Kötődés - 7. fejezet

-            A fenébe, Effie, le kell lépnünk! – Gyorsan felugrik, és felhúz a földről, de én csak értetlenül nézek rá. – Valaki kihívta a rendőröket!

Váratlanul emberek kezdenek kirohanni a hátsó ajtón. Egy szempillantás alatt rettenetes káosz kerekedik, mindenki hangosan sikítozik, közben a háttérben a zene még mindig szörnyen hangosan dübörög. A ház mögötti sikátor gyorsan megtelik menekülő fiatalokkal. Bailey kézen ragad, és elkezd húzni a sikátor vége felé. Lélekszakadva rohanok utána. Más sem hiányzik, minthogy bekasznizzanak. Bailey behúz egy fa mögé.

-            Mit csináljunk? – kérdezem remegve.

-            Felhívom Campbellt. Nála van a kocsikulcs – mondja kapkodva. A telefont a füléhez emeli, de aztán hamar le is ereszti. – Ki van kapcsolva. Hívom J. J.-t.

De sajnos ő sem veszi fel. Bailey próbálja újra hívni a fiúkat, de közben megérkezik egy rendőrautó, így egyre neccesebb, hogy esetleg észrevesznek.

-            Gyere! - Bailey megint kézen fog, és futni kezdünk.

 Az egyik kezemmel a hátizsákom pántját szorítom, a másikkal pedig Bailey kezét. Addig szaladunk, amíg már nem hallani sem a zenét, sem a szirénát, és a menekülő sikolyok is elhalnak. Kifulladva állunk meg. A térdemre teszem a kezem, és hangosan kapkodom a levegőt.

-            Azt hiszem, haza kell gyalogolnunk – lihegi Bailey.

 Fogalmam sincs, hol vagyunk, vagy, hogy milyen messze lehetünk az otthonunktól. Már épp pánikolni kezdenék, amikor Bailey megnyugtatóan hozzáteszi:

-            Kábé tíz háztömbnyire lakom. A kocsim is ott van. Ha odaértünk hazaviszlek.

-            Akkor jobb, ha indulunk. – Bailey zsebre teszi a telefonját, és elindulunk hazafelé.

Egy ideig csak figyelem, ahogy a jobb kézfejét masszírozza.

-            Fáj a kezed a focitól? - kérdezem.

-            Néha begörcsöl, de nem a focitól. Inkább a rajz miatt.

-            Sokat rajzolsz?

-            Ha van rá időm – válaszolja. Látom, hogy most is szenes a kézfeje belső fele. – Néha elvállalok egy-két munkát is. Főleg illusztrációkat, kisebb dolgokat – mondja.

Ezt nem is tudtam. Jobban le lehet terhelve, mint azt én gondoltam. El sem tudom képzelni, mikor van erre ideje.

-            Szeretsz itt élni Jacksonvillben? - töröm meg a csendet.

-            Hát, nem is tudom. Azt hiszem, igen. Itt vannak a barátaim.

-            Szívesebben lennél Angliában? Liverpoolban?

-            Nem. És tutira nem. Ha meglesz az ösztöndíjam, akkor megyek a Brownra. Játszani fogok, amit szeretek, és végre koncentrálhatok a rajzolásra, amit mindig is akartam.

-            Nem sok a foci és a többi egyszerre?

-            A focival ösztöndíjat kaphatok, ami bejuttat az egyetemre, ahol rajzolni tanulhatok. Egyszerű. Ha nincs a foci, nincs egyetem, nincs rajzolás sem. De ne érts félre, imádok játszani. Csak jobb lenne, ha nem ez lenne az egyedüli lehetőségem.

Pontosan értem, amit mond. A rá nehezedő nyomás miatt, hogy jól teljesítsen, a foci ami eddig a hobbija volt, most egy sokkal magasabb szintre emelkedett a fontossági listáján.

-            Miket szeretsz rajzolni? – érdeklődöm tovább.

-            A leginkább? Azt hiszem, illusztrációkat. Azzal akarok majd foglalkozni később.

-            Hm. Ez érdekes – mondom elgondolkozva. - Szóval egész jól kitervelted már, mit akarsz csinálni.

-            Mondhatni. Mostanában sok olyasmit akarok, amit azelőtt nem.  És néha úgy érzem, hogy akár meg is lehetne. – Felém fordul, és egyenesen a szemembe bámul. Olyan áthatóan, hogy lehajtom a fejem, hogy ne lássa, elpirultam tőle, de Bailey végig komoly marad.

-             Nagyon tehetséges vagy, a rajzaid mind szuper jók. Biztosan minden összejön, amit akartál – mondom, csakhogy megtörjem ezt a kínos jelenetet, mire Bailey zavartan zsebre teszi a kezét. Egy ideig hallgat, mielőtt megszólalna.

-            És neked mi a terved a jövőben? – kérdezi. Gondolhattam volna, hogy elő fog kerülni ez a téma is.

-            Leginkább semmi – mondom, és zavartan felnevetek.

-            Úgy érted, semmi? – kérdez vissza hitetlenkedve.

-            Úgy értem, jelentkezem majd az Oxfordra és a Berkeley-re.

-            Ezek mind elég kemény egyetemek a semmihez képest. És mit akarsz tanulni?

Már attól, ahogy a kérdést felteszi is, rossz érzés fog el.  

-            Hát, ez az. Nem tudom. Semmit. Így, ha máshogy alakulnak a dolgok, akkor úgyis jó lesz – mondom letörten.

-            Hé, nincs ezzel semmi gond. Csak adj neki egy kis időt. Még rengeteg időd van dönteni.

-            Hát épp ez az! Úgy érzem, kifutok az időből. És a legrosszabb tudod, hogy mi? Hogy azt remélem, az egyik suli elutasít, így nem kell majd döntenem közöttük.

Bailey felhúzza a szemöldökét, és meglepetten néz rám. Pontosan tudom, hogy mit gondol most rólam. Hosszú ideig hallgat, ami csak még jobban megerősíti bennem, hogy ostobának hisz.

-            Láttam a SAT eredményeidet – szólal meg ismét. - Fel fognak venni mindkét helyre.

Hát erre nem számítottam.

-            De biztos van valami, ami érdekel, nem? – próbálkozik.

Tudom, hogy csak segíteni próbál, hogy jobban érezzem magam, de nem akarok erről beszélni se vele, se mással, sem most, sem máskor.

-            Persze. Úgy értem szeretek ezt-azt. Rögbizni mondjuk. Segít levezetni a feszültséget – hadarom, hogy túl legyünk végre a témán.

-            Sokszor leszel agresszív? – kérdezi viccelődve, erre kissé feloldódok.

-            Normális mennyiségben, gondolom. – Mindketten felnevetünk.

-            Mi mást szeretsz még? – kérdezi bátorítva.

-            Hát, tudod, szeretek fényképezni – teszem hozzá csendesen. - De ezen felül nem tudom, mit akarok csinálni, ki akarok lenni, vagy hol akarok élni. De itt mintha mindenki megtervezte volna már az egész életét, kivéve engem. – Bailey megállít.

-            Tudod, hogy ez nem igaz.

-            Lehet, hogy másik sulikban nem, de a Darnellben? Mindenki tudja már, mit akar – mondom elkeseredetten.

-            Akkor melyik országban érzed magad jobban? – kérdezi.

-            Nem is tudom. Angliában nőttem fel, de már nem köt oda semmi. Egyik ország sem vonz jobban a másiknál – mondom letörten.

 Bailey látja, hogy kezdek mérges lenni magamra, ezért próbál felvidítani.

-            Tudod, hogy szerintem hova kellene menned? A szépművészeti akadémiára Rhode Islandre.

-            Persze, azt sem tudom, hogy az micsoda.

-            Kár, pedig úgy hallottam, hogy az Akadémiának szuper tanszéke van a Semmiből. – Elnevetem magam. – Nem, komolyan, ha érdekel a fényképészet, és jó is vagy benne, márpedig abból, amit eddig láttam, nagyon is tehetséges vagy, akkor szerintem érdemes számításba venned.

Melegség jár át attól, hogy Lucas ennyire igyekszik, hogy jobban érezzem magam a továbbtanulás miatt.

Mielőtt válaszolnom kellene, szerencsére rezegni kezd a telefonom. Kiveszem a zsebemből, a kijelzőn J. J. neve villog. Amint a fülemhez teszem, máris a barátom idegesen hadaró hangját hallom:

-            Effie? Minden rendben? Bailey veled van? Hol vagy?

-            Igen. És igen, itt van ő is. Amúgy hazafelé gyalogolunk – válaszolok nyugodt hangon, hogy lecsillapítsam egy kicsit.

-            Gyalogoltok? – kérdezi döbbenten.

-            Igen, de csak Bailey lakásáig, aztán kocsival hazavisz.

-            Rendben, vigyázz magadra! Holnap beszélünk, oké? – hadarja.

-            Rendben.

Leteszem a telefont és visszacsúsztatom a farmerom zsebébe. A maradék utat Bailey lakásáig már némán tesszük meg.

-            Nos, itt vagyunk. Ez az enyém. – Mutat a lakása felé.

-            Igen, emlékszem – válaszolom. Talán elfelejtette, hogy voltam már nála? Bailey zsebre teszi a kezét, és zavartan felhúzza a vállait. Olyan ez az egész, mintha épp hazakísért volna egy randi után, és nem tudná eldönteni, hogy hogyan tovább.  

-            Ja, tudom, csak… ja – habogja. - Gyere, hazaviszlek, csak felugrok a kulcsokért.

Az autójánál várom, hogy visszajöjjön. Nem értem miért viselkedett ennyire zavartan az előbb. Nincs is nagyon időm ezen agyalni, mert tényleg két perc múlva már szalad is le a lépcsőn. Úgy negyedórával később, a házunk előtt parkolunk le. Felkísér a házhoz.

-            Nem akarsz… bejönni egy percre? – kérdezem hezitálva.

-            Mi van a tesóddal? – kérdezi aggódva.

-            Hát, mondjuk úgy, hogy nagyon csendben kell maradnunk – válaszolom évődve.

-            Oké – egyezik bele.

Nem akarok az emeletre menni, mert akkor biztos, hogy felébresztenénk George-ot és Julie-t, így inkább lemegyünk az alagsorba. Ledobok néhány párnát a földre, kiveszek a mini hűtőből két palack vizet, és az egyiket átnyújtom neki, majd elhelyezkedünk a kanapé lábánál. Éppen csak leülök a földre, amikor az ablakon kaparászást hallok.

-            Várj – suttogom -, ez Honeybun lesz.

 Bailey érdeklődve nézi, ahogy beengedem a vörös-fehér bundájú cicát az ablakon.

-            Miért pont így hívod, hogy Honeybun? – kérdezi furcsállva.

-            Az egyik fiúmról neveztem el – mosolygok.

-            Komolyan? Így becézted? – kérdezi, és furán néz rám.

-            Nem, dehogy! – válaszolom undorodva.

Nézem, ahogy a cica leugrik az ablakpárkányról. Azonnal Baileyhez megy, és a lábához dörgölőzik. Ő megsimogatja a fejét, mire Honeybun dorombolni kezd. - A neve Thomas Honeybun. Mármint a fiúnak, akivel jártam.

-            Van valami történet is a név mögött? – kérdezi.

-             Nem sok. Csupán az egyik rendesnek tűnő srác, akivel jártam, akiről később kiderült, hogy nem is olyan rendes.

-            Szóval… ő az egyik? Olyan sok volt? – kérdezi Bailey, de zavarában kissé elneveti magát.

-            Az egyik a kettőből. – A válaszomtól mintha felengedne.

-            És mennyire volt komoly a dolog?

-            Nem tudom, mi számít komolynak? – Ránézek, de Bailey kerüli a tekintetemet. Oh, szóval úgy, már értem. - Nem, addig nem jutottunk el. Én még soha…- szégyenlősen elpirulok. Most akkor végül is bevallottam neki, hogy szűz vagyok. Nem mintha szégyellni való volna, amiért még nem feküdtem le korábban senkivel, de ezt pont Bailey-vel megbeszélni elég ciki.

-            Az jó – sóhajtja suttogva.

Honeybun az ölembe ugrik, és miközben a füle tövét vakargatom, elhelyezkedik, majd elégedetten szuszogva dorombolni kezd.

-            Ez elég nyugis így – sóhajt fel Bailey, és egy kicsit lejjebb csúszik a párnákon. - Feltehetek pár kérdést? – kérdezi.

„Jaj, ne! Kérlek, ne rontsd el.” Most jön az a rész, amikor faggatózni kezd a szüleimről, a balesetről…

-          Mondd, mi hiányzik a leginkább otthonról? – szólal meg, mire feltör belőlem egy megkönnyebbült sóhaj.

-          Csupán minden, és egyszerre semmi. Van ennek egyáltalán valami értelme? – kérdezem.

-          Persze, én is hasonlóan éreztem magam, miután ideköltöztünk.

-          Csak tudod, már elfelejtettem, mennyire kimerítő az új lánynak lenni a suliban – sóhajtom.

-            Mikor és hol voltál a legboldogabb? – teszi fel a következő kérdését.

-            A legboldogabb? – kérdezek vissza. – Lássuk csak. A legboldogabb akkor voltam, amikor George először megtanított dobni a rögbi labdával. Talán hat éves lehettem. Emlékszem, a papa nagyon büszke volt rám aznap – mondom álmodozó hangon. – Én jövök! – előzöm meg. – Mit bántál meg a legjobban?

 Bailey fojtottan elneveti magát.

-            Ez könnyű. Hat éves koromban mérges szömörce bokorra pisiltem - válaszol mosolygós hangon.

-            Jaj, ne! – szisszenek fel fájdalmasan, majd halkan elnevetem magam.

-            Oké, következő kérdés – mondja. - Mikor sírtál utoljára?

-            Oh, én nem szoktam sírni – jelentem ki egyszerűen.

-            Úgy érted, soha? – kérdezi kétkedve.

-            Nem, soha – mondom állhatatosan.

-            Mindenki szokott sírni.

-            Ezzel én is tisztában vagyok, csakhogy én kisírtam magamat egy életre. – Azt hiszem, tudja, hogy mire gondolok, ezért nem erőlteti tovább a dolgot.

-            Mi az az egy dolog, amit nem akarnál, hogy mások megtudjanak rólad? – kérdezem gyorsan, mert nem akarom, hogy netán rosszul kezdje érezni magát.

-            Azon kívül, hogy hatévesen mérges szömörce bokorra pisiltem? – kérdezi halkan nevetve, mire én is csendben felkuncogok. – Ha elmondanám, elvenném a lehetőséget a következő embertől, hogy feltehesse ezt a kérdés – válaszolja kitérően, és a kezét a feje alá teszi.      

-            Kérdezhetek valamit? – kérdezem óvatoskodva.

-            Mhm…

-            Miért nem otthon laksz? A szüleiddel?

Bailey nehézkesen felsóhajt. Több mint két hónapja lógok velük, és eddig még egyszer sem került szóba a dolog. Egy ideig hezitál, de végül meggondolhatja magát, mert beszélni kezd:

-            Anya Angliában maradt, amikor elváltak. Apám meg iderángatott bosszúból, vagy mittomén miért, soha nem magyarázta el igazán. Nem jövünk ki valami jól. Csináltam pár hülyeséget, de ő még csak meg sem próbált kiállni mellettem. Folyton azt hangoztatja, hogy mennyire csalódott bennem, meg hogy a művészetből nem lehet megélni. Neki persze kényelmesebb az, hogy külön élünk, és hidd el, nekem is.

-            Annak a hülyeségnek, köze van Reedhez? Ezért pikkel rád a diri?

-            Hagyjuk ezt, oké?  - válik feldúlttá. - Amúgy is kimerítetted a keretedet a kérdésekből. Én jövök! – mondja lelkesen.

 Nem akarom elrontani az estét a kíváncsiskodásommal, ezért ennyiben hagyom a dolgot. Végül is ő sem erőltette a kérdéseit a szüleimmel kapcsolatban. Egy ideig várok, hogy feltegyen egy újabb kérdést, de amikor oldalra fordítom a fejem, látom, hogy elgondolkozva a plafont bámulja. Kár, hogy az apja nem látja, milyen remek srác a fia. Visszafordítom a fejem, és lehunyom a szemem.

-            Csak feküdjünk itt egy kicsit – kéri, és ásít egyet.

Hason fekve ébredek fel. A nyakam rettenetesen elzsibbadt. Nyújtózkodni akarok, amikor a kezem belebokszol valamibe. Vagyis inkább valakibe. Kinyitom a szemem, és felugrok. Bailey riadtan néz rám.

-            Elaludtunk! – mondjuk szinte egyszerre. Ő is felugrik, és pánikszerűen szedelőzködni kezd.

-            Effie? Az alagsorban vagy? – George kiabál le türelmetlenül. Riadtan nézünk össze Baileyvel, amikor a bátyám elindul lefelé a lépcsőn.