Kötődés - 17. fejezet

Köszönöm, a kommenteket. Bocsánat hogy csak most, de elrontottam az ütemezést, és nem került fel, aztán elmentem edzeni, és a telefonomról nem tudtam intézkedni. Most viszont itt van! Mindenkinek jó szórakozást hozzá!
Summerrose


 Reggel fájdalmasan nehéznek érzem magam. Az ébresztőórám kíméletlenül csörög, így kénytelen vagyok kivonszolni magam a fürdőbe, ami szinte fizikailag fáj, és ma nem csak képletesen. Az arccsontom, ha lehet, ma még lilább, mint tegnap, és a szám sarka be is van duzzadva. Már látom, hogy ezen semmilyen alapozó nem fog tudni segíteni.

Addig húzom az időt, amíg csak lehet, az utolsó pillanatban akarok csak az órámra érni. Nem szeretnék senkivel sem összefutni, vagy kérdésekre válaszolni a szombat estével kapcsolatban. Így is elég gáz, hogy az arcom bal fele be van lilulva, és emiatt egy csomóan megbámulnak.

Az első órám angol lenne, de amikor a szekrényemhez megyek, a hangosbemondóban Hallmann igazgató recsegő hangja szólal meg, és minden végzős diákot az ebédlőbe rendel. Letörten megrázom a fejem. Mintha ez lenne a büntetésem mindenért, amit a hétvégén elkövettem. Visszatuszkolom a könyveimet, becsapom a szekrényem ajtaját, és lehajtott fejjel elindulok az ebédlőbe.

Pontosan a becsöngetés pillanatáig várok, hogy bemenjek, így amikor leülök J. J. mellé, egyszerűen figyelmen kívül hagyom az értetlen tekintetét. Bailey nincs itt, amin meg sem lepődök. Mióta a mamája beteg, egyre többször lógja el az óráit, hiába kértem, hogy ne tegye. Igazából azután, ami szombat este történt, nem hiszem, hogy valaha is számon kérhetek tőle bármi ilyet. J. J. aggodalmas kifejezéssel nézi végig, ahogy elhelyezkedem mellette, de igyekszem a hajamat az arcom előtt tartani, hogy ne legyen annyira feltűnő, hogy mennyire szarul nézek ki.  Látom rajta, hogy beszélni akar velem, és hogy egymillió kérdése van, de Cassie a karjára teszi a kezét, és egy jelentőségteljes pillantással belé fojtja a szót. Így legalább az igazgató beszéde végéig nyertem
magamnak némi időt. A szekrényemen lévő cédulák mennyiségéből ítélve a pletyka már beindult, így szinte biztos, hogy hallott már valamit, különben nem nézne így rám. Viszont, hogy mennyit és mit tud, az rejtély, bár gondolom, a sebek az arcomon elég beszédesek. Rettegek, hogy valaki rájön, hogy nem elestem, hanem megütöttek.

 Lehajtom a fejem, de óvatosan körbefuttatom a tekintetemet a termen. Nem csak Bailey nincs itt, hanem hála égnek Reed sem tolta ide a képét. Örülök, hogy magántanuló, és remélem, hogy soha többet nem kell találkoznom vele.

Az igazgató az egyetemi jelentkezési határidőkről és a végzős bálról beszél. Próbálok lejegyzetelni mindent, amit mond, habár a gondolataim teljesen máshol járnak. Tegnap túlságosan lefoglalt az, hogy George miatt aggódtam, most viszont az egész lényemet átjárja a szégyen és a rettenetes bűntudat. A sok hazugság, amit a számomra legfontosabb embereknek mondtam, szinte fojtogatnak. Azon gondolkozom, hol rontottam el. Ha nem rángatom Reed karját, talán nem ütött volna meg. Ha egyszerűen nemet mondta volna neki a táncra, lehet, hogy utánam sem jön. A jegyzetfüzetemet bámulom, és talánokon meg a lehetséges kimeneteleken gondolkozom, amikor J. J. egy papírcédulát tol elém. Óvatosan kinyitom, nehogy bárki észrevegye.

„ Tényleg lefeküdtél Seth Reeddel szombaton?”

A gyomrom bukfencet hány. Erre nem számítottam. Fantasztikus, én lettem az iskola visszatérő lotyója. J. J.-re nézek, de meg is bánom. Az, hogy mérges rám, még enyhe kifejezés. Összegyűröm a cetlit, és a markomba szorítom. Remeg a kezem a tehetetlen méregtől. Megint rásandítok, ő még mindig kérdőn engem bámul. Felhúzza a szemöldökét. „Miért?” - olvasom le néma szájáról. Elfordítom a fejem, és a tenyerembe temetem az arcomat. Miért kell ennek velem történnie?

Amikor az igazgató végez, olyan gyorsan kapom fel a táskámat, hogy J. J.-nek alkalma se legyen megállítani. Viszont akárhogy is próbálok elmenekülni, utolér a folyosón, és félrevon egy sarokban. Addig bámul rám némán, amíg rá nem emelem a tekintetemet. Egy pillanatig döbbenten bámulja a számat és az arcomat, majd kitör belőle a szó:

-            Te jó ég, Eff! Mi történt az arcoddal?

-            Semmi, csak elestem – motyogom, és megint lehajtom a fejem.

-            George reggel azzal hívott fel, hogy nem mentél haza éjszakára. Baromira aggódtunk. Nem tudtam, hogy megsérültél. Tényleg Reeddel voltál?

-            Ne csináld ezt J. J.! – kérem bosszankodva.

-            Azt hittem, barátok vagyunk! – csattan fel.

-            Azok is vagyunk! – válaszolom talán kissé durvábban, mint akarnám.

-            Akkor?

-            Akkoor…?  - húzom el a szó végét, mintha nem tudnám, milyen választ vár tőlem. J. J. viszont türelmetlenül várja a válaszom. – Oké – emelem fel a kezemet megadóan -, Reed megcsókolt. De egyetlen csók volt. Te sem gondolhatod komolyan, hogy lefeküdnék vele egy bulin, amikor te is tudod, hogy még sohasem… - Elhallgatok, és zavartan körbenézek, nem-e hallott meg minket valaki.

-            Azt hittem, végeztél vele.

-            Végeztem is, de odajött hozzám, és táncolni kezdtünk. Túl sokat ittam, nem gondolkoztam, véletlenül megtörtént, nem nagy dolog – próbálom elbagatellizálni a történtek súlyát.

-            Effie, ha Reeddel akarsz lenni, nekem jó. Ha hozzá akarsz menni feleségül, nekem még az is tökéletesen jó, mert te a legjobb barátom vagy, és támogatlak minden döntésedben. Csak biztonságban akarlak tudni, semmi több. Sosem küldtelek volna vissza, ha tudom, hogy ez fog történni. – Érzem a hangjában a bűntudatot. Szörnyen érzem magam attól, hogy J. J. láthatóan magát hibáztatja a történtekért. - Nem tudtam, hogy ilyen csúnyán elestél. Hívtalak vagy ezerszer, miután megtudtam, hogy eltűntél, de ki voltál kapcsolva. Cassie reggel pedig azzal hívott, hogy mindenki arról beszél, hogy te és Reed csókolóztatok a buliban… Mi másra gondolhattam volna, miután eltűntél egy egész estére? Hol voltál egyáltalán, ha? – Némán toporgok egyik lábamról a másikra, többször is beszédre nyitom a számat, de mindannyiszor bennem reked a szó.

-            Lehetne, hogy nem beszélünk erről többet, kérlek! George már így is ki van rám akadva – terelem el a témát. - Pszichológushoz kell mennem, ráadásul szobafogságot kaptam két hétre, mert szerinte nem tudok felelősségteljesen viselkedni.

-             Legalább ebben egyetértünk George-dzsal.

-            Hé! – mondom felháborodva, de végül mindketten elmosolyodunk.

-            Hát ezt eléggé elszúrtad – mondja, mire fanyarul elhúzom a számat. Lehet, hogy nyers, de legalább őszinte, és ezt bírom J. J.-ben a legjobban. 

 A barátom szorosan magához ölel, teljesen elveszem a karjaiban. Össze kell szorítanom a szememet, nehogy felszisszenjek az oldalamba nyilalló fájdalom miatt. Felsóhajtok, amikor végül elenged.

-            Következő óra után találkozunk az ebédlőben, rendben? – Úgy teszi fel a kérdést, mintha attól félne, világgá megyek matek óra helyett.

-            Rendben – dörmögöm vissza szemforgatva, de ő csak rosszallóan megrázza a fejét. 

Miután J. J. elköszön tőlem, Cassie után siet, aki egy együttérző mosollyal int nekem, majd elindulnak az ellenkező irányba. Egy ideig utánuk bámulok, majd elfordulok, és nehézkes léptekkel elindulok a matek terem felé. Még mindig valahogy fáradtnak érzem magam, de legalább már csak ezt az egy órát kell átvészelnem az ebédig.

-            Várj már egy kicsit, haver! – hallom meg a hátam mögött J. J. ingerült felkiáltását, így hátrakapom a fejemet.

-            Hagyjál! Csak beszélgetni fogunk – jön a dühös válasz Bailey-től, majd kirántja a karját J. J. kezei közül, és megindul felém.

Egyenesen rám néz, miközben felém közeledik. Dühös, nagyon dühös.  Hatalmasakat lép, a keze és a mellkasa megfeszül, mindenki rémülten a falnak lapul, ahogy átszeli a folyosót.

-            Beszédem van veled – jelenti ki fogcsikorgatva.

Megragadja a felkarom, de az érintése még így is túl gyengéd. Nem mond semmit, csak megperdít, és határozottan átvezet a tömegen. Többen is minket bámulnak. Ügyetlenül próbálom tartani vele a tempót, és amikor ránézek, szinte látom, ahogy füst tör ki az orrából, annyira ideges. Szigorúan bámul maga elé, közben az állkapcsát mereven szorítja, ahogy kivezet a hátsó ajtókon. Végig határozottan fogja a karom, de nem szól semmit. Kinyitja a fiúöltöző ajtaját, és bevonszol maga után. Hirtelen megállít, majd maga elé perdít, mire esetlenül állok meg előtte. Kapkodva veszem a levegőt, a másnapos testem még nincs felkészülve erre a megveszekedett tempóra.

-            Mit akarsz? – kérdezem ingerülten.

Bailey egy ideig résnyire szűkült szemekkel haragosan néz rám, majd a tekintete a sérült arcomra siklik, mire egy kissé megenyhül. Óvatosan oldalra fordítja az arcom, hogy még jobban megvizsgálhassa a sebeimet.

-            Kibámészkodtad magad? – Indulatosan elrántom a fejem.

-            Azt mondtad, Reeddel ittál, ugye? Ő csinálta ezt is? - Csak némán hallgatok. – Effie, válaszolj! – kiabál rám.

-            Hagyjál! – motyogom vissza durván, azt hittem, ezt már tisztáztuk. El akarok menni mellette, de elállja az utamat, és sarokba szorít. A mellkasa hullámzik, ahogy idegesen kapkodja a levegőt.

-            Seth Reed hozzád ért a szombati bulin? – Lassan, vontatottan beszél, mintha ostoba lennék.

-            Nem! Mondtam már, hogy nem! – Most komolyan, még egy hazugság ide vagy oda.

-            Akkor magyarázd meg kérlek, mert nem értem, hogy mégis hogy lehet az, hogy beállítasz hozzám hajnali kettőkor, felrepedt szájjal, és lehorzsolt kézzel, mégsem említetted egyszer sem, hogy korábban Reeddel smároltál?

-            Ne… nem tudom – rebegem. - Talán azért, ahogy most viselkedsz? – Na jó, ez nem pont a legjobb taktika. Nem kéne őt hibáztatnom a saját hülyeségeim miatt, de teljesen sarokba szorított. 

-            Elizabeth! – A nevem figyelmeztetés a szájából. Bailey sosem hívott még a teljes nevemen. A szívem egyre gyorsabban kezd verni. -  Szóval akkor ez igaz? Mert tudod, akkor ez baromi vicces - mondja cinikusan. - Nem tudom, hogy emlékszel-e, de néhány napja, amikor az éjszaka közepén beszálltál az autómba, azt mondtad, szakítottál vele.

-            Akkor vége volt, és most már biztosan vége is van – mondom kétségbeesetten.

-            Igen? És ha legközelebb részegre iszod magad, akkor hogy fogod hívni?

-             Fogalmad sincs az egészről - válaszlom sértetten, és összefogom magam előtt a karomat.

-            Igazad van, fogalmam sincs, mert te nem mondasz el semmit!

-            Mert nem tartozik rád! – csattanok fel. El akarok lépni tőle, de elkapja a csuklómat. Ilyen közelről teljesen ki tudom élvezni a sötétkék szemét, ahogy rám bámul. Az ujjai melegek a csuklómon, mint mindig, és van abban valami vonzó, ahogy tartja.

-            Sajnos ezt a kifogásodat elszúrtad ott, amikor bekopogtál hozzám az éjszaka közepén. Elvittelek az apámhoz is az isten szerelmére, erre te titkolózol?! Azt hittem, hogy végre közeli barátok lettünk, és bízol bennem, azért hozzám fordultál. Különben meg, ha jól emlékszem, te kérted, hogy legyünk egymással őszinték. Úgyhogy gyerünk, Elizabeth, ha eddig nem tartottad fontosnak, akkor most beszélj! Azt mondtad, esküszöl, hogy nem ért hozzád, közben meg smároltatok! Csináltatok mást is? - Bailey egyre dühösebbé válik.

Nem értem, hogy mit akar hallani, mert csak kerülgeti a dolgot. Ráadásul utálom bevallani, de igaza van. Én akartam, hogy őszinték legyünk egymással, és máskor ujjongani tudnék, hogy Bailey a közeli barátjának tart, de pontosan ugyanezért nem szólhatok egy szót sem. Pedig legszívesebben elsírnám neki, hogy Reed mennyire megalázott, amikor kezet emelet rám, de tudom, hogyha megtudná a dolgot, szembe menne vele, mit sem törődve a következményekkel. 

-            Táncoltunk és sokat ittunk… túl sokat. Megpróbált közeledni, megcsókolt, de leállítottam. Ennyi volt! Oké? – Ennek legalább a fele igaz.

-            Szóval, csak smároltatok? Igen?

-            A válaszaimból próbálod kitalálni, hogy mi történt, igaz? - Egyenesen a szemembe bámul.

-            Te nem pont ezt szoktad csinálni? – Elmélyíti a hangját, és szinte érzem a szájából kiáramló levegőt. Ha nem tudnám, hogy nem, akkor biztos lennék benne, hogy flörtöl velem.

-            Mit akarsz még? –A hangom nem olyan magabiztos, mint azt szeretném. Az idegeim pattanásig feszülnek, a szívem majd kiugrik a helyéről attól, ahogy Bailey a szemembe bámul, ráadásul még mindig fogja a csuklómat.

-            Az igazat, Elisabeth. Semmi mást, csak hogy elmondd az igazat arról, ami aznap este történt. – Elfut a méreg. Ellépek tőle, és kirántom a kezemet az övéből, mert elegem van a játszadozásból.

-            Ne hívj így! – kiabálok rá mérgesen. – És nem értem, mit akarsz még hallani. Mondtam már neked, hogy nem történt semmi! - Elfordítom a fejemet. Nem értem, hogy honnan jön ez a sok harag belőlem. Nem bírok a szemébe hazudni, egyszerűen nem megy.

-            Ha nem történt SEMMI, mint ahogy azt állítod, akkor miért beszél mindenki arról, hogy dugtatok! – ordítja.

Meglep a durva szóhasználata, korábban sosem beszélt így velem. Azt hittem, azt akarja tudni, hogy Reed ütött-e meg. Dühösen rákapom a tekintetemet, amikor rájövök, hogy végig csak azt akarta kiszedni belőlem, hogy lefeküdtem-e Reeddel.

-            Hát ezért hoztál ide? – kérdezem indulatosan. Csalódottság fog el, és mardossa a szívemet a gondolata, hogy ezt feltételezi rólam. - Azt vártad, hogy térdre borulok előtted, és könyörgök neked, hogy ne hidd el? Hát akkor le kell, hogy lombozzalak, mert nem érdekel, hogy mit hiszel, nem érdekel, hogy mások mit pletykálnak rólam! NEM ÉRDEKEL! – kiabálok. – Úgy látszik, semmit nem tudsz rólam, ha ezt gondolod! Akkor meg hogy jössz ahhoz, hogy ítélkezz felettem?! – A végére szinte már magamból kikelve üvöltök.

-            Állj le ezzel a szarsággal, Eff! Te is tudod, hogy ez rohadtul nem igaz. Nem ítéllek el semmiért sem! De a múlt hét után, sőt leginkább a szombat este után, azt reméltem, őszinte tudsz lenni velem, és elmondod, mi is történt igazából.

-            Nem dugtam Reeddel, most jobb? – kiabálok magamból kikelve. - Amúgy még szűz vagyok, ha már ilyen őszinték vagyunk egymással, de ezt már elmondtam neked egyszer. Ha nem tudnád, ez azt jelenti, hogy nemhogy Reeddel nem, de senki mással sem feküdtem le még soha. Most jobban érzed magad, hogy tudod? – gúnyolódom. - Nem akarsz te is beszámolni a lányokról, akikkel együtt voltál, ha már ennyire őszinteségi rohamod van? - Bailey olyan döbbenten és megütközve néz rám, hogy elhallgatok. Legszívesebben belerúgnék az egyik szekrénybe.

Mi lehet még annál is cikibb, minthogy azt üvöltöztem neki, mennyire szűz vagyok? Hát az, ahogy viselkedem. Szombat óta mintha nem lennék önmagam. Miért bántok meg mindenkit, aki fontos a számomra? Mintha nem bírnám kontrollálni a dühömet. A kezemet a tarkómra szorítom, mert a sok kiabálástól megfájdult a fejem, ráadásul megint sírhatnékom támad, és az sem segít, hogy Bailey ilyen közel hajol hozzám, és érzem az illatát.

Meg akarom érinteni. A mellkasába akarom fúrni az arcom, és beszívni az illatát. Azt akarom, hogy megöleljen, és azt mondja, nem lesz semmi baj, mert már magam sem hiszem el, hogy így lenne. Szinte fizikailag fáj, hogy nem tehetem meg vele ezeket. Utálom, hogy folyamatosan küzdenem kell az ellen, hogy így érzek. Már kezdek belefáradni. Lehet, hogy tényleg meg fogok őrülni.

 Majdnem elsírom magam, amikor a kezét a fejem mögé simítja, és a mellkasára húz. Gyengéden a hajamba markol, és óvatosan masszírozni kezdi az ujjaival a tarkómat. A fejét az enyémre hajtja, és a hajamba csókol.

-            Sajnálom – suttogja. – Ne haragudj… csak aggódom érted.

Az egész pillanat annyira bensőséges és intim, hogy úgy érzem, nem szabadna így egymáshoz érnünk, és nem szabadna így beszélnünk sem, de mégsem húzódom el. A pólójába kapaszkodom, és belefúrom az arcomat a mellkasába. Amikor megszólal a csengő, megrezzenek a váratlan zajra, ráadásul két hangosan nevető srác benyit az öltözőbe, mire az ajtó a falnak csapódik, de a szekrények miatt nem látnak meg minket. Szégyenlősen elhúzódom Bailey-től, mielőtt a fiúk észrevennének minket, és anélkül, hogy ránéznék, kirohanok az öltözőből. A szívem a torkomban zakatol, ahogy a matematika terem felé szaladok.

~               

Matekon Mrs. Summers differenciálszámításból írat. Alig tudok a feladatokra koncentrálni azután, ami Bailey és köztem történt. Amikor végre kicsöngetnek, az összes diák az ebédlő felé kezd özönleni, de én alig vánszorgok csak. Kimerült vagyok fizikailag és érzelmileg is. Még le sem teszem a tálcámat az asztalra, amikor Campbell kapva kap az alkalmon, hogy Reed miatt ugrasson. Természetesen az elsők között a focisták voltak azok, akik hallottak a szombati alakításomról.

-            Lehet, hogy ezen túl nem kéne Effie előtt megtárgyalnunk a taktikánkat, mert még elszájalja az ellenségnek – mondja, majd felém fordul, és kajánul rám kacsint. Csak bosszankodva megrázom a fejem.  – És mi van, ha elkapott valami halálos, nyállal terjedő trópusi betegséget? A smárolás elég veszélyes tud lenni, ha az ember egy orángutánnal csinálja – tesz rá egy lapáttal.

-            Campbell, állj le! – morogja Bailey, amiért hálás vagyok, de nem nézek rá, ahhoz túlságosan zavarban érzem magam előtte.

-            Azt hallottam, hogy úgy rád mászott, mint egy nyálkás meztelen csiga – folytatja Campbell a figyelmeztetés ellenére, aztán valami undorító cuppogó hangot ad ki. Elszégyellem magam, ahogy felidézem, hogyan simultunk egymáshoz Reeddel. Ismét látom magam előtt a vérvörös szemeit, ahogy a nyakamat szorongatta.  Az arcomhoz érintem a kezemet, és végighúzom az ujjam a felduzzadt részen. Még jobban lehajtom a fejem, a szégyen egyszerűen fojtogató, de Campbell tovább folytatja. – Az igaz, hogy Sanders rátok nyitott miközben... tudod – pajzánul csettint a nyelvével, aztán hangosan elröhögi magát, én pedig szégyenkezve a hajamat a sebes arcom elé söpröm.  

-            Fogd be a szád Campbell, vagy én fogom be neked! – Bailey ezúttal sokkal harciasabb hangot üt meg, amitől Campbell furán néz rá, de tiszteli annyira, hogy nem szól vissza, és végre felhagy a hülye szóviccekkel.

Alig megy le valami a torkomon. Folyton azon jár az eszem, hogy az összes barátom azt hiszi rólam, hogy Reed és én lefeküdtünk. Miatta hazudtam a testvéremnek, J. J.-nek és legfőképpen Bailey-nek, aki azok után, hogy segített, mindent érdemelne, csak ezt nem. Egyszerűen képtelennek érzem magam arra, hogy valakinek el tudjam mondani azt, ami történt. Az egész az én hibám, amiért ostoba liba módján hagytam magamat leitatni, csak mert képtelen voltam kontrollálni az érzéseimet. Felpiszkáltam az alvó oroszlánt, és amikor el kellett volna szaladnom, én egyenesen a karmai közé rohantam.

-            Effie, Effie? – J. J. szólongatására megrezzenek, majd ráemelem a tekintetemet. A tálcájával a kezében áll velem szemben, és várja, hogy ránézzek. – Jössz?

-            Oh, persze, igen – mondom, és kapkodva összedobálom az ebédem maradványait. Bailey és J. J. is aggodalmasan néznek rám, amikor elsietek mellettük a tálcámmal, de én csak lehajtom a fejemet, és beleborítom a szemetet a kukába.

v   

Másnap reggel kihasználom, hogy J. J. Cassie-vel jön suliba, így jó korán érkezem, és egyenesen az órarendesek irodája felé veszem az irányt. Eldöntöttem, hogy leadom a biológiát. Nem bírnék Mr. Graham szemébe nézni, miután tudom, hogy ő Bailey apja. Másrészről, túlságosan szégyellem magam amiatt, hogy tudja, hogy valaki aznap este megvert, és nem pedig elestem, mint ahogy azt harciasan állítottam.

-            Miben segíthetek, Drágám? – kérdezi Mrs. Miller, ahogy megállok az asztala előtt.

Már megismer, hiszen elég sok levelet váltottunk még mielőtt ideköltöztünk volna, és rengeteget segített az órafelvétellel is a kezdetekben. Most is kedvesen mosolyog, mint minden alkalommal, ha látom.

-            Le szeretném adni az egyik órámat, ha lehet.

-            Melyik óráról van szó? – kérdezi, és máris kattintgatni kezd a gépén.

-            Mr. Graham biológia órájáról. – Egy pillanatra megáll a keze a klaviatúra felett, de végül nem szól közbe. - Szeretnék felvenni valami mást, ami ugyanilyen kredit értékű.

-            Hát, lássuk csak – mondja elgondolkozva, majd visszafordul a számítógépéhez, és kattintgatni kezd az egerével. – Novemberben már nem nagyon szoktunk ilyet csinálni, de ha biztos vagy benne, akkor megoldjuk. Viszont tudományos tárgy helyett csak hasonlót vehetsz fel – magyarázza. - Van itt elméleti fizika, vagy választhatod még az anatómiát – mondja még mindig a képernyőre meredve. Leveszi a szemüvegét, és várakozón felém fordítja a tekintetét. 

-            Hát… nem is tudom – mondom bizonytalanul. Mondhatni egyik tárgy sem nyűgözött le, ennél egy kicsit nagyobb választékra számítottam. Az biztos, hogy anatómián valamiféle állat boncolása előkerülne, ezért azt nem szívesen választanám, így viszont csak egyetlen lehetőségem marad.

-            A fizika jó lesz, köszönöm.

-            Hát, rendben. Itt van egy nyomtatvány – nyújtja felém a lapot bizonytalanul -, ezt írasd alá Mr. Grahammel, és ha visszahozod még az ebédszünet előtt, akkor átraklak a fizika csoportba Mr. McDonellhez. Mr. Graham órája népszerű, így nem biztos, hogy visszaférnél, ha esetleg mégis meggondolnád magad.

-            Nem fogom meggondolni magam – válaszolok magabiztosan, és hogy meggyőzzem, kedvesen el is mosolyodom.

Megköszönöm a segítségét, és a lapot félbehajtva kisietek, mielőtt újra megkérdőjelezném a döntésemet. Azt reméltem, megúszhatok egy újabb személyes találkozót vele, de ha nincs aláírás, nincs óraleadás sem. A fizika soha nem tartozott a kedvenc tárgyaim közé, de ha ez kell ahhoz, hogy többet ne kelljen egy légtérben maradnom Mr. Grahammel, akkor vállalom a dolgot.

A folyosók még mindig egészen üresek, ahogy a biológia labor felé igyekszem. Mr. Grahamnek csak délelőtt vannak órái, mert délután általában a kórházban dolgozik. Eddigi tapasztalataim szerint Graham korán szokott érkezni, ezért remélem, ez ma sem lesz másképp, és még a többiek megérkezése előtt alá tudom íratni vele ezt a nyomtatvány. Nem akarom, hogy a srácok kérdezősködni kezdjenek.

A nyugati szárny a főépületnél is kihaltabb. Még mielőtt befordulnék a biosz labor folyosójára, meghallom Mr. Graham frusztrált hangját:

-            Ahhoz, hogy bekerülj a Trinitybe, keményebben kell tanulnod, másképpen lemaradsz, és kicsapnak majd az egyetemről. Nem akarom, hogy sületlenségekre vesztegesd az idődet. - Azonnal rájövök, még azelőtt, hogy Bailey megszólalna, hogy csakis vele beszélhet így.

-            Értem – válaszolja Lucas semleges hangon.

-            És, hogyha ez nem, akkor ott lesz még Montana, és lakhatsz a nagyszüleiddel. Megnézted már a listát az egyetemekről, amiket átküldtem? Hónapokkal ezelőtt kértelek.

-            Igen, megnéztem.  

Nem tudom, hogy csak hazudik, vagy tényleg meg is tette, mert a hangján nem hallatszik semmi. Legszívesebben rákiabálnék az apjára, hogy hagyja már végre békén szegényt.

-            Januárban csak be kell adnod rájuk a jelentkezésedet.

-            Hát persze – sóhajtja.

-            Hogy van Ashley? - vált témát az apja. A hangja teljesen megváltozik, ahogy róla kezd beszélni, szinte büszkeség érződik abból, ahogy kiejti a nevét. Egyértelmű, hogy nagyon is kedvelheti a lányt.

-            Jól. Elég elfoglalt.

-            Kérlek, köszönd meg neki még egyszer Dr. Fitzgerald elérhetőségét. Rendkívül jövedelmező volt a találkozásunk.

-            Oké, átadom – mondja Bailey. Sosem hallottam még ennyire érzelemmentesen beszélni korábban. – Mennem kell, még át kell érnem a „D” épületbe, matekom lesz.

-            Mr. Cornell elismerően beszélt rólad, de azt mondta, rontottál a jegyeiden. Figyelj oda jobban, a Trinityben kemény a matek.

-            Jól van már! – csattan fel bosszankodva. Ez az első, hogy valami érzelem van a hangjában.

-            Remélem, nem az a bajkeverő lány az oka, akivel voltál szíves az éjszaka közepén beállítani. – Hát ez kezd egyre érdekesebb lenni. A falhoz simulok, és tovább hallgatom a beszélgetésüket. – Az a lány nem neked való társaság, nem akarom, hogy túlságosan összebarátkozz vele.

-            Őt ne keverd ebbe bele! Effie-nek ehhez semmi köze. – Bailey hangja elmélyül, és fenyegetővé válik. – Amúgy meg ebbe nincs beleszólásod. Azzal barátkozom, akivel akarok – mondja dacosan.

-            Csak közben ne felejtkezz meg Ashley-ről. Nem hiszem, hogy örülne annak, ha folyton azzal a lánnyal lógnál. Semmi szükség, hogy kétes helyzetbe keverjen. A családja nagyon nem örülne neki.

-            A családja, hát persze. Amúgy meg úgy beszélsz Effie-ről, mintha ismernéd. Pedig akkor tudhatnád, hogy kitűnő tanuló, hiszen a te órádra jár.

-            Lehet, hogy okos, de abból, amit róla hallani, nem éppen a megfelelő dolgokra használja az eszét. Még csak az hiányzik, hogy elcsavarja a fejedet, és az történjen, mint a nővéreddel.

-            Rohadtul nem tudsz róla semmit! – morogja mérgesen Bailey. Úgy hallom, kezdi elveszíteni a kontrollt.

-            Nincs szükségünk további botrányra. Elég volt a hibákból a múltban – csattan fel az apja.

-            Ha attól tartasz, hogy ugyanazt a ballépést követem el, mint te, amikor megismerted anyát, és teherbe ejtetted, aztán meg hagytad, hogy otthagyja az egyetemet, csakhogy TE tanulhass, akkor nem kell aggódnod. Tudom, hogy kell használni az óvszert – mondja pimaszul.

-            Elég legyen ebből, fiatalember! – szól rá az apja erélyesen. – Beléd meg mi ütött? Nem akarok többet erről a lányról hallani! Úgy látszik, teljesen kifordulsz önmagadból, ha róla van szó. Felejtsd el szépen, és koncentrálj a tanulásra.  – Bailey visszadünnyög valamit, amit nem értek. - Jól van – feleli az apja sokkal nyugodtabban. - Átjössz ma délután?

-            Nem tudok. Ashley-vel találkozom – motyogja kelletlenül, de tudom, hogy hazudik, mert ma délután mind az alagsorunkban fogunk készülni a történelem dolgozatra.

Az apja ezt elfogadhatónak találhatja, mert végre elköszön tőle, de Bailey csak visszamorog valamit. Mielőtt elindulna, gyorsan fogom magam, és elsietek az ellenkező irányba. Amikor biztos vagyok benne, hogy Bailey nem jön épp mögöttem, megállok, és előszedek a táskámból egy tollat. Ezek után semmi kedvem Mr. Grahammel beszélni. Felsimítom a nyomtatványt a falra, és a tollam hegye már az aláírás vonalon van, amikor érzem, hogy valaki megáll mögöttem.

-            Ez nem a legjobb ötlet.  – Bailey arcszeszének jellegzetes illata árasztja el a levegőt, ahogy a meleg lehelete csiklandozza a nyakamat, miközben beszél. – Ha rájönnek, hogy hamisítottad, akkor azért fel is függeszthetnek – Már nyoma sincs a hangjában az előbbi feldúltságnak.

Elveszem a tollam hegyét a papírról, és leveszem a falról, majd szembefordulok vele. Kiveszi a kezemből a nyomtatványt, mielőtt megakadályozhatnám. 

-            Miért akarod leadni a biológiát? – kérdezi meglepetten, miközben a tekintetével végigfutja a papírt.

-            Mondtam már neked szombat este is, hogy le fogom adni.

-            Figyelj, Effie, nem kell leadnod, csak mert ő az apám. J. J. is hozzá…

-            Nem azért adom le, mert az apád, hanem azért, mert egy seggfej! – vágok közbe. Látom, hogy próbálja visszafogni magát, de mégis a szája sarka apró mosolyra húzódik. Hogy elkerülje a pillantásomat, inkább tüzetesen végigolvassa a kezében tartott lapot.

-            Effie, komolyan. Hidd el nekem, nem akarsz McDonall elméleti fizikájára járni. Végigszenvedtem miatta a harmadik évemet, nem akarhatod ezt.

-            Nem járhatok apád órájára, azok után, hogy szombaton részegen ültem a konyhájában, és neki kellett ellátnia a sebeimet. 

-            Apám orvos, látott már ennél sokkal rosszabbat is.

-            És mi van azzal, ahogy veled beszélt?! Tényleg jelentkezel a Trinitybe? Meg Montanába? – kérdezem hitetlenkedve. Viszont ahogy ezt felhozom, Bailey arca elkomorodik, és összefonja a kezét a mellkasa előtt.

-            Mi az, most már hallgatózol is? – háborodik fel. Látom rajta, hogy dühös rám.

-            Bailey, nem adhatod fel az álmaidat, csak mert az apádnak más tervei vannak veled – mondom makacsul, annak ellenére, hogy milyen haragosan néz rám amiatt, hogy épp bevallottam, kihallgattam a veszekedésüket.

-            Nem adok fel semmit. Megjelölöm az egyetemeket, amiket akar, de Graham nem tudja, hogy jelentkezem a Brownra ösztöndíjért.

-            Mi az, hogy nem tudja? Nem mondtad el neki? – döbbenek meg.

-            Nem, és nem is fogom, amíg nem muszáj, rendben? Épp elég hallgatnom, mennyire ki van akadva a rajzolás miatt. Te pedig ne gondold, hogy hagyom, hogy leadd az óráját, csak azért, ahogy velem beszélt. Tudom kezelni a dolgot, J. J. is tudja, úgyhogy jobb, ha te is hozzászoksz. – Azzal fogja és kettétépi az óracseréről szóló nyomtatvány, majd a kezembe nyomja, mire döbbenten nézek rá.

-            Ezt meg miért csináltad?

-            Eff, pontosan tudod, hogy milyen az apám, mert elmondtam, és az előbb ügyesen ki is hallgattad. Irányítani akar maga körül mindent és mindenkit. Ne hagyd, hogy veled is ezt tegye. Ne add le az óráját, csak azért, mert kellemetlen találkoznod vele.

-            Utál engem, pedig nem is ismer!

-            És mióta érdekel ez téged? – mondja sokkal együttérzőbben, és közelebb lép még egy kicsit. Igaza van, korábban sosem érdekelt mások véleménye. Akkor most miért zavar, ha Bailey apja nem kedvel? – Amúgy, ha ez megnyugtat, egyik barátomat sem kedveli igazán. – Erre halványan elmosolyodik, mire én is megenyhülök.

-            Bírtam az óvszeres poénodat – mondom csipkelődőn, miközben elindulunk a folyosó vége felé.

-            Mióta lettél te ilyen sunyi kis kém, ha? - Bailey átfogja a vállamat, és megcsiklandozza az oldalamat, mire hangosan kuncogni kezdek.

-            Sajnálom, hogy hallgatóztam – szólalok meg, miután elhal a folyosón a nevetésünk hangja. - El kellett volna mennem, amikor hallottam, hogy veled beszél. De aztán szóba jöttem én is és…

-            Effie, az…

-            Nem gond, nem zavar az, amit rólam gondol – mondom nyugodtan, pedig valójában elszorul tőle a mellkasom. – De nem kellett volna azért összeveszned vele, csakhogy megvédj.

-            Ne gyere már te is azzal, hogy mit tehetek, meg mit nem. Ha meg akarlak védeni, akkor megvédelek. Nem ez volt sem az első, sem pedig az utolsó veszekedésünk. Úgyhogy emiatt igazán nem kell aggódnod. – Kissé elkomorodok attól, hogy ezt ilyen természetesen veszi. Utálok arra gondolni, hogy az apja és ő veszekednek.

Bailey visszakísér a szekrényemhez, közben egyre több diák tölti meg a folyosókat. Kinyitom a szekrényemet, Bailey pedig lazán a falnak dől, miközben figyeli, ahogy kiszedegetem a könyveimet a délelőtti óráimra.

-            Akkor maradsz az óráján? – kérdezi, ahogy kiveszem a biológia könyvemet.

-            Nem mintha lenne más lehetőségem, miután voltál kedves széttépni a kérvényt – ironizálok. Bailey enyhén elmosolyodik, de továbbra is kérdőn néz rám. - Maradok – dünnyögöm bosszankodva, és becsapom a szekrényem ajtaját. Bailey ellöki magát a faltól, és megáll előttem, így egy kissé hátrébb húzódom, de a szekrény fémje megállít. – Viszont te fogod megmagyarázni George-nak, ha megbukom év végén.

-            Nem fog megbuktatni.

-            Hát ebben nem lennék olyan biztos. Azt vágtam az arcába, hogy egy szörnyű alak. – Bailey hangosan elneveti magát, és én sem bírom magamban tartani a jókedvemet. Mosolyogva bámulunk egymásra.

-            Hogy van az arcod? – kérdezi gyengéden, és végigfuttatja a szemét a sebeimen.

-            Jól – motyogom vissza, de lebillentem a fejem, hogy a hajam az arcom elé hulljon. Mostanában folyton kiengedve hordom, mert utálom, ha mások megbámulnak. Legnagyobb meglepetésemre Bailey finoman eltűri a hajamat a fülem mögé. Idegesen nézek el mellette, hogy nem lát-e minket valaki. Sosem ért még hozzám ilyen nyíltan korábban.

-            Ebédnél találkozunk, rendben? – mondja csendesen, majd kissé megszorítja a vállamat. Képtelen vagyok megszólalni, így csak aprót bólintok. Még azután is égeti a meleg érintése a bőrömet, hogy elfordul a folyosó végén, és eltűnik.