba, és most én vagyok a kapitány.

-            Semmi gond – mondom. – Tudom, hogy az utóbbi időben nem voltam éppen megbízható, de ígérem, mától ezen változtatok.

-            Ezt meg kell ünnepelnünk! – kiált fel J. J. - Effie épp el akart minket vinni valami tejmentes palacsintázóba. Velünk tartasz?

Effie-re nevetek, mert tudom, hogy ez az a hely, ami után annyira rosszul volt, hogy nálam kellett maradnia éjszakára.

-            Persze, sőt én állom.

Effie felszalad az emeletre, hogy átvegye az egyenruháját, míg a srácokkal lent várakozunk. Valaki csönget, mire mind összenézünk.

-            J. J., megnéznéd, ki az? – kiabál le Effie a szobájából.

J. J. megrántja a vállát, és az ajtóhoz lép. A postás áll odakint, jó néhány borítékkal a kezében.

-            Elisabeth Saoi – próbálja kiolvasni a nevet a levélről, de megakad a nyelve. Rápillantok a papírra.

-            Seer-sha – mondjuk ki egyszerre Effie-vel a nevet, miközben ő lefelé szalad a lépcsőn. Meglepődötten néz rám, aztán ellép mellettünk, és aláírja az átvételi nyomtatványt, majd elveszi a leveleket.

-            Köszönöm – mondja a férfinak, majd becsukja az ajtót.

-            Milyen név az, hogy… Sao – próbálja Campbell kibetűzni a nevet ismét.

-            S-a-o-i-r-s-e, azaz Seer-sha. Régi ír név – mondja.

-            Azt jelenti, szabadság – fejezem be, mire Effie ismét meglepődötten néz a szemembe.

-            Honnan tudod? – kérdezi

-            Így hívták a nagymamámat is. Anya szülei írek voltak – mondom, mire apró mosoly jelenik meg a szája sarkában, amitől a világoskék szemei megcsillannak.

-            Akkor ezentúl hívhatlak Seer-shának? – kérdezi tőle idétlenkedve Campbell.

-            Nem – motyogja Effie, és egy kissé félrehúzódik, amikor megállapodik a szeme az egyik borítékon.

J. J. a vállamra teszi a kezét és kihúz a házból. Effie-re sandítok, de ő továbbra is félrehúzódva áll, és némán, megrökönyödve bámulja a kezében tartott levelet. J. J. és én megállunk Campbell kocsija mellett.

-            Nagyon örülök, hogy Clara jobban van – mondja J. J., és megszorítja a vállamat.

Anya és J. J. csak egyszer találkoztak személyesen, a tavaly előtti nyár végén, amikor anya velem együtt repült vissza a szünetről, amit mindig vele töltöttem Angliában. J. J. imádta őt, és neki sem kellett különösen próbálkoznia, anya már így is kedvelte, amiért segített nekem beilleszkedni a csapatba, és a legjobb barátom volt a kezdetek óta. 

-            Most akkor mi van, jöttök már? – néz ki Campbell türelmetlenül a kormány mögül.

-            Ja, csak Effie-re várunk. Mindjárt szólok neki, hogy húzzon bele - mondja J. J.

-            Hagyd csak, majd megyek én – mondom sietve, és már kocogni is kezdek a bejárat felé.

Tudni akarom, hogy mi volt abban a levélben, amitől Effie annyira elsápadt, amikor meglátta. Belépve végigpásztázom a szememmel a nappalit és a konyhát, de Effie eltűnt.

-            Eff? – mondom a nevét, de nem jön válasz.

Arra tudok csak gondolni, hogy felszaladt valamiért a szobájába, így az emelet felé veszem az irányt. A szobája ajtaja teljesen nyitva van, és már a lépcső tetejéről látom, hogy lehajtott fejjel az ágya szélén ül, és még mindig a kezében tartott levelet bámulja. Az arca gondterheltnek tűnik, és a kezében enyhén remeg a papír.

-            Hé, Effie, minden rendben? – kérdezem.

 A nevének hallatán szinte megrázkódik az ijedségtől, és gyorsan összehajtja a kezében tartott lapot. Felugrik az ágyáról, és a meglepettségtől dadogni kezd.

-            Pe… persze. Jól. Megyek már – mondja, aztán az íróasztalához lép, majd az egyik könyv lapjai közé teszi a levelet, és gyorsan becsukja azt.

Amikor el akar lépni mellettem, megállítom. Túl furcsán kezdett el viselkedni, tudom, hogy valami olyan volt a levélben, ami felzaklatta.

-            Effie, mi volt a levélben? Csak nem megint valami a gyámügytől? – kérdezem. Effie egy pillanatra szorongva néz rám, majd egy szörnyű műmosolyt erőltet magára.

-            Csak egy ostoba levél volt a mobilszolgáltatótól, hogy váltsak csomagot – mondja, aztán ellép mellettem, és ugrándozva elindul lefelé a lépcsőn.

Én mozdulatlan maradok, és a könyvet nézem az íróasztalán, amibe elrejtette a levelet. Tudom, hogy hazudik a levél tartalmáról, csak azt nem értem, miért.

-            Jössz? – kiált utánam, mire elszakítom a tekintetem az asztaltól. – Éhen halok – mondja, és elneveti magát.